2011. július 12., kedd
Beverly C. Warren: Az eltűnt medál
2011. június 6., hétfő
Lisa Jane Smith: Vámpír naplók III.-IV.
01010101010101010101
2011. május 28., szombat
Mori Ógai: A vadlúd
Az összes japán mű közül, amiket eddig olvastam, eddig ennek tetszett legjobban a stílusa. Nem maga a történet, csak az, ahogyan meg van írva, ahogyan kifejezi magát. Persze jó japán szokás szerint vége ennek se igazán van, mármint igazából azt hiányoltam, hogy olyan jól felépített az egész, megismerhetünk egy csomó szereplőt, az életüket, jellemüket, de mire úgy igazándiból élvezni kezdenéd a történetet már vége is. Persze bizonyos módon ettől lesz hatásos a dolog, de ebből a szempontból talán túl „nyugatias” gondolkodású vagyok. Itt is sok minden az olvasó képzeletére van bízva.
A reménytelen, viszonzatlan (?) szerelemről szól. Egy fiatal lány, Otama, a szegénység kényszerítő ereje miatt (és hogy segítsen az apján) kénytelen egy Szuezó nevű pénzkölcsönző szeretőjévé válni. A férfi beköltözteti egy házba, és amikor csak tud, eljár hozzá. A lány úgy érzi magát ebben a házban, mint egy kalitkába zárt madár (vadlúd?), mást se csinál egész nap, csak ücsörög, néha elmegy vásárolni, a fürdőbe, meg elszórakoztatja a szeretőjét, amikor az meglátogatja. Napközben meg bámul ki az ablakon. Az egyik ilyen bámulás alkalmával látja meg az utcán a diákot, aki éppen arra sétál, és nagyon megtetszik neki. Egy idő után olyan „kapcsolat” alakul ki köztük, hogy a diák szinte mindennap arra megy, amikor elhalad az ablak előtt felnéz, és megemeli a lány előtt a kalapját. Ő persze irul-pirul, nyilván jobb szeretne a helyes fiatalemberrel odalent lenni, mint Szuezóval, de hát ez nem lehetséges.
Szóval ez az alapsztori, de közben szinte az összes szereplőről megtudunk információkat, például Szuezóról, hogy hogyan lett pénzkölcsönző, Otamáról és apjáról, hogy hogyan kerültek ilyen helyzetbe stb. Hihetetlen, hogy ilyen rövid novellába ez mind belefért, és ezért zavart annyira az, hogy miért nincs rendesen befejezve… Na mindegy, ezt úgysem szokom meg soha a japán művekben. Szuezó feleségét is megismerhetjük, szegényt lehet sajnálni, amiért a férje így bánik vele. (úgy tűnik, mindig a feleséget sajnálom meg, mint Kavabata Jaszunari Szépség és szomorúságában is, de hát, ahogy bánnak velük az tényleg felháborító.) Ő is rájön, hogy a férje szeretőt tart, és persze számon is kéri rajta, de Szuezó nem érzi úgy, hogy ezzel főbenjáró bűnt követ el, hiszen a felesége úgyis csúnyácska, nevelje csak szépen a két gyereket, aztán fogja be a száját. Még rendes ruhákat sem hajlandó venni neki, ő maga persze mindig fess, meg Otamát is jól tartja.
Hogy mi köze a történetnek a vadludakhoz… hát nagyjából semmi. Van benne egy jelenet, amikor a diák, meg a barátja (aki egyébként a narrátor a könyvben), meg egy haverjuk kővel levadásznak egy ludat, de számomra sokkal hatásosabb volt a kígyós jelenet, főleg mert a két „szerelmes” ekkor végre igazán találkozott, és nemcsak úgy elmentek egymás mellett. A másik rész, amelyik tetszett, amikor Otama szolgálólányának nem akarnak eladni a piacon, mert kitudódott, hogy a lány Szuezó kitartott szeretője.
A másik két novella, amely a könyvben található a „Az utolsó mondat” és a „Kacagó szerzetesek”. Előbbi még egész jó volt, tanulságos, és mondhatni megrázó. Arról szól, hogy egy sokgyerekes családapát ki akarnak végezni, mert elkövetett valamit, a gyerekek meg elmennek a helyi elöljáróhoz, és benyújtanak egy kérvényt, hogy az apjuk helyett inkább őket végezzék ki. A legrosszabb az egészben, hogy a japánokból még ki is nézem, hogy elfogadják az ilyen kérvényeket… A másik novella, hát az tök értelmetlen. Bocsánat, lehet, hogy inkább én vagyok a hülye, de nem fogtam fel, hogy mi benne a tanulság. Ez olyasmi lehet, mint azok a zen kóan gyakorlatok, amiken teljesen értelmetlennek hangzanak, de azért elmélkedni kell rajtuk (amolyan „csap-e zajt az erdőben lezuhanó ág, ha nincs ott senki, aki hallja” című dolgok. Kiráz tőlük a hideg.)
Számomra ez a kötet kellemes csalódás volt, Mori Ógai egészen emészthető, bár azért több művére is kíváncsi lennék. Legalábbis ha nem olyanok, mint a Kacagó szerzetesek. ^^’
A szerzőről:
Mori Ógai (japánul: 森 鴎外, Hepburn-átírással: Mori Ōgai; az Ógai helyesen ezzel a kanjival szerepelne 鷗外, de a fentit is gyakran használják ehelyett), eredeti nevén Móri Rintaró 1862. február. 17.-én született Cuvanóban és 1922. június. 8.-án halt meg Tokióban. A Meidzsi-korszak egyik legkiemelkedőbb japán írójának tartják Nacume Szószeki mellett.
Apja orvos volt. Tanulmányait először szülővárosában kezdte, ahol németet és klasszikus kínai irodalmat tanult, majd a Meidzsi-restauráció első éveiben Tokióba ment, ahol folytatta német nyelv és irodalom tanulmányait. Végül az orvosi egyetemre iratkozott be, ahol 1881-ben szerzett diplomát, 1884-ben pedig katonaorvosi ösztöndíjat kapott. Ez adta meg a lehetőséget számára, hogy Németországban tanuljon tovább.
1888-ban tért haza, és modernizálni igyekezett a japán tudományos életet. Elindított egy orvosi folyóiratot, amelyben a nyugati orvoslás elterjedése mellett szállt síkra. Lefordított és kiadatott több nyugati klasszikust is például: E. T. A. Hoffmann és mások műveit. 1889-ben jelent meg Sószecuron (A regényről) című írása, amelyben kifejtette elméletét a naturalista regény poétikáról.
Részt vett a kínai-japán (1894) és az orosz-japán (1904-1905) háborúban is katonaorvosként. Mivel többször is összezördült feletteiseivel, három évre a kjúsúi Kokurába helyezték. Ott töltött ideje alatt naplót írt, de semmilyen írást nem publikált. Orvosként a beriberi gyógyítására szakosodott (a tiamin, B1-vitamin hiányára visszavezethető betegség, amelyet keleten főleg a hántolt rizs fogyasztása okoz). Ő fertőző betegségnek hitte, és nem fogadta el azt a táplálkozási irányelvet, amely bizonyítottan 99%-os sikerrel gyógyította a betegséget.
Első regénye a Maihime (A táncosnő) volt, amelyet álnéven publikált, és amelyben berlini emlékeit írta le. Ez még első alkotói korszaka volt, amikor romantikus elbeszélések szerzőjeként mutatkozott be a közönségnek. Később nagy sikert aratott Japánban, amikor lefordította Hans Christian Andersen A rögtönző című művét. A modern japán irodalmi nyelv alapjait vetette meg számos megjelent művével, például: Hannicsi („Szép holnapot”), Vita sexualis (a naturalista énregény kritikájának tekinthető), Szeinen („Az ifjú” - a korabeli japán értelmiség problémáit tárja elénk, Hanako, Gan (A vadlúd). Színdarabokat is írt, és továbbra is fordított. A modern japán színház megteremtésében is nagy szerepet játszott. Orvosi pályafutása közben szépen ívelt felfelé, egyre magasabb állásokat kapott meg, végül a kinevezték a Hadügyminisztérium egészségügyi osztályának a vezetőjévé. 1916-ban visszavonult a katonaorvosi szolgálatból.
Források:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Mori_%C3%93gai
http://www.city.bunkyo.lg.jp/var/rev0/0023/5412/mori_ogai_2.JPG
http://static.newworldencyclopedia.org/d/d6/Mori_Ogai_statue_in_Tsuwano.jpg
2011. május 18., szerda
Taketori monogatari
Nos, ezen a történeten nem nagyon van mit részletezni, kedves, rövidke kis sztori, a X. századból. Magyar címe: A Bambuszgyűjtő öregember története (japánul: 竹取物語, ami igazából inkább bambuszvágót jelent, angolra így is fordították le - The Tale of the Bamboo Cutter ) Még a Heian-korszakban (794-1185) jegyezték le, vagyis a japán folklór egyik legkorábban leírt eleme, s mivel ilyen korai, örülhetünk, hogy egyáltalán fennmaradt. Ráadásul többféle változatban is, hiszen ekkoriban még inkább szájhagyomány útján terjedtek a történetek.
Bár a bambuszgyűjtő öregembernél sokkal fontosabb szereplők is vannak benne, de végül is vele kezdődik minden, szóval valamennyire helytálló a cím. Olyan, mint egy magyar népmese, teletűzdelve fantasztikus elemekkel, meg tanulsággal, kicsi humorral és szerelemmel. És olyan elemekkel, mint a csodaszép leányzó, akit mindenki meg akar szerezni, vagy a kérők, akiket lehetetlen küldetések elé állítanak. A befejezés persze nagyon is „japános”, vagyis köze sincs a happy endhez, de talán nem is baj.
A történet: a bambuszgyűjtő öregember egyik nap munka közben egy pöttömnyi lánygyermeket talált, hazavitte és a feleségével együtt felnevelték. A gyermek ezt a nevet kapta: „Nayotake no Kaguya hime” , vagyis a 'Hajlékony nád tündöklő hercegnője” . Természetesen csodaszép nő lett belőle, akit a széltől is óvtak a szülei. Egy ilyen szépség nem is maradhatott sokáig titokban, ezért aztán nemsokára kérők sorakoztak az idős pár otthona előtt, akiket viszont Kaguya hime látni sem akart. Sokan feladták, de maradtak öten, akik állhatatosan kitartottak, éjjel-nappal a ház előtt ücsörögtek, hátha egyszer meglágyul a lány szíve. Végül könyörgőre fogták a dolgot. A lány nehéz próba elé állítja mind az ötüket, mondván, hogy amelyik ezt teljesíti, annak a felesége lesz.
Létezik Buddha kőből készült alamizsnáscsészéje. Ishitsukuri herceg hozza el azt! A Keleti tengerben található állítólag a Hórai nevű hegy. Azon áll egy fa, aminek ezüst a gyökere, arany a törzse, gyümölcse fehér drágakő. Kuramochi hercegtől annak egy ágát kérem! A következő ember szerezze meg az általunk Morokoshi országának nevezett Kínából a tűzegér bundájából készült ruhát! Létezik egy színesen csillogó drágakő a sárkány nyakán. Ez legyen Ótomo nagytanácsos feladata! Isonokami tanácsos pedig hozzon el egyet a fecskénél levő gyerekszülést könnyítő kagylóból!" - mondta.
A továbbiakban a kérők kalandjairól olvashatunk, akik egytől egyig csalárd, hazug módszerekhez folyamodnak, és végül mindannyian elbuknak. A császár is hírét veszi az eseményeknek, szintén bepróbálkozik Kaguyánál, de hiába, ő ugyanúgy elutasítja, mint a többit. Ennek ellenére levelezni kezdenek egymással. Kaguya egyre szomorúbb, kiderül, hogy valójában a Holdról származik, ahonnan hamarosan eljönnek majd érte, hogy visszavigyék. A császár ezt mindenképpen meg akarja akadályozni, hiába. Még egy hadsereg sem képes feltartóztatni a holdi embereket, akikkel Kaguya végül elhagyja földi otthonát.
Egyébként, ha valaki látta a második Inuyasha movie-t, akkor feltűnhet némi hasonlóság, ugyanis ez a rész Kaguya hime történetét dolgozta fel, persze némi változtatással: Kaguya benne a gonosz, akivel Inuyasháék megküzdenek, és ahhoz hogy kiszabaduljon onnan, ahová bezárták, öt tárgyra van szüksége, amelyeket a Fuji-hegy északi lábánál található öt tóba kell beledobálni. Ezek pedig: A sárkány nyakéke, az ékszerezett ág, a tűzpatkány kimonó egy darabja, a szülést könnyítő fecske kagylója és Buddha kő kupája.
A Taketori monogatariban szerepel még az „égi tollruha” vagyis hagoromo is, ami az Inuyasha movie-ban is megjelenik és a tennyo-legendákon alapul. Ezekből számos létezik Japánban, és ha már az animéknél tartunk, akkor az Ayashino Ceres című Watase Yuu anime pontosan erről szól. A legenda így szól: A tennyo, azaz tündér, vagy égi istennő, leszáll a földre, hogy megfürödhessen a forrásban, de egy arra járó halász meglátja, és ellopja a hagoromóját, azaz kelengyéjét. A hagoromo nélkül a tündér nem tud visszatérni a Mennybe. Innentől a történetek elágaznak, van, ahol a tennyo feleségül megy a halászhoz, és együtt élnek, van, ahol visszaszerzi hagoromóját és visszatér a mennybe, de van olyan is, ahol felégeti a halász faluját és az egész határt, aztán meghal. Ezek a történetek szájról-szájra terjedve széles körben ismertek, még Skóciáig és Írországig is eljutottak.
Források:
Képek: