Huh. De nehezen végeztem vele. Pedig Kavabatáról nem
gondoltam volna, a Szépség és szomorúság után, hogy ilyen nehezen vergődök zöld
ágra vele.
A történetben egy jómódú balettszakértő és műfordító (aki
saját bevallása szerint olyan műveket fordít, amikre kb. rajta kívül senki se
kíváncsi), Simamura, elutazik Honsú északi részére, „Hóországba” egy kicsit
kikapcsolódni. A házas Simamura. Akinek gyereke is van. Megismerkedik egy
gésával, Komakóval, és kölcsönös vonzalom ébred bennük egymás iránt. Simamura azonban
nem tölt sok időt az üdülőhelyen, épp csak pár napot, aztán megint utazik haza.
Később azonban újra és újra visszatér ide, és mindig Komakó mellett köt ki. A
lány egyértelműen szerelmes belé, de nem boldog, hiszen a fickó sosem tölt vele
túl sok időt, a férfi pedig szintén érez valamit a nő iránt, de ettől
függetlenül nem teljesedhet be a szerelmük.
Simamura számára inkább valamiféle
menekülés a való világból ez a hóországi utazás. A felesége, meg a mindennapi
élete elől menekül, Komako meg az italban és Simamurában keres menedéket.
Az egyetlen, ami megfogott a műben, és ami egyáltalán
olvashatóvá tette az egészet, az a hangulat megteremtése. Ez a Hóország
valamiféle különleges helyként jelenik meg a könyvben, és egy olyan embernek,
mint Simamura, valószínűleg az is volt, hiszen olyan helyről jött, ahol az
emberek, ha nem utaznak messzire, valószínűleg még sosem láttak havat. Már maga
az első pár oldal, amikor Simamura a vonaton utazik, megteremti azt a különös,
szinte természetfeletti hangulatot, hogy az ember úgy érzi, ez a Hóország
valamiféle különleges másvilág, holott valójában az itt élőknek semmi
különleges nincs benne, csak élik a maguk monoton életét. A könyvet olvasva,
folyton ez a szám járt a fejemben:
Mégis alig bírtam végigolvasni. A párbeszédek olyanok,
mintha az egymás után következő mondatok egyáltalán semmi összefüggésben nem
lennének egymással, teljesen kusza, szinte olvashatatlan az egész. Sajnálom, de
képtelen voltam élvezni ezt a csapongó elbeszélésmódot. Sokszor azt vettem
észre magamon, hogy már két oldalt elolvastam, de halvány gőzöm sincs miről
szólt az a két oldal, mert közben mindenfelé kalandoztak a gondolataim,
egyszerűen nem tudtam odafigyelni a leírt szövegre. Ez biztos valami japán
módi, de nekem nem tetszett. Komako hangulatai furák: amikor egyik mondatban
még teljesen rendben van, két sorral lejjebb meg megsértődik valamin, de hogy
mi volt az, amin felhúzta magát, egyszerűen nem lehet megállapítani.
Összegzés: Ehhez a könyvhöz tényleg jobban kellene érteni a japán
gondolkodásmódot. Szinte teljesen élvezhetetlennek találtam. A tanulságot – ha
van olyan – számomra érthetetlen párbeszédek és jelenetek mögé rejtette, az
egyedüli élvezhető részek a leírások voltak. A csidzsimi szövetről, vagy a
havas tájról. Hangulatteremtés: csillagos ötös, történet érthetősége,
párbeszédek: maximum kettes.
A könyv adatai:
eredeti cím: Yukiguni (雪国)
kiadás: Magvető
Kiadó, 1969
fordította: Jólesz
László
