2011. július 12., kedd

Beverly C. Warren: Az eltűnt medál


Amikor megláttam a molyon az „Olvassunk romantikus könyveket” eseményt (köszönet érte @Andiamo -nak :))), úgy éreztem most jött el az idő, hogy ismét kezembe vegyek egy ilyen könyvet sok-sok év után. Először levettem a polcról egy Danielle Steel-t, de tíz oldal után feladtam, úgyhogy végül egy régen olvasott könyvhöz fordultam, amit tinikoromban konkrétan rongyosra olvastam, annyira tetszett. Csodák csodájára még így sok év után újraolvasva sem volt annyira unalmas, mint vártam. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy Az eltűnt medál mentes lenne a többi ehhez hasonló könyvre jellemző tulajdonságoktól, úgy mint: szélben szálló hajú korabeli ruhába öltözött leányzó a borítón, fekete hajú, elképesztően sármos férfi főszereplő, néhány csepegős jelenet, amiből világossá válik, hogy főhőseink teljesen odavannak egymásért stb. De hát mi mást várna az ember egy szerelmes regénytől, ha nem pont ezt? Számomra a lényeg, hogy ez olyan formában történjen, hogy ne unjam halálra magam az első öt oldal után. Legyen egy kis cselekmény is, amibe beágyazzák a szerelmesek szenvedését és egymásra találását. Az eltűnt medál szerintem pont ilyen.
Spoileres rész következik!!!

01010101010101010101

A történet Julie-val kezdődik, aki tizenkilenc éves, és éppen menekül hazulról, mert mostohaapja, nos, nem éppen egy fogadott apa szemével nézett rá. A leányzó ezért úgy dönt, inkább otthagyja a házat. A réteken bolyong, éhen-szomjan, amikor egy kis házikóra, s abban egy öreg nénire talál, akit Sarah-nak hívnak, s aki befogadja a házba, amíg a lány el nem dönti, hová akar ezután menni. Egy nap, hogy, hogy nem, a mezőn csatangolva egy sérült férfit talál, aki leesett a lováról, ráadásul lőtt sebe van, és nincs magánál. A házhoz cipelik, és úgy-ahogy gondoskodnak róla, míg magához nem tér. A férfi (Victor) üzenetet küld haza, hogy jöjjenek érte, s míg erre vár, addig igencsak összemelegednek Julie-val. De az együtt töltött napok csakhamar véget érnek, Victorról kiderül, hogy igen jómódú, egy igazi úr, a Manchester-ház ura. Elmegy haza. 

Julie ottmarad, de egy nap megtámadja pár férfi és elviszik a városba, ahol eladják mindenes cselédnek a Leech-házba. A véletlen persze nagy úr! Hát nem kiderül, hogy Leech-éket és Manchesteréket baráti illetve rokoni szálak fűzik egymáshoz? Ráadásul a szép, magas, ámde szörnyen elkényeztetett Cyntia Leechnek más vágya sincs, mint megkaparintani az igencsak jó partinak számító Victort férjnek. Van Cyntiának még két fivére is, akik egytől egyig kéjsóvár, léha fiatalemberek, és persze mindketten bepróbálkoznak főhősnőnknél is. Cyntia egy nap ellopja Julie medálját, amiben van egy miniatűr kép rég halott szüleiről is. Julienak persze senki nem hisz, mert C. azt állítja az a lánc már eredetileg is az övé volt. Julie visszalopja a láncot és menekülnie kell a házból. 

Megint csak hosszas bolyongás következik, szegény majdnem halálra fagy, de pont betántorog egy istállóba, mielőtt összeesik. Ki nem találjuk melyik birtok istállójába tévedt be… hát Manchesterékhez, naná! :D Na, gyorsítsunk egy kicsit. Megtalálják, ápolják, Victor megismerteti a húgával Penny-vel (aki tolószékben ül), annak vőlegényével Briannal, és Penny társalkodónője lesz. Egy nap viszont közlik vele, hogy a Leech család jön M-ékhez karácsonyra látogatóba, mire el akar szökni, de végül kiderül, hogy a medál tényleg az övé volt. Cyntia gyűlölködik, Victort akarja, de Victor meg Julie iránt tanúsít nagyobb érdeklődést. Közben ott van még Mrs. Murdock, aki Arthur Leech (Cyntia apja) házvezetőnője, és egyben szeretője. Az igazi Mrs. Leech beteges asszony, hogy miért beteg, az később derül ki (nem lövöm le a poént). Közben a házban rejtélyes gyilkossági kísérletek történnek, és a sokadik után kiderül, hogy ezeknek Julie a célpontja. De ki lehet a tettes és miért pont Julie-t vette célba? A végére ez is kiderül, és egész szép kis történet kerekedik az egészből, és ami plusz pont volt számomra, hogy a „rosszfiú” kiléte nem csapja arcul az embert az első pár oldal után, hanem lehet találgatni, sőt talán még meg is lehet lepődni a végén. És hogy az egésznek mi köze az eltűnt medálhoz? Nos, ez a végpoénja a könyvnek, szóval nem árulom el, de Julie származása és a medál nagyon is szervesen kapcsolódnak a történethez, a cím így teljesen helytálló. 

A könyv tehát szerelmes regény, de egyben valamiféle izgalmat is belecsempészett az írónő, két-három szálon futó cselekményt, amelyek a végén találkoznak és kiderül az igazság, de közben lehet találgatni, hogy ki a tettes, és lehet aggódni főhősnőnk életéért. A vége természetesen happy end, de ha egy ilyen regénynek nem az lenne a vége, akkor nagyot is csalódnék benne :D Szerintem minden benne van, amit egy ilyen típusú könyvben szeretni lehet. Aztán ott vannak még a korabeli ruhák és a környezet: egy nagy vidéki kúria (a zengzetes Windbrace Hall névre hallgat) és az angliai táj. Még két plusz pont: van ugyan benne bőven Julie-Victor jelenet, de nincsenek túlsúlyban, és nem esnek mindig rögtön egymásnak, mikor találkoznak. Julie pedig egész szimpatikus, karakán leányzó, nem ijed meg az árnyékától, jól odamondogat azoknak, akik gonoszkodnak vele. Tinilányok előnyben, nekik biztos tetszeni fog. Jómagam számára, így huszonhat éves fejjel, egy szórakoztató délutáni olvasmány, semmi több, de 13-14 éves koromban egyszerűen nem bírtam letenni. 

----------------------------------------------

A könyv adatai: 

eredeti cím: The lost locket of Windbrace Hall
kiadás: General Press Kiadó, Budapest, 1993
terjedelem: 352 oldal
fordította: Merényi Anna
Kép forrása: http://marvin.bookline.hu/product_images/992/0399000140336.JPG

2011. június 6., hétfő

Lisa Jane Smith: Vámpír naplók III.-IV.

Korábban már írtam ezekről az irományokról, és nem túl elismerően, vagy lelkesen. Kérdezhetné bárki, hogy akkor meg mi a francnak vettem meg a folytatást? :D Erre nincs jó válasz, talán csak annyi, hogy több mint három hónap ismerkedés a japán irodalommal eljuttatott arra a pontra, hogy most bármi jó, ami könnyed és semmi értelme, csak könnyen emészthető legyen. Hát ez épp olyan. Most sem ugrottam ki a bőrömből az izgalomtól. A történet legalább kicsit izgalmasabb lett, voltak benne váratlan fordulatok, de ez még tinisorozatnak is rossz. Na, mindegy. A borítókra természetesen továbbra is rápakolják a sorozatban szereplőket, biztos, hogy jobban fogyjon a könyv. Hát, enélkül lehet, hogy tényleg nem fogyna. A továbbiakban spoileresen folytatom, vigyázzatok, nehogy lelőjem a poénokat.

01010101010101010101

A második ott maradt abba, hogy Elena is vámpírrá változott (igen, bizony, kicsit hirtelen jött, ezen meg is lepődtem). Szinte mindenki meg van győződve róla, hogy Damon tette. Damon még mindig feketében jár, és továbbra is megvan az a szokása, hogy néha varjúvá változik. Ezt az állattá változós dolgot továbbra se díjazom, mert hülyeség, meg klisés, hál istennek a sorozatban leszoktak róla az első pár rész után. Ebben meg minden vámpír át tud változni valamivé, Damon varjúvá, meg farkassá (fekete farkassá természetesen), Stefan vadászsólyommá (LOL ^ ^), Kathrine meg hóbagollyá (miért pont hóbagoly O_O). Merthogy Kathrine is előtűnik, és kb. ez az egyetlen pontja a könyvnek, amiben egyezik a sorozattal. Kathrine változtatta át őket annak idején, a testvérek meg összevesztek rajta és ledöfték egymást. Kathrine azóta kissé megőrült, és most bosszút forral ellenük. Végül Elena önfeláldozása megmenti a bagázst. 

A negyedik könyv meg már az elején átcsapott kissé valamiféle zombitörténet-szerűségbe. Nem izgalmas, viszont gusztustalan. Még mindig nem értem Elenát miért dicsőítik annyira, nekem így szellemként tetszett legjobban, mert legalább keveset szerepelt. Hogy hogyan lett szellem és pontosan miért nem tűnt el, és hogy a végén hogyan jött vissza, arról nem kapunk magyarázatot. Talán ezt a következő könyvre tartogatja az írónő.

Az egésznek talán a szereplők a legnagyobb gyengesége. Elena még mindig egy hisztis csaj, minden körülötte forog, ő a legszebb, a legjobb, észveszejtően szerelmes Stefanba, de azért annak nem tud ellenállni, ha Damon ölelgeti. Bonnie a druida boszorkány, ő még egész elviselhető, bár egy igazi tini, minden második férfiba beleszeret, akit meglát, aztán ugyanolyan gyorsan ki is ábrándul belőlük. Van egy harmadik főszereplő, Meredith, aki a komolyabb, megfontoltabb oldalt képviseli. Damonnak maradt a kúlos rosszfiú szerep, Stefan meg nyűglődik, hogy nem akar vért inni, emiatt viszont gyenge, és minden alkalommal elkalapálják, amikor harcba keveredik, akár Damonnal, akár mással. A jelenetei egy részében emiatt szenved, a többiben meg Elenával romantikáznak. Az egyetlen pozitív meglepetés Matt karaktere (de lehet, hogy csak azért, mert a többi annyira nem tetszik).

Az egész annyira gyermeteg, hogy kár is rá szót vesztegetni. Ezt tényleg csak olvasni kell, pár óra alatt végzel vele, aztán közben eldöntöd, hogy tudod-e élvezni, vagy sem. A romantikus részek tele vannak a világ legnagyobb kliséivel. Amolyan „nem tudok nélküled élni” című dolgokkal. Maga a megfogalmazás már az első sornál megölt számomra bármilyen romantikát. A másik, hogy néha teljesen lényegtelen részeket ír le nagyon hosszan. Főleg a lányos dolgokat. Hogy pontosan hogyan néz ki Elena estélyi ruhája, meg hogyan dobálja az angyalian szőke haját. Az izgalmas részek meg akár izgalmasak is lehetnének… de nem azok :D
A harmadik és negyedik rész egyébként terjedelmét tekintve ugyanolyan hosszú, mint az első kettő volt, 200 oldal, három órámba került a kiolvasása. Ehhez képest az ötödik meg több mint a duplája, 400 valahány oldal. Azt még nem kezdtem el, de azért elgondolkoztam, hogy mi történhetett? Az írónőt hirtelen megszállta az ihlet? Azt nem hiszem, hogy a kiadáson változtattak volna, és hirtelen egyberaktak volna két könyvet. Bárhogy is van, én örülök a változásnak. 2500 Ft-ért legalább ennyit kapjon az ember. Persze tudjuk, hogy nem a mennyiség fontos, de a minőségről majd akkor, ha már azt is elolvastam. Agyradírozónak és délutáni időtöltésnek jó könyv, egyébként az „inkább hagyjuk” kategóriába tartozik. Legalábbis számomra.

-------------------------------------
A könyv adatai: 

Eredeti cím: The Vampire Diaries 3: The Fury, The Vampire Diaries 4: Dark Reunion
Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010

Kép forrása:
http://imagestore1.blogger.hu/25_942_210780_75ca826d298b4ff73a7bab08bc7427e3_a4fe66_301.jpg

2011. május 28., szombat

Mori Ógai: A vadlúd


Az összes japán mű közül, amiket eddig olvastam, eddig ennek tetszett legjobban a stílusa. Nem maga a történet, csak az, ahogyan meg van írva, ahogyan kifejezi magát. Persze jó japán szokás szerint vége ennek se igazán van, mármint igazából azt hiányoltam, hogy olyan jól felépített az egész, megismerhetünk egy csomó szereplőt, az életüket, jellemüket, de mire úgy igazándiból élvezni kezdenéd a történetet már vége is. Persze bizonyos módon ettől lesz hatásos a dolog, de ebből a szempontból talán túl „nyugatias” gondolkodású vagyok. Itt is sok minden az olvasó képzeletére van bízva.

A reménytelen, viszonzatlan (?) szerelemről szól. Egy fiatal lány, Otama, a szegénység kényszerítő ereje miatt (és hogy segítsen az apján) kénytelen egy Szuezó nevű pénzkölcsönző szeretőjévé válni. A férfi beköltözteti egy házba, és amikor csak tud, eljár hozzá. A lány úgy érzi magát ebben a házban, mint egy kalitkába zárt madár (vadlúd?), mást se csinál egész nap, csak ücsörög, néha elmegy vásárolni, a fürdőbe, meg elszórakoztatja a szeretőjét, amikor az meglátogatja. Napközben meg bámul ki az ablakon. Az egyik ilyen bámulás alkalmával látja meg az utcán a diákot, aki éppen arra sétál, és nagyon megtetszik neki. Egy idő után olyan „kapcsolat” alakul ki köztük, hogy a diák szinte mindennap arra megy, amikor elhalad az ablak előtt felnéz, és megemeli a lány előtt a kalapját. Ő persze irul-pirul, nyilván jobb szeretne a helyes fiatalemberrel odalent lenni, mint Szuezóval, de hát ez nem lehetséges.

Szóval ez az alapsztori, de közben szinte az összes szereplőről megtudunk információkat, például Szuezóról, hogy hogyan lett pénzkölcsönző, Otamáról és apjáról, hogy hogyan kerültek ilyen helyzetbe stb. Hihetetlen, hogy ilyen rövid novellába ez mind belefért, és ezért zavart annyira az, hogy miért nincs rendesen befejezve… Na mindegy, ezt úgysem szokom meg soha a japán művekben. Szuezó feleségét is megismerhetjük, szegényt lehet sajnálni, amiért a férje így bánik vele. (úgy tűnik, mindig a feleséget sajnálom meg, mint Kavabata Jaszunari Szépség és szomorúságában is, de hát, ahogy bánnak velük az tényleg felháborító.) Ő is rájön, hogy a férje szeretőt tart, és persze számon is kéri rajta, de Szuezó nem érzi úgy, hogy ezzel főbenjáró bűnt követ el, hiszen a felesége úgyis csúnyácska, nevelje csak szépen a két gyereket, aztán fogja be a száját. Még rendes ruhákat sem hajlandó venni neki, ő maga persze mindig fess, meg Otamát is jól tartja.

Hogy mi köze a történetnek a vadludakhoz… hát nagyjából semmi. Van benne egy jelenet, amikor a diák, meg a barátja (aki egyébként a narrátor a könyvben), meg egy haverjuk kővel levadásznak egy ludat, de számomra sokkal hatásosabb volt a kígyós jelenet, főleg mert a két „szerelmes” ekkor végre igazán találkozott, és nemcsak úgy elmentek egymás mellett. A másik rész, amelyik tetszett, amikor Otama szolgálólányának nem akarnak eladni a piacon, mert kitudódott, hogy a lány Szuezó kitartott szeretője.

A másik két novella, amely a könyvben található a „Az utolsó mondat” és a „Kacagó szerzetesek”. Előbbi még egész jó volt, tanulságos, és mondhatni megrázó. Arról szól, hogy egy sokgyerekes családapát ki akarnak végezni, mert elkövetett valamit, a gyerekek meg elmennek a helyi elöljáróhoz, és benyújtanak egy kérvényt, hogy az apjuk helyett inkább őket végezzék ki. A legrosszabb az egészben, hogy a japánokból még ki is nézem, hogy elfogadják az ilyen kérvényeket… A másik novella, hát az tök értelmetlen. Bocsánat, lehet, hogy inkább én vagyok a hülye, de nem fogtam fel, hogy mi benne a tanulság. Ez olyasmi lehet, mint azok a zen kóan gyakorlatok, amiken teljesen értelmetlennek hangzanak, de azért elmélkedni kell rajtuk (amolyan „csap-e zajt az erdőben lezuhanó ág, ha nincs ott senki, aki hallja” című dolgok. Kiráz tőlük a hideg.)

Számomra ez a kötet kellemes csalódás volt, Mori Ógai egészen emészthető, bár azért több művére is kíváncsi lennék. Legalábbis ha nem olyanok, mint a Kacagó szerzetesek. ^^’

A szerzőről:

Mori Ógai (japánul: 鴎外, Hepburn-átírással: Mori Ōgai; az Ógai helyesen ezzel a kanjival szerepelne , de a fentit is gyakran használják ehelyett), eredeti nevén Móri Rintaró 1862. február. 17.-én született Cuvanóban és 1922. június. 8.-án halt meg Tokióban. A Meidzsi-korszak egyik legkiemelkedőbb japán írójának tartják Nacume Szószeki mellett.

Apja orvos volt. Tanulmányait először szülővárosában kezdte, ahol németet és klasszikus kínai irodalmat tanult, majd a Meidzsi-restauráció első éveiben Tokióba ment, ahol folytatta német nyelv és irodalom tanulmányait. Végül az orvosi egyetemre iratkozott be, ahol 1881-ben szerzett diplomát, 1884-ben pedig katonaorvosi ösztöndíjat kapott. Ez adta meg a lehetőséget számára, hogy Németországban tanuljon tovább.

1888-ban tért haza, és modernizálni igyekezett a japán tudományos életet. Elindított egy orvosi folyóiratot, amelyben a nyugati orvoslás elterjedése mellett szállt síkra. Lefordított és kiadatott több nyugati klasszikust is például: E. T. A. Hoffmann és mások műveit. 1889-ben jelent meg Sószecuron (A regényről) című írása, amelyben kifejtette elméletét a naturalista regény poétikáról.

Részt vett a kínai-japán (1894) és az orosz-japán (1904-1905) háborúban is katonaorvosként. Mivel többször is összezördült feletteiseivel, három évre a kjúsúi Kokurába helyezték. Ott töltött ideje alatt naplót írt, de semmilyen írást nem publikált. Orvosként a beriberi gyógyítására szakosodott (a tiamin, B1-vitamin hiányára visszavezethető betegség, amelyet keleten főleg a hántolt rizs fogyasztása okoz). Ő fertőző betegségnek hitte, és nem fogadta el azt a táplálkozási irányelvet, amely bizonyítottan 99%-os sikerrel gyógyította a betegséget.

Első regénye a Maihime (A táncosnő) volt, amelyet álnéven publikált, és amelyben berlini emlékeit írta le. Ez még első alkotói korszaka volt, amikor romantikus elbeszélések szerzőjeként mutatkozott be a közönségnek. Később nagy sikert aratott Japánban, amikor lefordította Hans Christian Andersen A rögtönző című művét. A modern japán irodalmi nyelv alapjait vetette meg számos megjelent művével, például: Hannicsi („Szép holnapot”), Vita sexualis (a naturalista énregény kritikájának tekinthető), Szeinen („Az ifjú” - a korabeli japán értelmiség problémáit tárja elénk, Hanako, Gan (A vadlúd). Színdarabokat is írt, és továbbra is fordított. A modern japán színház megteremtésében is nagy szerepet játszott. Orvosi pályafutása közben szépen ívelt felfelé, egyre magasabb állásokat kapott meg, végül a kinevezték a Hadügyminisztérium egészségügyi osztályának a vezetőjévé. 1916-ban visszavonult a katonaorvosi szolgálatból.

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Mori_%C3%93gai

http://www.city.bunkyo.lg.jp/var/rev0/0023/5412/mori_ogai_2.JPG

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhqWOlNQW0PdVDv6cs99rxHkkPiFK4iy97omEEzbgrVT42_dh7all8FNRhlaWafuReXyg60BBJ2oCE3COWwDoRaNmDjoZ7AfDZaAgbJIfBUFHhQhIKyjxAg9D8eMP1lkyiekPbZvvujiZA/s1600/avadlud.JPG

http://static.newworldencyclopedia.org/d/d6/Mori_Ogai_statue_in_Tsuwano.jpg


2011. május 18., szerda

Taketori monogatari


Nos, ezen a történeten nem nagyon van mit részletezni, kedves, rövidke kis sztori, a X. századból. Magyar címe: A Bambuszgyűjtő öregember története (japánul: 竹取物, ami igazából inkább bambuszvágót jelent, angolra így is fordították le - The Tale of the Bamboo Cutter ) Még a Heian-korszakban (794-1185) jegyezték le, vagyis a japán folklór egyik legkorábban leírt eleme, s mivel ilyen korai, örülhetünk, hogy egyáltalán fennmaradt. Ráadásul többféle változatban is, hiszen ekkoriban még inkább szájhagyomány útján terjedtek a történetek.

Bár a bambuszgyűjtő öregembernél sokkal fontosabb szereplők is vannak benne, de végül is vele kezdődik minden, szóval valamennyire helytálló a cím. Olyan, mint egy magyar népmese, teletűzdelve fantasztikus elemekkel, meg tanulsággal, kicsi humorral és szerelemmel. És olyan elemekkel, mint a csodaszép leányzó, akit mindenki meg akar szerezni, vagy a kérők, akiket lehetetlen küldetések elé állítanak. A befejezés persze nagyon is „japános”, vagyis köze sincs a happy endhez, de talán nem is baj.

A történet: a bambuszgyűjtő öregember egyik nap munka közben egy pöttömnyi lánygyermeket talált, hazavitte és a feleségével együtt felnevelték. A gyermek ezt a nevet kapta: „Nayotake no Kaguya hime” , vagyis a 'Hajlékony nád tündöklő hercegnője” . Természetesen csodaszép nő lett belőle, akit a széltől is óvtak a szülei. Egy ilyen szépség nem is maradhatott sokáig titokban, ezért aztán nemsokára kérők sorakoztak az idős pár otthona előtt, akiket viszont Kaguya hime látni sem akart. Sokan feladták, de maradtak öten, akik állhatatosan kitartottak, éjjel-nappal a ház előtt ücsörögtek, hátha egyszer meglágyul a lány szíve. Végül könyörgőre fogták a dolgot. A lány nehéz próba elé állítja mind az ötüket, mondván, hogy amelyik ezt teljesíti, annak a felesége lesz.

Létezik Buddha kőből készült alamizsnáscsészéje. Ishitsukuri herceg hozza el azt! A Keleti tengerben található állítólag a Hórai nevű hegy. Azon áll egy fa, aminek ezüst a gyökere, arany a törzse, gyümölcse fehér drágakő. Kuramochi hercegtől annak egy ágát kérem! A következő ember szerezze meg az általunk Morokoshi országának nevezett Kínából a tűzegér bundájából készült ruhát! Létezik egy színesen csillogó drágakő a sárkány nyakán. Ez legyen Ótomo nagytanácsos feladata! Isonokami tanácsos pedig hozzon el egyet a fecskénél levő gyerekszülést könnyítő kagylóból!" - mondta.

A továbbiakban a kérők kalandjairól olvashatunk, akik egytől egyig csalárd, hazug módszerekhez folyamodnak, és végül mindannyian elbuknak. A császár is hírét veszi az eseményeknek, szintén bepróbálkozik Kaguyánál, de hiába, ő ugyanúgy elutasítja, mint a többit. Ennek ellenére levelezni kezdenek egymással. Kaguya egyre szomorúbb, kiderül, hogy valójában a Holdról származik, ahonnan hamarosan eljönnek majd érte, hogy visszavigyék. A császár ezt mindenképpen meg akarja akadályozni, hiába. Még egy hadsereg sem képes feltartóztatni a holdi embereket, akikkel Kaguya végül elhagyja földi otthonát.

Egyébként, ha valaki látta a második Inuyasha movie-t, akkor feltűnhet némi hasonlóság, ugyanis ez a rész Kaguya hime történetét dolgozta fel, persze némi változtatással: Kaguya benne a gonosz, akivel Inuyasháék megküzdenek, és ahhoz hogy kiszabaduljon onnan, ahová bezárták, öt tárgyra van szüksége, amelyeket a Fuji-hegy északi lábánál található öt tóba kell beledobálni. Ezek pedig: A sárkány nyakéke, az ékszerezett ág, a tűzpatkány kimonó egy darabja, a szülést könnyítő fecske kagylója és Buddha kő kupája.

A Taketori monogatariban szerepel még az „égi tollruha” vagyis hagoromo is, ami az Inuyasha movie-ban is megjelenik és a tennyo-legendákon alapul. Ezekből számos létezik Japánban, és ha már az animéknél tartunk, akkor az Ayashino Ceres című Watase Yuu anime pontosan erről szól. A legenda így szól: A tennyo, azaz tündér, vagy égi istennő, leszáll a földre, hogy megfürödhessen a forrásban, de egy arra járó halász meglátja, és ellopja a hagoromóját, azaz kelengyéjét. A hagoromo nélkül a tündér nem tud visszatérni a Mennybe. Innentől a történetek elágaznak, van, ahol a tennyo feleségül megy a halászhoz, és együtt élnek, van, ahol visszaszerzi hagoromóját és visszatér a mennybe, de van olyan is, ahol felégeti a halász faluját és az egész határt, aztán meghal. Ezek a történetek szájról-szájra terjedve széles körben ismertek, még Skóciáig és Írországig is eljutottak.


Források:

Képek: