Az összes japán mű közül, amiket eddig olvastam, eddig ennek tetszett legjobban a stílusa. Nem maga a történet, csak az, ahogyan meg van írva, ahogyan kifejezi magát. Persze jó japán szokás szerint vége ennek se igazán van, mármint igazából azt hiányoltam, hogy olyan jól felépített az egész, megismerhetünk egy csomó szereplőt, az életüket, jellemüket, de mire úgy igazándiból élvezni kezdenéd a történetet már vége is. Persze bizonyos módon ettől lesz hatásos a dolog, de ebből a szempontból talán túl „nyugatias” gondolkodású vagyok. Itt is sok minden az olvasó képzeletére van bízva.
A reménytelen, viszonzatlan (?) szerelemről szól. Egy fiatal lány, Otama, a szegénység kényszerítő ereje miatt (és hogy segítsen az apján) kénytelen egy Szuezó nevű pénzkölcsönző szeretőjévé válni. A férfi beköltözteti egy házba, és amikor csak tud, eljár hozzá. A lány úgy érzi magát ebben a házban, mint egy kalitkába zárt madár (vadlúd?), mást se csinál egész nap, csak ücsörög, néha elmegy vásárolni, a fürdőbe, meg elszórakoztatja a szeretőjét, amikor az meglátogatja. Napközben meg bámul ki az ablakon. Az egyik ilyen bámulás alkalmával látja meg az utcán a diákot, aki éppen arra sétál, és nagyon megtetszik neki. Egy idő után olyan „kapcsolat” alakul ki köztük, hogy a diák szinte mindennap arra megy, amikor elhalad az ablak előtt felnéz, és megemeli a lány előtt a kalapját. Ő persze irul-pirul, nyilván jobb szeretne a helyes fiatalemberrel odalent lenni, mint Szuezóval, de hát ez nem lehetséges.
Szóval ez az alapsztori, de közben szinte az összes szereplőről megtudunk információkat, például Szuezóról, hogy hogyan lett pénzkölcsönző, Otamáról és apjáról, hogy hogyan kerültek ilyen helyzetbe stb. Hihetetlen, hogy ilyen rövid novellába ez mind belefért, és ezért zavart annyira az, hogy miért nincs rendesen befejezve… Na mindegy, ezt úgysem szokom meg soha a japán művekben. Szuezó feleségét is megismerhetjük, szegényt lehet sajnálni, amiért a férje így bánik vele. (úgy tűnik, mindig a feleséget sajnálom meg, mint Kavabata Jaszunari Szépség és szomorúságában is, de hát, ahogy bánnak velük az tényleg felháborító.) Ő is rájön, hogy a férje szeretőt tart, és persze számon is kéri rajta, de Szuezó nem érzi úgy, hogy ezzel főbenjáró bűnt követ el, hiszen a felesége úgyis csúnyácska, nevelje csak szépen a két gyereket, aztán fogja be a száját. Még rendes ruhákat sem hajlandó venni neki, ő maga persze mindig fess, meg Otamát is jól tartja.
Hogy mi köze a történetnek a vadludakhoz… hát nagyjából semmi. Van benne egy jelenet, amikor a diák, meg a barátja (aki egyébként a narrátor a könyvben), meg egy haverjuk kővel levadásznak egy ludat, de számomra sokkal hatásosabb volt a kígyós jelenet, főleg mert a két „szerelmes” ekkor végre igazán találkozott, és nemcsak úgy elmentek egymás mellett. A másik rész, amelyik tetszett, amikor Otama szolgálólányának nem akarnak eladni a piacon, mert kitudódott, hogy a lány Szuezó kitartott szeretője.
A másik két novella, amely a könyvben található a „Az utolsó mondat” és a „Kacagó szerzetesek”. Előbbi még egész jó volt, tanulságos, és mondhatni megrázó. Arról szól, hogy egy sokgyerekes családapát ki akarnak végezni, mert elkövetett valamit, a gyerekek meg elmennek a helyi elöljáróhoz, és benyújtanak egy kérvényt, hogy az apjuk helyett inkább őket végezzék ki. A legrosszabb az egészben, hogy a japánokból még ki is nézem, hogy elfogadják az ilyen kérvényeket… A másik novella, hát az tök értelmetlen. Bocsánat, lehet, hogy inkább én vagyok a hülye, de nem fogtam fel, hogy mi benne a tanulság. Ez olyasmi lehet, mint azok a zen kóan gyakorlatok, amiken teljesen értelmetlennek hangzanak, de azért elmélkedni kell rajtuk (amolyan „csap-e zajt az erdőben lezuhanó ág, ha nincs ott senki, aki hallja” című dolgok. Kiráz tőlük a hideg.)
Számomra ez a kötet kellemes csalódás volt, Mori Ógai egészen emészthető, bár azért több művére is kíváncsi lennék. Legalábbis ha nem olyanok, mint a Kacagó szerzetesek. ^^’
A szerzőről:
Mori Ógai (japánu
l: 森 鴎外, Hepburn-átírással: Mori Ōgai; az Ógai helyesen ezzel a kanjival szerepelne 鷗外, de a fentit is gyakran használják ehelyett), eredeti nevén Móri Rintaró 1862. február. 17.-én született Cuvanóban és 1922. június. 8.-án halt meg Tokióban. A Meidzsi-korszak egyik legkiemelkedőbb japán írójának tartják Nacume Szószeki mellett.
Apja orvos volt. Tanulmányait először szülővárosában kezdte, ahol németet és klasszikus kínai irodalmat tanult, majd a Meidzsi-restauráció első éveiben Tokióba ment, ahol folytatta német nyelv és irodalom tanulmányait. Végül az orvosi egyetemre iratkozott be, ahol 1881-ben szerzett diplomát, 1884-ben pedig katonaorvosi ösztöndíjat kapott. Ez adta meg a lehetőséget számára, hogy Németországban tanuljon tovább.
1888-ban tért haza, és modernizálni igyekezett a japán tudományos életet. Elindított egy orvosi folyóiratot, amelyben a nyugati orvoslás elterjedése mellett szállt síkra. Lefordított és kiadatott több nyugati klasszikust is például: E. T. A. Hoffmann és mások műveit. 1889-ben jelent meg Sószecuron (A regényről) című írása, amelyben kifejtette elméletét a naturalista regény poétikáról.
Részt vett a kínai-japán (1894) és az orosz-japán (1904-1905) háborúban is katonaorvosként. Mivel többször is összezördült feletteiseivel, három évre a kjúsúi Kokurába helyezték. Ott töltött ideje alatt naplót írt, de semmilyen írást nem publikált. Orvosként a beriberi gyógyítására szakosodott (a tiamin, B1-vitamin hiányára visszavezethető betegség, amelyet keleten főleg a hántolt rizs fogyasztása okoz). Ő fertőző betegségnek hitte, és nem fogadta el azt a táplálkozási irányelvet, amely bizonyítottan 99%-os sikerrel gyógyította a betegséget.
Első regénye a Maihime (A táncosnő) volt, amelyet álnéven publikált, és amelyben berlini emlékeit írta le. Ez még első alkotói korszaka volt, amikor romantikus elbeszélések szerzőjeként mutatkozott be a közönségnek. Később nagy sikert aratott Japánban, amikor lefordította Hans Christian Andersen A rögtönző című művét. A modern japán irodalmi nyelv alapjait vetette meg számos megjelent művével, például: Hannicsi („Szép holnapot”), Vita sexualis (a naturalista énregény kritikájának tekinthető), Szeinen („Az ifjú” - a korabeli japán értelmiség problémáit tárja elénk, Hanako, Gan (A vadlúd). Színdarabokat is írt, és továbbra is fordított. A modern japán színház megteremtésében is nagy szerepet játszott. Orvosi pályafutása közben szépen ívelt felfelé, egyre magasabb állásokat kapott meg, végül a kinevezték a Hadügyminisztérium egészségügyi osztályának a vezetőjévé. 1916-ban visszavonult a katonaorvosi szolgálatból.
Források:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Mori_%C3%93gai
http://www.city.bunkyo.lg.jp/var/rev0/0023/5412/mori_ogai_2.JPG
http://static.newworldencyclopedia.org/d/d6/Mori_Ogai_statue_in_Tsuwano.jpg
