Zilahy Lajos: Halálos tavasz

Mikor megkértem anyut, hogy adjon egy könyvet, mert nincs mit olvasnom, és ezt nyomta a kezembe, megkérdeztem tőle, hogy miről szól. Azt mondta arról, hogyan teszik tönkre az emberek az életüket. Nos, igen, igaza is volt, én pedig nem szeretem a túl depressziós hangulatú könyveket, mert ahelyett, hogy élményt nyújtanának, órákra levert leszek tőlük.
A Halálos tavaszt is kételyekkel vettem a kezembe, hogy vajon milyen lehet, de azt hiszem kellemesen csalódtam. Valóban nem egy könnyed téma, amiről ír, hiszen tulajdonképpen egy öngyilkosságra készülő fiatalember (búcsú)levele az egész, amiben elmeséli életét és annak félresiklását a mellette lévő hotelszobában megszálló egykori legjobb barátjának.
A kicsit nyomasztó téma ellenére nagyon szép olvasmány, talán úgy fejezhetném ki legjobban, hogy gyönyörűen ír. Nagyon olvastatja magát az egész. Romantikus, szenvedélyes, szenvedős, szép. Úgy tudom, film is készült belőle régen, még nem láttam ugyan, de egyszer kíváncsi lennék rá.
A könyvben ezen kívül még rövidebb kis történetek is voltak, amelyek 90%-ának végén az egyik szereplő vagy meghalt, vagy megölte magát. Volt, amelyik tetszett (Szárnyatlan angyal), volt, amelyik nem (A szív).
Zilahy stílusa mindenesetre nagyon tetszik, biztos olvasok majd még tőle valamit.

Stephenie Meyer: Breaking dawn - Hajnalhasadás

Mindig nehéz nyilatkozni egy ilyen hosszú sorozatról, amikor vége van, még akkor is, ha nem tartozott a kedvenceid közé. Nekem sosem volt a kedvencem, mégis sikerült két nap alatt kivégeznem ezt az utolsó kötetet. A történet csak folyik, folyik, már 100 oldalnál tartasz, már 200-nál, 500-nál, és bár vannak olyan részek, ahol igazából nem történik semmi különös, mégsem válnak azok se unalmassá. Nem tudom miért; talán a könnyed stílusa miatt, de ott van még a humor is, ami kellemes meglepetést jelentett (Jacob szőkenős viccei, Emmett cukkolása, hogy Edwardék háza hogy lehet még egyben, Emmett és Bella szkanderoznak XD stb.) Nagyon élveztem az egészet.

Persze kevésbé tetsző dolgok is akadtak: ha nem gondolkodnék, és csak rá kéne vágnom valamit arra a kérdésre, hogy milyen volt az első pár száz oldal, azt mondanám: szörnyű. Szörnyű és felkavaró. Az ilyen szörnyszülöttes dolgokat mindig is hátborzongatónak tartottam, és annyira más lett tőle az egész könyv hangulata, mint az eddigieké…

Amit már a korábbiakban is feleslegesnek éreztem: az írónő nem igazán bízhat olvasói emlékezőtehetségében, de elhihetné, hogy az ötszázötvenedik emlegetés után talán mindenki megjegyezte, hogy Edward elképesztően, észveszejtően, hihetetlenül gyönyörű! Lassan márvány testének minden darabjáról hallottam már olyan jelzőt, ami a tökéletesnek egyik szinonímája. Elolvastuk, elhisszük.

Az emberi világ nagyon a háttérbe szorult, vagy, hogy úgy mondjam, kizárólag Charlie-ra korlátozódott. Amolyan „a vámpírlét amúgy is tökéletes, miért vesztegessünk több szót az alantas emberekre” érzésem támadt. Mint például itt:

Sosem fogok elfáradni, és ő sem. Nem kell levegő után kapkodnunk, pihennünk, ennünk, sőt, még vécére mennünk sem. Nincsenek immár alantas emberi szükségleteink. A világon senkinek nincs szebb és tökéletesebb teste, mint nekünk, és ő egyedül csakis az enyém. Nem hiszem, hogy valaha is eljutok arra a pontra, amikor azt gondolom majd: „Na, mára elég volt.” Mindig többet fogok kívánni. A napnak sosem lesz vége.

Én imádom a happy end-et, de ennek a Bellának – ha a szülést leszámítjuk - olyan piszok szerencséje van, hogy a vámpírlétnek minden előnyét kihasználhatja, a hátrányok nélkül. Egy amolyan igazi, öröklétig tartó happy end. Mázlista! :D

egyvalamit zárójelben muszáj megjegyeznem. Nem szőrszálhasogatás, de mindig megakadt a szemem rajtuk: minek a rengeteg, baromi hosszú alfejezet cím? Például: „MIÉRT IS NEM HÚZTAM EL ONNAN? NANÁ, MERT EGY IDIÓTA VAGYOK!” vagy „MINEK NÉZNEK? ÓZNAK, A NAGY VARÁZSLÓNAK? AGY KELL? SZÍV? TESSÉK! VEDD AZ ENYÉMET! VEDD EL MINDENEMET…” Ilyet még sehol sem láttam. Érdekes :D)

Ami igazán tetszett, hogy végre igazán kitárul az írónő által elképzelt vámpírvilág. Kicsit sajnáltam, hogy miért csak ebben a részben jött elő ennyi új szereplő. Annyian nyüzsögtek, hogy soknak még a nevét se sikerült megjegyeznem, pedig voltak nagyon jól eltalált karakterek. A Volturi motivációi kicsit laposnak tűnnek, de Aro-t még mindig bírom :D Nem simán csak gonosz, mint Caius, vagy unott, mint Marcus (az a fickó olyan, mint a János-hegy; ott van, és csak áll), hanem az a nyájas rosszfiú típus. (ő volt az egyik, akit a filmben szerintem nagyon jól eltaláltak). Hogy nem volt egy jó kis bunyó a végén, az számomra legalábbis nem okozott nagy csalódást :D Jó volt ez így, elvégre mindent elmagyaráztak, minden szálat elvarrtak, a kellő feszültség is megvolt a jelenetben. Na jó, bevallom, azért szívesen vettem volna, ha Aro-nak valaki legalább behúz egy nagyot. XD Sebaj!

További pozitívumként említeném, hogy egy rész Jacob szemszögéből volt bemutatva. Őszintén szólva üdítő változatosság volt, mert Bella kezdett lassan unalmassá válni.

Így visszanézve, nem hiszem, hogy sokkal többet bele kellene gondolni ebbe a könyvbe, mint ami: egy könnyed, szórakoztató történet, kellően megpakolva tápos szereplőkkel, szerelemmel, hétköznapi érzelmekkel, meg egy kis misztikummal. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy kellemesen kikapcsolódjak. Ha majd drámát akarok, nem Stephenie Meyer-t fogom választani. Mindent összevetve, nekem tetszett.

L. J. Smith: Vámpírnaplók - Ébredés

Ez amolyan igazi hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás volt: megláttam a könyvesboltban, és mivel épp volt nálam pénz, azt gondoltam: egye fene, megveszem!
Hát nem mondom, hogy nem kellett volna, de csalódás volt, legalábbis a sorozathoz képest. Megvan a második rész is, úgyhogy kap még egy kötetnyi esélyt. Egyébként nagyon úgy tűnik, hogy a következő tipikus eset áll fenn: sikeres lett egy sorozat, erre gyorsan kiadták az eredeti könyvváltozatot is, másfeles sorközzel, darabonként 2500 Ft- ért (mindegyik kötet kb. 200 oldal, egy délután alatt elfogyasztottam). Szóval magamat nagyon boldoggá tettem névnap alkalmából, a pénztárcámat meg leheletkönnyűvé. Ráadásul úgy van vége a könyvnek, mintha ollóval elvágták volna, a második meg tök ugyanott folytatódik, szóval nem tudom, hogy nem csak reklámfogás miatt vágták-e félbe, vagy eredetileg is így volt.

A könyvet L. J. Smith (Lisa Jane Smith) írta még 1991-ben. Eddig még semmit nem olvastam tőle, hát nem is vagyok elájulva, de nem is vártam túl sokat.

Ilyen esetben persze képtelenség eléggé elvonatkoztatni a sorozattól, ha az ember azt látta először. Legnagyobb csalódás a karakterekben mutatkozott meg, ráadásul körülbelül az első tíz oldal után. Hogy Elena haja nem sötét, hanem szőke, azzal nem foglalkoztam, de az első pár oldalon egy unszimpatikus, iskola-bálkirálynője, nyafogós, hülye p*csát ismerhetünk meg Elena személyében, akinek az a legfőbb gondja, hogy az iskolában vajon hány fiú fog elájulni a szépségétől, amikor meglátja. Caroline szende kis szűzleánykának tűnik mellette. És ezen az sem javított, hogy kb. a Stefannal való második találkozásánál olyan lángoló szerelemre gyullad, hogy azontúl már más vágya sincs, mint megszerezni magának a suli legújabb szépfiúját. Szóval a történet ezzel pont azt a báját veszítette el, hogy van egy szimpatikus, szerethető főhősnője. Stefan igazából csak kinézetében más, mint a sorozatbeli, egy amolyan igazi olaszos szépfiú. Ha a leírás alapján készítenénk egy könyvborítót, akkor kaphatnánk egy tipikus szerelmetes-regény portrét, ahol az olajosbarna bőrű, fekete göndör hajú főhős szenvedélyesen öleli a szőke, porcelánbőrű, lobogó hajú főhősnőt, a háttérben pedig látszanak a haragos tenger hullámaitól ostromlott sziklák. Pff… És akkor Damon-t már ne is említsem: fekete haj, fekete cipő, fekete pulóver, fekete bőrdzseki, fekete, fekete, fekete… mint Torma Gedeon az Abigélből XD „fekete ember fekete ruhában feketét nevet, feketét tüszköl, és feketét álmodik” XD
Ráadásul minden benne van, ami a sorozatban nem tetszett: a temetőben való állandó rohangálás, a fekete varjú stb.

A sztori olyan egyszerű, mint a bot. A lány beleszeret a vega vámpírfiúba, akiről nem komoly agymunka után tudja meg, hogy vámpír, hanem egyszerűen meglátja, amint igen bárdolatlan módon egy kismadárral csillapítja éhségét a tetőn. Történik pár rejtélyes haláleset, de mivel közben több visszaemlékezés is történik a Cathrine-Stefan-Damon szerelmi háromszögre, csak a nagyon hülye nem találja ki, hogy a gonosz testvér áll az egész hátterében. Cathrine karakteréből minden fenyegető vonás eltűnt, ő egy vámpírlány, aki nem tud választani két testvér között, ezért eldönti, hogy mindkettőt akarja. Elenáról meg nehéz eldönteni, hogy csak egy hülye ribanc-e, mert onnantól, hogy kezdenek Stefannal összemelegedni, már mindent megtenne a szeretett pasiért, és más nem érdekli.

Elena érezte, ahogy Stefan ajka az övéhez ér.
És... ennyi volt. Minden kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszűnt. Amit ekkor érzett, nem egyszerű szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegett.

A szerelmi szál nem túl megható, semmiféle érzelmet nem vált ki az emberből, pláne mert a 200 oldalas könyv nagyjából felénél már úgy lángolnak, de úgy… minden átmenet nélkül. Ez az előbbi idézet a 105.-ik oldalról származik. Értem én, hogy van szerelem első látásra, de azért ez kicsit túlzás.

Így visszaolvasva ez elég lesújtóan hangzik, de nem volt egy nagy élmény, és csak remélni tudom, hogy a következő rész legalább egy hangyányit jobb lesz.

Louisa May Alcott: Kisasszonyok és a többi...

Kisasszonyok, Jó feleségek, Fiatalurak és Jo fiai. Így jönnek sorban a sorozat kötetei, amiket én elég későn ismertem meg. Korábban csak az animesorozatot láttam (ráadásul németül), és fogalmam sem volt, hogy azt valamilyen regény ihlette. Már akkoriban is tetszett a cselekmény és az epizódok mondanivalója, így aztán rögtön ráugrottam a könyvekre, amikor megtudtam, hogy léteznek.
Ezekről a sztorikról mindig és örökké az fog eszembe jutni: aranyos, bájos, kedves kis történetek, amiket nem lehet megunni, mindig találunk benne olyan mondatot, jelenetet, megjegyzést, amitől egy kicsit jobban érezhetjük magunkat, ha épp le vagyunk hangolva.
Nem olvastam még az írónőtől másik könyvet csak ezt a sorozatot, de azt hiszem a többi írása is hasonló lehet. Tele szép gondolatokkal, erkölcsileg felemelő történetekkel, amiről csak remélhetjük, hogy talán igazak is lehetnek. Azért mondom, hogy „remélni”, mert néha nehezemre esik hús-vér személyekként gondolni egy-két szereplőre, akiknek – bár megvannak a maguk hibái – végül szinte mindig sikerül felülemelkedniük ezeken, akár egy jótanács, akár valami más hatására. Emiatt talán nem mindig életszerűek a szereplők tettei, néhányan olyan erkölcsi magasságokban szárnyalnak, hogy már-már glóriát kell a fejük fölé képzelni. Ettől függetlenül igazán könnyed és szórakoztató stílusban ír a March-nővérek mindennapjairól, és apró-cseprő problémáikról. Ebből talán látható is, hogy nem ez az a könyv, amitől tövig rágjuk majd a körmünket azon, hogy „Úristen, vajon most mi fog történni?”.
Azt hiszem, ezek között a karakterek között mindenki találhat magának olyat, akit megkedvelhet, hiszen a nővérek annyira különbözőek, és a szereplők skálája is széles körben mozog, így akinek nem jön be például Jo magabiztossága, határozottsága, az jobban fogja kedvelni Meg-et, vagy esetleg Amy-t, és a lányok is választhatnak: a cserfes Laurie-t, vagy akár a bölcs Bhaer professzort kedvelik jobban. A Fiatalurakban aztán új generációt ismerhetünk meg, akiknek csínytevésein nagyokat lehet nevetni, vagy izgulni, hogy ne tévelyedjenek el rossz utakra. A kedvenc szereplőm mindig is Dan volt: az ő és Jo kapcsolatának ábrázolása igazán érdekes és felemelő. A Jo fiaiban szerencsére rendesen le is zárja a történeteket; szinte mindenkiről megtudhatjuk, hogyan alakult az élete a továbbiakban. Ez a könyv talán épp a szereplőktől való búcsúzkodás miatt, de kissé búbánatosabbra sikerült, mint a többi.
A történetek tehát kedvesek, mulattatóak, az embernek eszébe juttatják a saját gyerekkori élményeit. Inkább a fiatalabb korosztálynak és közülük is lányoknak ajánlott olvasmány, de ki tudja, talán akad olyan megátalkodott férfiú is, aki képes elolvasni az ilyet… ^ ^

kreatív Blogger

Szintén hóvirág révén veszek részt benne. Ismételten köszönöm! :))
A szabályok:
1. Meg kell köszönni, akitől kaptam.
2. A logót ki kell tenni a blogomba.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek. -> azt hiszem, erre később kerül sor
5. Be kell linkelnem őket. -> értelemszerűen erre is
6. Megjegyzést kell hagyni náluk. -> meg erre
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

És a hét dolog rólam:
1. Imádom a telet, de legfőképpen a havat! Mindig is ez volt a kedvenc évszakom, a család már többször javasolta, hogy költözzem Izlandra, vagy Kanadába. Szóval el a naptejjel és fürdőruhával, ide nekem a sapkát és hólapátot! ^^
2. Nagy álmom egyszer eljutni Japánba. Mondjuk úgy fél évre. Többet talán ki se bírnék, bár fene tudja… És visszatérve az első ponthoz, Hokkaidõ lehetne a legmegfelelőbb célpont. XD Ha már utazás, van még valami: életemben egyetlenegyszer sikerült eljutnom a tengerhez: nővéremmel Spanyolországban, Lloret de Marban jártunk és felejthetetlen élmény volt. Szeretnék a közeljövőben megint eljutni, ha nem is ugyanoda, de valahová a tengerhez.
3. Utálom a pókokat, és általában sikítva menekülök előlük. Nagyon egyet értek ezzel az idézettel a Szingli fejvadászból: „Valójában sosem félek. Talán csak nagyon ritkán, soklábú lényektől. Véleményem szerint ugyanis csak a halott pók a jó pók, és a nők jogai fabatkát sem érnek, ha nem kérhetnek meg egy férfit, hogy tapossa el ezeket a lényeket.”
4. Szeretem a várost, ahol élek. Bár Esztergom nem egy nagy szám, de nekem tökéletesen megfelel: nem túl nagy, nem túl kicsi, és bár sokan mondják (és igazuk is van…), hogy nincs igazán nagy nyüzsgés, főleg estefelé, az nekem nem is hiányzik annyira. Bár egy rendes mozi azért jól jönne, hogy ne kelljen folyton Pestre szaladgálni…
5. Ha zenéről van szó, régi és valószínűleg örök kedvencem marad Enya; illetve van még pár szám más előadóktól, amiket mindegy hányszor hallgatok meg, mindig újra és újra előszedem őket. A teljesség igénye nélkül: Heather Small: Proud, Reo Speedwagon: I can’t fight this feeling, Elvis Costello: She, Stine J: You are my sunshine, az egész Jekyll és Hyde musical természetesen magyarul...
6. Az ágyamon könyökölve, hason fekve szeretek olvasni. Régen volt egy nem túl dekoratív, ámde annál kényelmesebb fotelünk, amitől sajnos meg kellett válni… Pedig egyszer abban ülve nyomtam le a Monte Cristo grófjából együltömben több, mint 200 oldalt. ^^
7. Imádok nyelveket tanulni. Mostanában főleg az ázsiai kultúra felé fordult az érdeklődésem, vagyis japánt, kínait tanulok, de régebben is kedvenceim voltak a nyelvórák: angol, német. Egyszer autodidakta módon belekontárkodtam még a spanyolba is.

10+1 könyves játék

hóvirág hívott meg erre a játékra, én meg persze rögtön benne voltam :)) Köszönet Hóvirágnak! :D
A játék a következő:
1. Írj ki 10+1 könyvet, amit te már olvastál és ajánlani szeretnéd a többieknek
2. Nevezz meg öt bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban -> nem biztos, hogy nekem összejön az öt, de majd igyekszem...
Nos, én igyekeztem úgy összeválogatni ezt a tizenegyet, hogy széles skálán mozogjanak témájukat és műfajukat tekintve, de mindenképpen a kedvenceim közé tartoznak, amiket bátran ajánlok mindenkinek :D Íme:
1. Thea Beckman: Amazonkirályfi
2. James Clavell: A tajpan
3. Louisa May Alcott: Fiatalurak
4. Pierre la Mure: Moulin Rouge
5. Leslie L. Laurence: A megfojtott viking mocsara
6. Alexandre Dumas: A fekete tulipán
7. Ken Follett: Veszélyes gazdagság
8. Csin Ping Mej: Szép asszonyok egy gazdag házban
9. Edith Nesbit: Hárman a vasút mentén
10. Fekete István: Hajnal Badányban
+1 Szilvási Lajos: Albérlet a Síp utcában

És akiknek ajánlom ezt a kis játékot: dombihugi , ami yanagi, leara, Dorina

Csodaidők 4 - Hazatérők

Hát, mindig szomorú, ha véget ér egy történet, aminek hőseit ilyen hosszú időn keresztül nyomon követtük, és persze mindenki ismeri azt az érzést, hogy mostantól hiába várunk a következő kötetre… de hát egyszer mindennek vége, ez van. Ez a könyv pedig mindenképpen méltó befejezése a sorozatnak.
Igazság szerint szívesebben írnék mind a négy kötetről egyszerre, mint csak erről az egyről, de az Ogfák vörösét több mint egy éve olvastam, a harmadikat meg több mint fél éve; tekintve a sztori részletgazdagságát, a szereplők nagy számát és az élénken folyó eseményeket, egy-egy kötet között maximum két hét várakozási időt javaslok mindenkinek, aki belekezd a történetbe. Ellenkező esetben könnyen elveszítheti a fonalat, és sokat rágódik olyan kérdéseken, hogy: „Te jó ég, ez ki volt?; Xy fia… Uramatyám, neki született fia? Ez mikor volt?; Ez a bolygó akkor most hol is van, és ki mellett áll? És egyébként is… MIVAN?”

A négyes kötet elején én is szembekerültem ezzel a problémával. Már fogalmam se volt, hogy kit hol hagytunk ott az előző könyvben, de szerencsére ez csak az első pár oldalon okozott zavarokat. Egyrészt nagy segítség a kötet végében lévő kislexikon, másrészt az ember (vagy legalábbis én) addigra valahogy „belejön” az olvasásba. Én úgy voltam vele, hogy ha valami részlettel nem vagyok tisztában, majd később utánanézek, de egyelőre haladok inkább tovább, mert a történet nagyon jó, továbbra is izgalmas, leköti a figyelmet, és tudni akarom, mi következik ezután. A letehetetlenség érzése körülbelül a 147. oldal környékén jön el, de akkor aztán nagyon.

Az persze már korábban kiderült, hogy itt senki sincs biztonságban, és talán a három főszereplőn kívül – akikben azért bízni lehetett, hogy valamiféleképpen mégis csak életben maradnak – senkit sem mertem komolyabban megszeretni, mert miután korábban az általam igen megkedvelt David-et megölték, ebben a tekintetben óvatossá váltam. Vannak itt zömmel olyan személyek, akiknek talán homályos a motivációja, mégis könnyen a szívébe zárja őket az ember. Számomra ilyen volt Grom Lichi, Giin mellett a másik olyan szereplő, akinek még a ballépéseit is szívesen elnéztem volna, annyira megkedveltem őket. Giin az első kötetben rögtön a kedvenceim sorába emelkedett (már korábban írtam, hogy valószínűleg a gyengéim ezek a flegma, kicsit nemtörődöm, laza, de mégis kedves figurák) mert tetszett a jelleme, és az, hogy talán ő volt az, akinek mindig megvolt a maga meggyőződése arról, mit miért csinál, és aszerint is cselekedett. Tetszett, hogy bár én nem annyira kedveltem Judy-t, mégsem voltak egy percig sem unalmasak az őróla szóló fejezetek sem.

A háború kapcsán azt éreztem viszont, hogy már nem ráznak meg annyira ezek a hatalmas tömegmészárlások. Nem hiszem, hogy azért mert immunissá váltam irántuk vagy ilyesmi, de mintha Shremeya pusztulása sokkal… hatásosabb lett volna. Talán ez nem jó szó, de a mostani többmilliós mészárlások nem úgy hatottak, mint korábban.

A népek közül a niesiek a legérdekesebb népség, azt el kell ismerni. Mármint ezek az új, vagyis inkább régi niesiek. Sejtettem, hogy a korábbi kötetek célozgatásai után biztos ki fog derülni valami az eredeti bolygóról, de hogy konkrétan csak úgy odavetődnek, arra azért nem számítottam. A niesieket könnyen magam elé képzeltem, bár a magasságuk, ráérős természetük és enyhe zöld árnyalatuk alapján Szilszakáll ugrott be róluk elsőre XD Aztán ez a kép persze változott. De szegény Siaxen érzéseit azért könnyen meg lehetett érteni. :D Shine Meron megjelenése meglepett, de annyira el tudom képzelni, hogy Giin, ha ő is ennyi ideig élne, pont ugyanilyenné válna. Van humoruk az öregeknek, na! Ők a legnagyobb arcok az egészben! XD

Ha a történet egészét nézem, egy kicsit talán végletesnek éreztem, hogy annyi tragédia, milliós mészárlások után eljön a boldog végkifejlet… méghozzá mindenki számára. Yaan sorsának alakulását – mármint az utolsó pár oldalt – egy kissé úgy vettem tudomásul, hogy „örülök a boldogságának, dehátna, ez már kicsit sok a jóból”. És azt hiszem, legalább egy újraolvasás szükségeltetik ahhoz, hogy megértsem, akkor ez a személy itt, aki még az első kötetben jelent meg, és azt hittük róla, hogy egyik főszereplőnk barátja, de közben gyanakodtunk, hogy esetleg kém, végül mégsem bizonyult annak. De aztán később megint gyanúra alkalmat adó dolgot tett, akkor esetleg mégsem jó ember? Ja, de most kiderült, hogy mégis! Ahaa! Hát ilyen személyekből volt nem is egy. És mondjatok már legalább egy valakit, aki végig a saját nevével nyomult, nem változtatott sem személyazonosságot, sem oldalt, vagyis tényleg az, akinek mondta magát! A ki kinek a rokona dolgot meg a vége felé már feladtam. :D (Tolkien-fíling a javából. Talán csak annyival könnyebb a helyzet, hogy itt családon belül nem mindenki neve kezdődik B-vel, vagy F-fel XD) Konkrétan annál a jelenetnél, amikor Grom-ot meglátogatják a kórházban, és Judy, Emily, Grom családja, meg Freyman-ék találkoznak, ott tartottam, hogy feladom. Itt ki nem rokona egymásnak, de tényleg?! :D Jól jönne egy olyan családfa, amin az ifjabb nemzedék is rajta van.

Nem vagy egyedül… mindig van valaki, akinek rád van szüksége. (Csodaidők 1 - Az ogfák vöröse, 436. oldal)

Végezetül még szólnom kell valamiről. A Csodaidők világát nagyon megszerettem, és ami ezen belül rettenetesen tetszik, az a Bokra. A Bokrából való idézetek gyönyörűek. Tényleg azok. Sokszor elolvastam őket, és látszik rajtuk, hogy nem csak odavetett,kapkodva kitalált bölcsességek, amik csak jól hangzanak, zengzetesek, de semmi értelmük. Inkább olyanok, amikről tényleg elhiszed, hogy több millió ember él ennek a könyvnek a szavai szerint. Ha létezne valós példány belőle, azt is szívesen elolvasnám. És ez a könyvet is még egyszer, sőt – még nagyon sokszor.
Ezek után nem is búcsúzhatok mással, mint egy Bokra idézettel, és azzal a javaslattal, hogy aki még nem fedezte fel magának a Csodaidőket, tegye meg, gyorsan. Nem bánja meg!

Az igazi csoda nem az, amikor megtörténik a lehetetlen. Az igazi csoda az, amikor a lehetőség feltárul előttünk, s egyszerre csak kiderül: mi vagyunk a megfelelő személyek, akik a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodnak. Ilyenkor a kezünkben tartjuk a világot, és olyan hatalommal bírunk, amely a semmiből teremteni képes. (Csodaidők 4 - Hazatérők, 93. oldal)

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 2

Igaz, hogy most olvastam el harmadszor, de ennél a könyvnél nem is az a lényeg, hogy esetleg emlékszel a végkifejletre, sokkal inkább az, hogyan jutnak el odáig.
Ha úgy érzed magad, mint kis Vuk: csúnyának, kicsinek, fáradtnak és antinőnek, olvass Stephanie Plumot, és újra vagánynak, szexinek és frissnek érzed majd magad. Vagy legalábbis rengeteget fogsz röhögni - rajta és magadon is!

Ez rövid kis ajánlás szerepel az első kötet hátoldalán, de ez ugyanúgy igaz erre is, meg biztosan a többire is. Stephanie a (béna) szingli fejvadász már az első kötetben is megnevettetett, de a három közül ez a sztori a kedvencem. Mazur nagyi még sosem brillírozott így, egyik részben sem, mint most. Ez talán azért van, mert a ravatalozóban hazai terepen érzi magát, de ez a szereplő mindenképp a legjobban eltalált az összes közül(na jó, azért az első kötetbeli jelenet, amelyben a nagyi seggbelövi a csirkét, még mindig az első helyen áll). Szerencsére a többiekben sem kell csalódnunk, Stephanie családjának tagjai; Morelli, akivel folyton kerülgetik és/vagy bosszantják egymást; Lula, a kurvából lett iratrendező; a tipikus fejvadász, Ranger, tetőtől talpig feketében; sőt még a rosszfiúk is remekül megformázott karakterek egytől egyig.
Stephanie-nak ezúttal is a nyomába kell erednie valakinek, aki nem mellesleg Morelli unokatestvére. Most sincs persze könnyű dolga, elvégre a bűnözők közül csak igen kevesen mennek önszántukból a rendőrségre. A főhősnő meg nem a legprofibb abban, hogy ha megtalálta, hát sikeresen be is vigye őket oda, ahová valók. A kocsijait is gyakrabban cserélgeti, mint szeretné, és – ha szabad így mondanom - a „Nagy Kékség”, vagyis egy régi Buick szinte az egyik kedvenc „karakterem” a könyvben.
- Úgy tűnik, mintha elijesztették volna – mondta Morelli. – Szerintem, kiszúrt téged.
- Lehetetlen. A parkoló legsötétebb részén álltam. És honnan tudhatta volna, hogy én vagyok az?
- Édesem, mindenki tudja, hogy te vagy az.
- Ez a rohadt kocsi! Tönkreteszi az életemet! Akadályoz a munkámban!
Morelli vigyorgott. – Ez azért túl sok egy kocsitól.

Miközben Mazur nagyit kísérgeti egy kis délutáni ravatalozólátogatásra, még arra is fölbérlik, hogy megtaláljon néhány koporsót.
Nem kezdem felsorolni hány apró kis részlet van, amitől szórakoztatóvá válik ez a könyv, de szerintem jól példázza, hogy nem kellenek cikornyás körmondatok vagy erőltetett humor ahhoz, hogy megnevettessenek valakit. Akinek az első kötet tetszett, az biztosan ezt is szeretni fogja, ha nem jobban…

-------------------------
A könyv adatai:
Eredeti cím:  One For the Money
Magyar kiadás: Ulpius-Ház Könyvkiadó KFT., 2008.
Terjedelem: 300 oldal

Terry Pratchett: Érdekes idők

Lehet, hogy ezzel a Pratchett könyvvel kicsit elfogult vagyok, mint mindegyikkel, amelyikben Széltoló, a „Varászló”, a főszereplő, de ez a karakter a pesszimizmusnak és szerencsétlenségnek olyan hatásfokán áll, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni. Széltoló-témában a Bűbájos bajok nagy-nagy kedvencem, de ez most eséllyel pályázik arra, hogy ha nem is elé, de mindenesetre nagyon szorosan mellé iratkozzon fel a listára. A szokásos Pratchett humor itt sem hagy cserben, ha jókedvre akarok derülni, általában ezek a könyvek jó eséllyel segíteni szoktak. Hogy miért is? Lássuk csak…

„– Rohadt különös egy ország – jelentette ki. – Tudtad, hogy az egész Birodalmat fal veszi körbe?
– Hogy kívül tartsák a… barbár… hódítókat…
– Ja, egen, nagyon hatékony védekezés – felelte Cohen szarkasztikus hangon. – Mert hát nyilván az van, hogy ó, te jó ég, itt egy négyöles fal, mit tegyünk, mit tegyünk; jobb lesz, ha visszalovagolunk hazáig néhány ezer mérföldet, és eszünkbe nem jut, példának okáért, utánanézni a létrákkal kapcsolatos lehetőségeknek mondjuk, abban a fenyőerdőben. Neem. Az a célja, hogy idebent tartsa a népeket. És a törvényeik? Mindenre vannak törvényeik. Még a budira se mennek ki egy szelet papír nélkül.
– Hát, ami azt illeti, én magam sem…
– Egy olyan szelet papír nélkül, ami megmondja nekik, hogy mehetnek, úgy értem. Engedély nélkül nem hagyhatod el a faludat. Engedély nélkül nem házasodhatsz. Engedély nélkül még sza… Á, itt is vagyunk!”

Már az idézetből is látszik, és jómagam igen izgatott lettem, mikor megtudtam, hogy ebben Japán és Kína kifigurázása a fő téma – egy amolyan „Miért nem bírjuk a kínaiakat/japánokat”-féle könyv, csak Pratchett humorral fűszerezve… csak jó lehet. Pratchett a Korongvilágnak már szinte minden kontinensét megismertette, bebarangoltatta velünk, de aki olvasta a Mágia színét/fényét, annak esetleg lehetett egy kis hiányérzete, hiszen van még ott a távolban valahol egy misztikus kontinens, amiről nem tudtunk túl sokat... idáig. Aki ismeri Japán vagy Kína történetét, rögtön felismerheti, hogy az Agáti Birodalom ennek a kettőnek valamiféle ötvözetéből állt össze: a hadakozó fejedelemségek Kínája összedolgozva valamiféle Heian-korszakbeki Japánnal (még a hadijelentéseket is versbe kell szedni, naná). Az alattvalók/földművesek „bocsánat, hogy élek” viselkedése, órákig tartó teaszertartások, a Nagy Fal az ország körül, a Tiltott Város, versenyeztető vizsgarendszer („a V'ung körzetbe kinevezendő salakanyag-eltávolító segédtisztség betöltéséhez” XD), egy kissé modernizált agyaghadsereg, és ugyan kik a Birodalom nagyhatalmú családjai? Hát a „Hongok, a Szungok, a Tangok, a Mogyoróssyak és a Fangok”. És persze, ha valaki nem hajol földig, ha egy hatalmas úr közeledik (amolyan japán daimjó-féle rendszer), az könnyen elveszítheti a fejét… szó szerint. Széltoló pedig, akinek még akkor is problémái vannak a nyugodt élettel, ha történetesen egy lakatlan szigeten tartózkodik, hogyan tud életben maradni egy ilyen helyen, ha még a Poggyásza is cserbenhagyta? Hát... ez a könyvből kiderül. Persze, aki jól ismeri a karaktert, az sejtheti, hogy ellenségei sokszor láthatják majd a hátát… miközben éppen menekülőre fogja. Több régi ismerős is előkerül, köztük Cohen a Barbár egy jól képzett, ámde ” kissé” koros barbárbanda élén… sőt még a Halál is beugrik egy kis mellékszereplésre…
A fordítást ugyan sokan szokták kritizálni, de nekem semmi bajom nem volt vele. A neveken nem változtattak olyan drasztikusan, hogy zavaró lenne, és bár korábbi könyvekben előfordultak humorosnak szánt, de kissé túl cikornyásra sikerült mondatok, ebben nem voltak ilyenek. Élvezetes volt és gördülékeny. Szerintem.
Aki szereti Pratchett-et, szeret nevetni, és érdekli egy jó kis Kína-Japán paródia, annak mindenképpen ajánlom ezt a könyvet.
A Széltoló-kedvelők megelégedésére pedig biztos vár még szerencsétlenre pár kaland egy következő könyvben, a XXXX kontinensen…

A könyv adatai: 
Eredeti cím: Interesting Times
Magyar Kiadás: Delta Vision Kft., 2010
Terjedelem: 448 oldal