Suzanne Collins: Az éhezők viadala

Igen, megtörtént a dolog… nem bírtam tovább, sutba dobtam egy időre (na jó, csak egy napra) a japán kötelezőket, és belefogtam ebbe az előreláthatóan kevesebb irodalmi értéket képviselő, de sokkal szórakoztatóbbnak ígérkező történetbe. Nem, még nem láttam a filmet, és nem, még egy fia kritikát vagy véleményt sem olvastam róla korábban. Csak miután végeztem vele, kezdtem el nézelődni a neten, és ekkor jöttem rá, hogy ez a könyv valamiért igazi őrületté nőtte ki magát, beállva ezzel a Twilight mellé vagy után, vagy csuda tudja hová, mindenesetre a rendkívül népszerű könyvek sorába. (Még olyan véleményt is olvastam, ahol a Twilight-hoz hasonlítják, bár hogy miért, azt felfogni nem tudom. Mindegy, nem is érdekes). Így tehát teljesen tudatlanul, úgymond tiszta fejjel, mindenféle előítélettől mentesen foghattam bele a történetbe. 

És egy nap alatt végeztem vele. Iszonyatosan olvastatja magát, nem nagyon van olyan rész, ahol az ember szívesen letenné, mert épp eseménytelenebb oldalhoz ért. Mindig kíváncsi voltam, hogy ez után ugyan mi fog történni. Az alapsztori egy nem túl kellemes jövőképet tár elénk. Az egykori Észak-Amerika romjain (hogy hogyan pusztult el, vagy mi történt, az nem derül ki – ezt azért kicsit hiányoltam) létrejött egy új birodalom, Panem, ahol élesen elválik egymástól a gazdagok lakta Kapitólium élete, és a szegények lakta peremterületek, amelyek tizenkét kerületre vannak osztva. A hatalom, büntetésként egy korábbi lázadás miatt, minden évben rendez egy versenyt – egy afféle „itt aztán igazán a LÉT a tét” szerű való világ reality-t (nah igen, talán nem is meglepő a könyv sikere, ha ily módon lovagolja meg a mai idők igényeit), amelyben gyerekek küzdenek egymással. Minden kerületből egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt választanak ki, akik képviselik a saját körzetüket a versenyen – a versenyen, ahol csak egy maradhat életben mind közül. Egyébként nem olvastam a Battle Royale-t, de japános lévén már sokat hallottam róla, így kissé ismerősnek tűnt az alaptörténet. Elsőre mégsem az ugrott be, hanem David Osborn Vadászidény című műve, főleg amikor azt találgatta a főhősnő, ki milyen stratégiát választ majd a Viadalon. Osborn-nál is volt – ha jól emlékszem – egy lány, aki az eszével próbált szabadulni és majdnem sikerült neki. 

A könyv nagyobb része értelemszerűen arról szól, hogyan gyilkolják egymást a gyerekek az arénában. Ami nem igazán tetszett a könyvben, hogy egy-egy szereplő halálának kb. annyi súlya van, mintha valaki egy bogarat taposott volna el éppen. Nem is tudom, még sosem csináltam ilyesmit (nem is szándékozom ^^’), de ha tiniként arra kényszerítenének, hogy lándzsával ledöfjek valakit, hát eléggé megrázna a dolog. Itt meg a legtöbbje úgy viselkedett, mintha valami vadásztúrán vennének részt éppen. Egyedül a főszereplő lány tetteiben vehető észre az író részéről az igyekezet, hogy valamiféle módon kifejezésre jutassa: igen, itt tulajdonképpen gyerekek ölik egymást, és ennek nem elsősorban a kegyetlen, öldöklős oldala az igazán megrázó, hanem hogy ez mit váltana ki az egyes emberekből, ha tényleg ilyen helyzetbe kerülnének. Egyedül Ruta halálánál sikerült az érzelmek húrján is úgy muzsikálnia, hogy valamiféle meghatottságot váltson ki belőlem.

Izgalmakban nincs hiány, az már biztos, bár persze borítékolni lehetett, hogy majd egy gyengébb fogja végül megnyerni az egészet, aki úgymond nem az erejével, de az eszével küzd. Kedvencem egyébként a „rókaképű lány” volt, szeretem az ilyen többet ésszel, mint erővel-típusú karaktereket. Katnissel, mint főszereplővel sem volt semmi gond, bár az elején még ki nem néztem volna belőle, hogy Robin Hoodot megszégyenítő az íjásztudománya, és még az almát is ki tudja lőni egy malac szájából… de hát ez a főhősnők dolga. Itt igazából nem is az volt a kérdés, hogy ki nyeri a versenyt, hanem, hogy hogyan fog ez az egész megtörténni, és el kell ismernem, ezen a téren teljesen magával ragadott a regény. 

A fordítás már kevésbé. Nem ismerem az eredetit, de szerintem egy kissé lazára vették a figurát, és a köznyelvben megtalálható szinte összes modern szlenget elsütötték, olyan helyeken is, ahol ez teljesen lerombolta az éppen aktuális szituáció hangulatát. Csak példaként: 

„Tökre hasonlítotok egymásra.”

 „Tök gáz vagyok.”

„Felrobbantod a kajájukat?”

Hát, ez nekem tökre nem jött be, ha írhatok ilyet. Különben is, miért írja azt: „smárolni”, ha lehet „csókolózni”-t is írni? De lehet, hogy csak én vagyok finnyás. Persze, fiatalokról van szó, de valahogy nem illettek oda ezek a kifejezések.

Az írónő stílusa nem mondhatnám, hogy magával ragadott. Főleg a rövid tőmondatok. Azok zavartak. Egy kicsit. Vagy lehet, hogy nagyon. Nem tudom. Hát nem idegesítő? Ettől eltekintve viszont elismerésem, mostanában nem sok könyv tudott úgy leültetni, hogy egész nap mást se csináljak, csak olvassak ^^ 

A könyv adatai:

eredeti cím: The Hunger Games

kiadás: Agave Könyvek, 2012

fordította: Totth Benedek

terjedelem: 400 oldal

Nagai Kafú: Szumida

Egy igen rövidke kis regény ez, ami semmiféle különösebb hatást nem tett rám. Szerintem ez az én hibám is, mert igazából egyetlen vonatút alatt olvastam végig, inkább csak végigszaladtam rajta, ahelyett, hogy igazán ízlelgettem volna a szavakat, mondatokat. Talán egyszer újra elolvasom egy kicsit figyelmesebben, és akkor jobban megfog majd a hangulata.

Szerintem ugyanis nem igazán maga a cselekmény, ami igazán fontos ebben a könyvben, hanem a hangulat, ahogyan kibontakozik előttünk a modernizáció után egyre inkább megváltozó Edó képe.

A történet egy Sófuan Ragecu nevű íróval kezdődik (és végül vele is fejeződik be). Egy napon ellátogat a húgához, O-Tojohoz, akinek egyetlen fia van, Csókicsi. Az anyát rendkívül izgatja a fia sorsa, mindáron azt akarja, hogy hivatalnok váljon belőle, hogy ne kelljen neki is folyton a megélhetésért küzdenie, ahogyan az ő családjának kellett egykor. Csókicsi azonban cseppet sem lelkesedik az anyja által neki megálmodott jövőért. Ráadásul szerelmes egy lányba, akivel már gyerekkoruk óta ismerik egymást. A lányt azonban szülei gésának adják tizenöt éves korában, így a szerelmesek egyre ritkábban láthatják egymást. Csókicsi szomorú, kedvetlen, elhanyagolja az iskolát. Helyette inkább céltalanul bóklászik a városban, a horgászokat nézi, kabuki színházba látogat el, és néha-néha felkeresi azt a negyedet, ahol szerelme gésaként dolgozik. Igazi vágya, hogy ő is színész lehessen, ahogyan az egyik barátja is az lett, de anyja persze hallani sem akar a dologról. Kétségbeesésében Ragecutól kér tanácsot, aki annak idején szintén a család akarata ellen fordult, és egy gésát vett feleségül, amiért ki is tagadták az örökségből. Csókicsi reméli, hogy nagybátyja mindenki másnál jobban megérti, miért akar kitörni a mostani életéből, a férfi azonban türelemre inti, bár legbelül igazat ad a fiúnak. 

Ragecu mindamellett úgy érezte magát, mint akit satuba fogtak: nem tudott a pártjára kelni sem az egyiknek, sem a másiknak. Különben sincs szükség arra, hogy kifaggassa Csókicsit ahhoz, hogy a lelkébe lásson, elég fölidézni a saját múltját. Milyen gyötrelmeket állt ki, amikor fiatalon ott kuporgott a fölmenőktől örökölt sötét pénzkölcsönző üzlet pultja mögött, s nem részesülhetett a nap sugaraiból! S milyen gyönyörűség járta át, ha elmerülhetett egy-egy „szellem-könyv” olvasásában egy folyóparti házacska napfényes emeletén, ahelyett, hogy a lámpás fakó fényében bevezesse a befolyó és kimenő összegeket a főkönyvbe! Hogy Csókicsi azt mondja, inkább a szeretett művészetnek él, semmint hogy rideg bajuszos hivatalnok váljék belőle? Nos igen, ez is élet, az is élet! (104-105. oldal)

Mikor Csókicsi szántszándékkal – mert nem követheti az álmait – elmegy a hidegben sétálni, és így meghűtve magát végül tífuszos lesz, Ragecu belátja, talán nem kellett volna köntörfalaznia, és inkább őszinte tanácsot kellett volna adnia az unokaöccsének. 

A történet nagyjából ennyiről szól, de maga a körítés az, ami megadja neki azt a fura hangulatot. A leírás alapján az ember szinte látja maga előtt a régi Edót, a folyón átívelő hidakkal, a házakkal, a gésa negyeddel, és a folyón úszó kompokkal, meg a kimonóban mászkáló emberekkel, de már ott van az új Tokió is, ami a modernizáció következtében mintha egy teljesen más város lenne. 

A kötet végén van egy Rögtönzés című fejezet, ami már nem a sztorihoz tartozik, inkább egyfajta írói utószó, amiben Nagai Kafú arról ír, miért hagyta itt abba a regényt, holott az még magában hordozta egy folytatás lehetőségét. Gondolkodott is rajta, hogy megírja a továbbiakat, de végül mégsem tette meg. A kötet végén Szappanos Balázs utószava áll, amiben azzal kapcsolatban, az író miért nem folytatta a regényt, azt írja: 

A környezet képtelenül gyors megváltozására (a gésák eltűnésére a környékről, a gyárak mindent elborító füstjére, a városrendezés során ott is megnyíló új sugárutakra, a villamosra, a minden emléket elsöprő nagy árvizekre) hivatkozik, ami teljesen megszüntette a cselekmény tárgyi és hangulati hitelét szolgáló kulisszákat. De – kérdi – hogyan folytathatná mindezek megléte esetén is? Valami értelmetlen, múltba néző történet formájában talán, amely mindenképpen a szerelmesek végleges eltávolodását tartalmazná. (132. oldal)

Szerintem mindenképpen érdemes elolvasni ezt a regényt, akár azoknak is, akik még csak most ismerkednek a japán irodalommal. Rövidke, vagyis akkor is gyorsan végez vele az ember, ha esetleg nem tetszik neki, ha meg igen, biztosan megfogja a benne leírt hangulat, és az edói táj festői szépsége, amelyet egyébként illusztrációk formájában is megcsodálhatunk, már ha ugyanazt a kiadást vesszük kézbe, amit én is olvastam. 

A könyv adatai:

eredeti cím: すみだ川, Sumidagawa, 1911

kiadás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989

terjedelem: 134 oldal

az alábbi kép innen származik: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/b/b9/Kaf%C5%AB_Nagai_1927.jpg/391px-Kaf%C5%AB_Nagai_1927.jpg

Végezetül az íróról is pár szót, annak alapján, ami az utószóban áll: 

Nagai Kafú (eredeti nevén Nagai Szókicsi) 1879-ben született, tehát abban a korban, amikor Japán megnyitotta kapuit a nyugati civilizáció előtt, és szinte válogatás nélkül kerültek át a nyugati dolgok az országba. „Ennek a zaklatott, a szigetországot a XX. századba lendítő s így az élet minden területén hatalmas változással járó időszaknak a gyermeke Nagai Kafú”. 

Apja magas rangú hivatalnok volt, aki Amerikában tanult, de Nagai Kafú inkább az anyjához állt közel, aki a régi japán művészet, főleg a kabuki rajongója volt. Csakúgy, mint a regényben Csókicsi, nem igazán szívlelte az iskolát, ahová járni kényszerült, inkább a kínai költészetért lelkesedett, meg a színházért. A középiskola után a tokiói kereskedelmi főiskola nyelvi tagozatára, kínai osztályba került. Ezt sem szerette különösebben. Végül újságíró lett, majd pedig Amerikába ment tanulni, csakúgy, mint kortársai közül is sokan (például Mori Ógai, aki Németországban, vagy Nacume Szószeki, aki Angliában tanult egy ideig). Négy évig maradt Amerikában, ahol többek között egy japán bank helybeli leányvállalatának tisztviselőjeként dolgozott.

Aztán eljutott Franciaországba is, bár Párizsban, ahová leginkább vágyott, csak néhány hónapot tudott eltölteni. 

„Nagai Kafú valóban lázad a modern Japán ellen is, de nem retrográd szándékkal, hanem azért, mert azt is megszünteti az Edó-korból, amit szeretett benne és megőrzött belőle, s amiből – minden demokratikus látszat ellenére – az maradt meg csupán, amit megvetett.„ (134. oldal)

1911-ben az egyik tokiói egyetem francia irodalom tanárává választották, ezt a tisztet egészen 1916-ig betöltötte. Átvészelt két rosszul sikerült házasságot is, később pedig kizárólag irodalmi munkásságának élt. 1959-ben, 81 éves korában hunyt el.

Abe Kóbó: A homok asszonya

Abe Kóbó nagyon híres, számomra eddig még ismeretlen regényét vettem a kezembe, nem kis félelemmel, ugyanis „A dobozemberre” nem éppen kellemes olvasmányélményként emlékszem vissza. Nem volt az rossz könyv, de olyan… különös, érthetetlen, bár a végén – igaz, csak az egyik japán vizsgámon –, de sikerült felfogni a tanulságát.

Érdekes, hogy bár „A homok asszonya” majdnem ugyanarról szól, mint „A dobozember”, de valahogy mégis más. Jobban is tetszett, mint amaz, mert „A homok asszonya” inkább nyomasztó, a dobozemberről meg még mindig a" fura" az első szó, ami eszembe jut. Abe Kóbót, azt hiszem, most sikerült csak igazán megszeretnem, mert a regényt olvasva az ember valahogy maga is bekerül ebbe a homokrengetegbe, szinte érzi a szájában a homokszemcséket, és a bőrén a tűző napot. És már-már érzi a kilátástalanságot, meg a bezártságot, hogy innen aztán tényleg nincs menekvés. S hogy a végén a férfi miért nem menekül el, az már nem is volt kérdés. Ha az első kísérlet sikeres lett volna, még biztos elszalad, de a másodiknál már megtalálta ezen a helyen azt a célt, amit odahaza, a szürke hétköznapokban nem… Abe Kóbónál úgy tűnik, visszatérő motívum ez a mindennapi életből való menekülés.

De kezdjük az elején. Én, az igazat megvallva nagyon meglepődtem, mert idáig sokan emlegették már nekem ezt a könyvet, de mindig úgy mesélték, hogy: a férfi megy a sivatagban (ez olyan, mint valami rossz vicc kezdete XD), és aztán egy asszony, a misztikus „homok asszonya” LEHÚZZA magához a „homok alá”, és akarata ellenére ott tartja. Az én lelki szemeim előtt egy túszdráma-féleség bontakozott ki, a homok asszonyát meg úgy képzeltem el, mint valamiféle japán misztikus varázslényt, aki az arra járókat lépre csalja, mint mondjuk egy kappa, csak itt homokkal.  Ehhez képest nagyot koppantam, mert már az első húsz oldal után kiderült, hogy itt egyáltalán nem erről van szó. 

A regény ugyebár egy tanárember történetét meséli el, aki kivesz magának két-három nap szabadságot, s mivel szenvedélyes rovargyűjtő, elutazik egy távoli, homokos vidékre a kis lepkehálójával, meg rovargyűjtő cuccával, hogy majd ott jól eltölti az időt. Az első napja rovargyűjtéssel telik, de hamarosan elér egy kis faluba, ahol mindent elborít a homok. Kietlen, szeles, és mindenekelőtt nagyon HOMOKOS tájon járunk. És ha valaki esetleg nem tudja, mi az a homok pontosan, hát a regényből majd megtudja, merthogy a fickó valamiféle amatőr természetbúvár, és többször is elsorolja a homok tulajdonságait. A falu mellett emberekkel találkozik, és miután közli velük, hogy ő tanárember, szállást ajánlanak neki éjszakára. Elfogadja, mire elvezetik egy mély homokgödörhöz, ami olyan meredek, hogy csak kötéllétrával lehet belemászni. Odalent van egy kis kunyhó, s abban egy nő, aki megvendégeli, bár többször is tesz olyan fura megjegyzést, hogy a férfi most már sokáig itt marad. Ő persze tiltakozik, hogy nem-nem, csupán éjszakára jött ide, de igen hamar kiderül, hogy jól felültették szerencsétlent. 

Merthogy ez egy igen elvetemült csapda, amibe belesétált. Ez egy olyan falu, ami fekvését tekintve igen kellemetlen helyzetben van. Több ehhez hasonló homokgödör található benne, amikből minden áldott éjjel ki kell meregetni a homokot, mert ha egy ideig elhanyagolják ezt a feladatot, akkor az egész falut maga alá temeti a homok. Erre a feladatra pedig embereket alkalmaznak, akiknek megadnak ugyan mindent, amit kérnek – élelmet, vizet, újságot, rádiót stb. – de nem mehetnek ki a gödörből, és mindennap el kell végezniük a kötelező homoklapátolást. A férfi rájön, hogy innen önszántukból nem fogják kiengedni, és hogy fogolyként akarják itt tartani akarata ellenére. Persze először tombol, meg őrjöng, hogy engedjék el, de amikor világossá válik, hogy arra ugyan várhat, amíg a pokol befagy, szökési terveken kezd gondolkozni.

Közben ott van vele az asszony. Az asszony, aki látszólag már teljesen beletörődött a sorsába, és egyáltalán nem lázadozik ellene. Teljesen egykedvűnek tűnik, amikor a férfi a szökésről beszél, de ettől eltekintve mindent megad a férfinak, ápolja, amikor megbetegszik, mosdatja, beszélget vele. A nőt tehát elvileg nem nagyon lehetne utálni semmiért, mert igen béketűrő természet, a férfi azonban vérlázítónak tartja a bezártságot, és mivel nem nagyon van más a közelben, frusztrációját legtöbbször az asszonyon vezeti le. Közben a szökésen gondolkodik. Először betegnek tetteti magát, és nem hajlandó dolgozni, hátha így majd hasznavehetetlennek találják, és elengedik. Ez nem jön be, így hát fogja, megkötözi az asszonyt, és ő maga is bemegy a házba, nem hajlandó dolgozni, a homok meg csak gyűlik, gyűlik. Erre a fentiek nem hoznak nekik inni, és majdnem szomjan halnak, mire a férfi belátja, hogy ez így nem fog sikerülni. Egy időre tehát látszólag megadja magát a sorsának. 

A nővel időközben kezd valamiféle közösséget érezni, sőt, még le is fekszenek egymással, persze korántsem szerelemből. Egyszerűen nincs ott senki más rajtuk kívül, és egy hímnemű, meg egy nőnemű egyed ilyenkor nem nagyon tud ellenállni egymásnak. A férfinak végül egyszer mégiscsak sikerül kikapaszkodnia a gödörből egy olló, meg pár összecsomózott ruhadarab segítségével, de ez a szökési kísérlete kudarcot vall, elkapják, és visszaviszik. Ekkor kezd csak igazán úgy élni, mint aki ide tartozik. S mikor a nőt egyszer ki kell vinniük az embereknek orvoshoz, mert megbetegszik, s közben otthagyják őrizetlenül a kötéllétrát, ő felmászik rajta, de nem menekül el.

Nem véletlen, hogy végig „férfi”-ként utaltam a főszereplőre. Elhangzik ugyan a regényben a neve, kétszer is, talán háromszor is, de csupán egy rendőrségi jegyzőkönyvben látjuk, mint valami teljesen jelentéktelen adatot. A nő nevét nem is tudjuk meg, dehát nem is érdekes. Ők csak egy férfi, meg egy nő, akiknek közös a sorsuk, így itt már semmiféle elnevezések nem sokat nyomnak a latban. A férfi (Niki Dzümpei) egykori, hétköznapi életéről is megtudunk információkat, elcsepegtetve itt-ott, de költői képpel élve, ezeket a cseppeket rögtön magába szívja a homok, eltűnnek, nem érdekesek. Dzümpeinek voltak kollégái, volt felesége, volt szeretője, de ezek ebben a homoktól elzárt világban olyan távoli dolgok, amikre kár szót vesztegetni. Hogy a férfi miért próbál mégis szinte az egész regényben olyan kétségbeesetten visszatalálni ebbe a szürke, teljesen jelentéktelen, városi életbe? Hát jó kérdés… talán dühből, vagy dacból, hogy akarata ellenére kényszerítették egy számára kellemetlen szituációba, ki tudja… 

A hangulat nyomasztó… a homok belepi, a hőség lekókasztja az ember kedvét még olvasás közben is. Abe Kóbó igen szemléletesen ismerteti, hogy a homok elől mennyire nincs menekvés. Elég, ha csak egy percre megállsz, és máris vékony rétegben lepi a bőröd, s nem tehetsz semmit, mert beszivárog a ruhádba, a szemhéjad, de még a bőröd alá is. 

Számomra igazán nem is kérdés, miért ez Abe Kóbó egyik leghíresebb regénye. Kedvencem ugyan sosem lesz, de valószínűleg nem is fogom elfelejteni. Magányos, nyomasztó világ ez, amitől nehéz szabadulni.

„Valamikor egyszer látta a Magány pokla című metszet reprodukcióját, és a kép meghökkentette. Furcsa pózban az égen úszó embert ábrázolt. Tágra meredt szeme teli rémülettel. Körülötte az űrben az elhunytak félig áttetsző, sötét árnyai. Nehéz áttörnie a lelkek tömegén. A holtak hadonászva és egymást lökdösve szüntelen magyaráznak valamit az embernek. Ugyan mitől lett ez a Magány pokla? Akkor ott neki az járt az eszében, hogy talán elcserélték a feliratot. Most azonban számára már világos a kép mondanivalója. A magány – a kielégítetlen vágyálmok gyötrelme.”  140. oldal

A könyv adatai: 

eredeti cím: Suna no onna (砂の女)

kiadás: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979

oldalszám: 166

fordította: Csalló Jenő

a kép innen származik: http://www.google.hu/url?source=imglanding&ct=img&q=http://cdn.gepnarancs.hu/wp-content/uploads/2011/08/suna_no_onna_3.jpg?eef21a&sa=X&ei=fiytT76dKIGX-waywYynDA&ved=0CAoQ8wc4Eg&usg=AFQjCNHE9m1C3epOsd1oGhsXjVXCSO3TsA 

Fukadzava Hicsiró: Zarándokének

A japán államvizsga tételeket nézegetve döbbenten vettem észre, hogy az irodalmi résznél felsorolt művek közül elég sokat nem olvastam *sóhaj** Nosza, rajta, akkor ismét kénytelen leszek fejest ugrani a japán irodalomba. 

A listára rábökve csak úgy találomra választottam ki ezt a könyvet, és kicsit megrettentem, amikor elkezdtem. Így államvizsga előtt egy hónappal nem igazán olyan olvasmányra vágyom, amelyben tengerbe ledobott csecsemőkről, meg ehhez hasonló, sajnos egykor nagyon is létező japán szokásokról van szó. Fukadzava mintha összegyűjtötte volna az összes olyan japán szokást, amiről általában mélyen hallgatnak, de legalábbis nem nagyon szokták reklámozni, hogy egykor (és nem is olyan régen, majd’ minden történet az 1900’-as években játszódik) ilyen is volt. Ha az ember átesett az első szörnyülködésen, akkor tudja csak igazán elkezdeni értékelni ezt a könyvet. Mindenféle finomkodás és tények kerülgetése nélkül ír olyan szokásokról, mint az obaszute, szó szerint „öregasszony kirakás”, és még több olyasmiről is, amelyekre az éhezés miatt kényszerültek rá az emberek.

Lássuk egyenként a novellákat, mert nem szeretnék megfeledkezni róla, miről is szóltak, mire eljön az államvizsga -.- Remélem, jól emlékszem a részletekre. A könyvet sajnos már visszavittem a könyvtárba, szóval csak az emlékezetemre hagyatkozhatom.

1.       Zarándokének

Nos igen, ez rögtön egy nem túl vidám novellácska, mely a korábban már említett obaszute szokásról szól, vagyis arról, hogy egy szegény paraszti sorban élő japán háztartásban egyáltalán nem volt mindegy, mennyi éhes szájat kellett etetni. Ha gyerek született, vagy egy új feleség csatlakozott a házhoz, akkor máris eggyel többen voltak, ami egyáltalán nem volt ideális. Az obaszute azt jelentette, hogy a Narajama-hegy közelében élő szokás szerint, a hetvenedik életévüket már betöltött öregeket felvitték a hegyre (ez általában a legidősebb fiú feladata volt, aki a hátán cipelte fel apját vagy anyját a hegyre), és ott vagy egy szakadékba hajították, vagy csak simán lerakták őket, azzal, hogy előbb-utóbb úgyis meghalnak. (a könyvben a szokás úgy szól, hogy, ha az illető öreg akkor ér fel a hegyre, amikor éppen esni kezd a hó, azzal nagy szerencsét hoz a családra, éppen ezért ez a keserű zarándoklat általában télvíz idején történt, vagyis az otthagyott öregek leginkább halálra fagytak odafenn). A történet főszereplője Rin anyó, aki egy igen – nos jobb szó híján – „genki” öregasszony, ami abból is látszik, hogy fogai teljesen épek, holott már 68 éves. Bosszankodik is eleget a dolgon, mondván egy rendes öregasszonynak ilyenkor már igencsak hullanak a fogai, őt meg még csúfolják is faluban, amiért olyan egészséges fogsorral rendelkezik. (találjuk ki, mit csinál eme apró probléma kiküszöbölése érdekében… hát fog egy nagy követ, és… a többit el tudjuk képzelni). Egy másik szokásról is szó esik a novellában, nevezetesen, hogy egy ilyen faluban, ha egy család arra vetemedett, hogy élelmet lopjon a másik családtól, akkor minimum kiközösítés volt a büntetés, de még az is előfordult, hogy a bűnösöket ott helyben agyonverték, az összegyűjtött élelmüket meg szétosztották a falusiak között. No végül Rin anyó, annak ellenére, hogy igen életvidám teremtés, önszántából vállalkozik a zarándoklatra, és végül a fia is kötélnek áll, felviszi anyját a hegyre. Amikor felérnek, esni kezd a hó, Rin anyó pedig boldog. 

2.       Zummuk Észak-Japánban

Ez a kis történet az úgynevezett zummukról, vagy más néven jakkókról szól – így nevezték egy család másod, vagy többedszülött fiúgyermekeit, akik az elsőszülöttektől eltérően sosem vehettek maguk mellé asszonyt. Nem volt valami jó soruk ezeknek a szerencsétleneknek, de a főhősünkre, meg a faluban élő többi zummura, úgy tűnik, mégis rámosolyog a szerencse. Egy haldokló férj utolsó kívánsága az volt a feleségéhez, hogy a halála után menjen el minden zummuhoz, és „hálja el velük a nászéjszakát”. A nő meg is teszi, amire kérik, de főhősünkhöz nem akarózik elmennie, mert róla az járja a vidéken, hogy büdös a szája. Pedig a fickó már nagyon várja a nőt, még ki is számolja, hogy ha így, vagy amúgy halad házról házra, akkor mikor fog ő következni a sorban. A nő azonban csak nem jön, mire a fiú nagyon elkeseredik. A végén mégis kerítenek neki asszonyt, kettőt is.

3. Tokió hercegei

Ez az elbeszélés egy amolyan ironikus kis művecske olyan fiatalokról, akik a háború után nem tudnak mit kezdeni magukkal, és egészen vérlázító módon más se csinálnak, csak a kávéházban lógnak a haverokkal, és folyamatosan Elvis számokat hallgatnak, mintha ez lenne az életük értelme. Közben pénzt kunyiznak a szüleiktől, értelmetlen dolgokra költik, tanulni meg nem akarnak. Amolyan lázadó nemzedék, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, meg úgy igazából saját magukkal sem. Csak úgy elvannak, tengenek-lengenek a világban.  

4. Az Aki-vidék felhőénekei

Számomra ez volt a legmeghatóbb történet. Rövidsége ellenére ez tette rám a legnagyobb benyomást. Egyszerű mondatok, érthető szituáció, mégis szívbe markoló szinte minden egyes sora. Egy vak nőről szól, aki a hirosimai atomrobbanásban veszítette el a szeme világát. Nem is emlékszik másra az eseményből, csak hogy felvillant az égen, egy szivárványszínű felhő, s hogy az volt az utolsó dolog, amit látott életében. Szinte az egész családja is odaveszett a robbanáskor, csupán egy unokája maradt meg, aki viszont soha felé se néz. Ha jól emlékszem, a legrégebbi japán vers nyer új értelmet benne a vak asszony gondolataiban, az a vers, melyben arról írnak, hogy „nyolc felhő támad”. Beidézném ide, de sajnos már visszavittem a könyvet a könyvtárba ^^’

5. Nyári álmom története

Ez egy olyan mű, amiről azt olvastam, igen nagy felháborodást keltett annak idején Japánban. Nem is csoda. Egy álomról szól, melyben az illető egy forradalomról álmodik, s éppen akkor ér oda a császári palota elé, amikor a forradalmárok kivégzik Akihito herceget, és Micsiko hercegnét. Képzelhetjük, hogy a maga idejében nem igazán aratott nagy sikert vele.^^ Csoda, hogy meg nem lincselték érte. Viszont állítólag évekig bujkálni kényszerült miatta, a kiadója házába meg betörtek, és meggyilkoltak valakit. 

6. Hömpölygő Fuefuki

Két hosszabb novella is van a kötetben. Az egyik a Hömpölygő Fuefuki. Maga az író szintén a Fuefuki-folyó környékén született, így aztán érthető, hogy ezek a több nemzedék életét nyomon követő írások miért éppen itt játszódnak. Ez az írás a hadakozó fejedelemségek korában játszódik, egy parasztcsalád életét mutatja be több generáción keresztül. Nekik nemcsak a megélhetésért kell igen keményen megküzdeniük, de a háborúval is, mivel Takeda Singen vazallusai, aki bármikor hadba szólíthatja a család fiúgyermekeit. Egyesek önként mennek a háborúba, bár a családfők folyton azt hangoztatják, hogy a háború rossz, ott csak meghalni lehet, és eszükbe jusson ilyen marhaságot csinálni. Végül mégis az egész család belekeveredik a harcba, és szinte mind egy szálig ott pusztulnak. 

7. Kósui bölcsődal

A másik nagyobb lélegzetvételű mű a Kósui bölcsődal. Szintén egy paraszti származású családról szól, csak jóval később, a II. világháború előtt és alatt játszódik. A család itt is a megélhetésért küzd, állandóan sáfárkodnak azzal, amijük van, meg tűnődnek, hogy mibe fektessenek be – selyemhernyóba, esetleg paradicsom, vagy krumpli termesztésbe –, hogy jobban járjanak. A családban a van egy fiú, akit az anyja álladóan unszol, hogy lépjen az „amerikások” nyomdokaiba, vagyis tegyen úgy, ahogy sok fiú tette előtte, kerekedjen fel, és menjen ki Amerikába tíz évre. Akik oda elmentek ugyanis, mind úgy jöttek vissza, hogy jó zsíros volt a zsebük, bár, hogy miféle munkából gazdagodtak meg ennyire, azt harapófogóval sem lehet kihúzni belőlük. A fiú el is megy Amerikába, és valóban jól megszedi magát. Közben olyan szokásokba nyerhetünk bepillantást, mint a Japánban egykor annyira népszerű megrendezett házasságok.

Aztán kitör a II. világháború, és a pénz, ami egykor olyan soknak tűnt, kezd elértéktelenedni. A család csak úgy tudja úgy-ahogy fenntartani magát, hogy feketén árulnak rizst, cukrot, meg mindenféle hiánycikkeket. Bármennyire igyekeznek, végül mindig kénytelenek sodródni az eseményekkel, nem nagyon tudják a saját kezükbe venni a sorsukat.

 --------------------

a kép innen származik: http://www.google.hu/url?source=imglanding&ct=img&q=https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEglgMlj-nGr1ZwCcq7gxd3jtyaZhsfXN8ImjRJwWpgoqRe4YbQDg9JY6YZWwWrcgLYjr9J-tFxl9CFKiFMnIyuKP_O5bMWOymOILylbQjiXvFE4MShyphenhyphenYjbJqJsZ0GVb7uVHPCFoMekBUNLL/s1600/Johnny_Dombrowski_Ubasute.jpg&sa=X&ei=6CitT7nbMM6h-Qb2z-SRDA&ved=0CAkQ8wc&usg=AFQjCNEuKLGYBP3S2FLdKo1NvoZTUrZcJA