2010. július 25., vasárnap

Louisa May Alcott: Kisasszonyok és a többi...


Kisasszonyok, Jó feleségek, Fiatalurak és Jo fiai. Így jönnek sorban a sorozat kötetei, amiket én elég későn ismertem meg. Korábban csak az animesorozatot láttam (ráadásul németül), és fogalmam sem volt, hogy azt valamilyen regény ihlette. Már akkoriban is tetszett a cselekmény és az epizódok mondanivalója, így aztán rögtön ráugrottam a könyvekre, amikor megtudtam, hogy léteznek.
Ezekről a sztorikról mindig és örökké az fog eszembe jutni: aranyos, bájos, kedves kis történetek, amiket nem lehet megunni, mindig találunk benne olyan mondatot, jelenetet, megjegyzést, amitől egy kicsit jobban érezhetjük magunkat, ha épp le vagyunk hangolva.
Nem olvastam még az írónőtől másik könyvet csak ezt a sorozatot, de azt hiszem a többi írása is hasonló lehet. Tele szép gondolatokkal, erkölcsileg felemelő történetekkel, amiről csak remélhetjük, hogy talán igazak is lehetnek. Azért mondom, hogy „remélni”, mert néha nehezemre esik hús-vér személyekként gondolni egy-két szereplőre, akiknek – bár megvannak a maguk hibái – végül szinte mindig sikerül felülemelkedniük ezeken, akár egy jótanács, akár valami más hatására. Emiatt talán nem mindig életszerűek a szereplők tettei, néhányan olyan erkölcsi magasságokban szárnyalnak, hogy már-már glóriát kell a fejük fölé képzelni. Ettől függetlenül igazán könnyed és szórakoztató stílusban ír a March-nővérek mindennapjairól, és apró-cseprő problémáikról. Ebből talán látható is, hogy nem ez az a könyv, amitől tövig rágjuk majd a körmünket azon, hogy „Úristen, vajon most mi fog történni?”.
Azt hiszem, ezek között a karakterek között mindenki találhat magának olyat, akit megkedvelhet, hiszen a nővérek annyira különbözőek, és a szereplők skálája is széles körben mozog, így akinek nem jön be például Jo magabiztossága, határozottsága, az jobban fogja kedvelni Meg-et, vagy esetleg Amy-t, és a lányok is választhatnak: a cserfes Laurie-t, vagy akár a bölcs Bhaer professzort kedvelik jobban. A Fiatalurakban aztán új generációt ismerhetünk meg, akiknek csínytevésein nagyokat lehet nevetni, vagy izgulni, hogy ne tévelyedjenek el rossz utakra. A kedvenc szereplőm mindig is Dan volt: az ő és Jo kapcsolatának ábrázolása igazán érdekes és felemelő. A Jo fiaiban szerencsére rendesen le is zárja a történeteket; szinte mindenkiről megtudhatjuk, hogyan alakult az élete a továbbiakban. Ez a könyv talán épp a szereplőktől való búcsúzkodás miatt, de kissé búbánatosabbra sikerült, mint a többi.
A történetek tehát kedvesek, mulattatóak, az embernek eszébe juttatják a saját gyerekkori élményeit. Inkább a fiatalabb korosztálynak és közülük is lányoknak ajánlott olvasmány, de ki tudja, talán akad olyan megátalkodott férfiú is, aki képes elolvasni az ilyet… ^ ^

2010. július 22., csütörtök

kreatív Blogger


Szintén hóvirág révén veszek részt benne. Ismételten köszönöm! :))
A szabályok:
1. Meg kell köszönni, akitől kaptam.
2. A logót ki kell tenni a blogomba.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek. -> azt hiszem, erre később kerül sor
5. Be kell linkelnem őket. -> értelemszerűen erre is
6. Megjegyzést kell hagyni náluk. -> meg erre
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

És a hét dolog rólam:
1. Imádom a telet, de legfőképpen a havat! Mindig is ez volt a kedvenc évszakom, a család már többször javasolta, hogy költözzem Izlandra, vagy Kanadába. Szóval el a naptejjel és fürdőruhával, ide nekem a sapkát és hólapátot! ^^
2. Nagy álmom egyszer eljutni Japánba. Mondjuk úgy fél évre. Többet talán ki se bírnék, bár fene tudja… És visszatérve az első ponthoz, Hokkaidõ lehetne a legmegfelelőbb célpont. XD Ha már utazás, van még valami: életemben egyetlenegyszer sikerült eljutnom a tengerhez: nővéremmel Spanyolországban, Lloret de Marban jártunk és felejthetetlen élmény volt. Szeretnék a közeljövőben megint eljutni, ha nem is ugyanoda, de valahová a tengerhez.
3. Utálom a pókokat, és általában sikítva menekülök előlük. Nagyon egyet értek ezzel az idézettel a Szingli fejvadászból: „Valójában sosem félek. Talán csak nagyon ritkán, soklábú lényektől. Véleményem szerint ugyanis csak a halott pók a jó pók, és a nők jogai fabatkát sem érnek, ha nem kérhetnek meg egy férfit, hogy tapossa el ezeket a lényeket.”
4. Szeretem a várost, ahol élek. Bár Esztergom nem egy nagy szám, de nekem tökéletesen megfelel: nem túl nagy, nem túl kicsi, és bár sokan mondják (és igazuk is van…), hogy nincs igazán nagy nyüzsgés, főleg estefelé, az nekem nem is hiányzik annyira. Bár egy rendes mozi azért jól jönne, hogy ne kelljen folyton Pestre szaladgálni…
5. Ha zenéről van szó, régi és valószínűleg örök kedvencem marad Enya; illetve van még pár szám más előadóktól, amiket mindegy hányszor hallgatok meg, mindig újra és újra előszedem őket. A teljesség igénye nélkül: Heather Small: Proud, Reo Speedwagon: I can’t fight this feeling, Elvis Costello: She, Stine J: You are my sunshine, az egész Jekyll és Hyde musical természetesen magyarul...
6. Az ágyamon könyökölve, hason fekve szeretek olvasni. Régen volt egy nem túl dekoratív, ámde annál kényelmesebb fotelünk, amitől sajnos meg kellett válni… Pedig egyszer abban ülve nyomtam le a Monte Cristo grófjából együltömben több, mint 200 oldalt. ^^
7. Imádok nyelveket tanulni. Mostanában főleg az ázsiai kultúra felé fordult az érdeklődésem, vagyis japánt, kínait tanulok, de régebben is kedvenceim voltak a nyelvórák: angol, német. Egyszer autodidakta módon belekontárkodtam még a spanyolba is.

10+1 könyves játék

hóvirág hívott meg erre a játékra, én meg persze rögtön benne voltam :)) Köszönet Hóvirágnak! :D
A játék a következő:
1. Írj ki 10+1 könyvet, amit te már olvastál és ajánlani szeretnéd a többieknek
2. Nevezz meg öt bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban -> nem biztos, hogy nekem összejön az öt, de majd igyekszem...
Nos, én igyekeztem úgy összeválogatni ezt a tizenegyet, hogy széles skálán mozogjanak témájukat és műfajukat tekintve, de mindenképpen a kedvenceim közé tartoznak, amiket bátran ajánlok mindenkinek :D Íme:
1. Thea Beckman: Amazonkirályfi
2. James Clavell: A tajpan
3. Louisa May Alcott: Fiatalurak
4. Pierre la Mure: Moulin Rouge
5. Leslie L. Laurence: A megfojtott viking mocsara
6. Alexandre Dumas: A fekete tulipán
7. Ken Follett: Veszélyes gazdagság
8. Csin Ping Mej: Szép asszonyok egy gazdag házban
9. Edith Nesbit: Hárman a vasút mentén
10. Fekete István: Hajnal Badányban
+1 Szilvási Lajos: Albérlet a Síp utcában

És akiknek ajánlom ezt a kis játékot: dombihugi , ami yanagi, leara, Dorina

2010. július 1., csütörtök

Csodaidők 4 - Hazatérők



Hát, mindig szomorú, ha véget ér egy történet, aminek hőseit ilyen hosszú időn keresztül nyomon követtük, és persze mindenki ismeri azt az érzést, hogy mostantól hiába várunk a következő kötetre… de hát egyszer mindennek vége, ez van. Ez a könyv pedig mindenképpen méltó befejezése a sorozatnak.
Igazság szerint szívesebben írnék mind a négy kötetről egyszerre, mint csak erről az egyről, de az Ogfák vörösét több mint egy éve olvastam, a harmadikat meg több mint fél éve; tekintve a sztori részletgazdagságát, a szereplők nagy számát és az élénken folyó eseményeket, egy-egy kötet között maximum két hét várakozási időt javaslok mindenkinek, aki belekezd a történetbe. Ellenkező esetben könnyen elveszítheti a fonalat, és sokat rágódik olyan kérdéseken, hogy: „Te jó ég, ez ki volt?; Xy fia… Uramatyám, neki született fia? Ez mikor volt?; Ez a bolygó akkor most hol is van, és ki mellett áll? És egyébként is… MIVAN?”

A négyes kötet elején én is szembekerültem ezzel a problémával. Már fogalmam se volt, hogy kit hol hagytunk ott az előző könyvben, de szerencsére ez csak az első pár oldalon okozott zavarokat. Egyrészt nagy segítség a kötet végében lévő kislexikon, másrészt az ember (vagy legalábbis én) addigra valahogy „belejön” az olvasásba. Én úgy voltam vele, hogy ha valami részlettel nem vagyok tisztában, majd később utánanézek, de egyelőre haladok inkább tovább, mert a történet nagyon jó, továbbra is izgalmas, leköti a figyelmet, és tudni akarom, mi következik ezután. A letehetetlenség érzése körülbelül a 147. oldal környékén jön el, de akkor aztán nagyon.

Az persze már korábban kiderült, hogy itt senki sincs biztonságban, és talán a három főszereplőn kívül – akikben azért bízni lehetett, hogy valamiféleképpen mégis csak életben maradnak – senkit sem mertem komolyabban megszeretni, mert miután korábban az általam igen megkedvelt David-et megölték, ebben a tekintetben óvatossá váltam. Vannak itt zömmel olyan személyek, akiknek talán homályos a motivációja, mégis könnyen a szívébe zárja őket az ember. Számomra ilyen volt Grom Lichi, Giin mellett a másik olyan szereplő, akinek még a ballépéseit is szívesen elnéztem volna, annyira megkedveltem őket. Giin az első kötetben rögtön a kedvenceim sorába emelkedett (már korábban írtam, hogy valószínűleg a gyengéim ezek a flegma, kicsit nemtörődöm, laza, de mégis kedves figurák) mert tetszett a jelleme, és az, hogy talán ő volt az, akinek mindig megvolt a maga meggyőződése arról, mit miért csinál, és aszerint is cselekedett. Tetszett, hogy bár én nem annyira kedveltem Judy-t, mégsem voltak egy percig sem unalmasak az őróla szóló fejezetek sem.

A háború kapcsán azt éreztem viszont, hogy már nem ráznak meg annyira ezek a hatalmas tömegmészárlások. Nem hiszem, hogy azért mert immunissá váltam irántuk vagy ilyesmi, de mintha Shremeya pusztulása sokkal… hatásosabb lett volna. Talán ez nem jó szó, de a mostani többmilliós mészárlások nem úgy hatottak, mint korábban.

A népek közül a niesiek a legérdekesebb népség, azt el kell ismerni. Mármint ezek az új, vagyis inkább régi niesiek. Sejtettem, hogy a korábbi kötetek célozgatásai után biztos ki fog derülni valami az eredeti bolygóról, de hogy konkrétan csak úgy odavetődnek, arra azért nem számítottam. A niesieket könnyen magam elé képzeltem, bár a magasságuk, ráérős természetük és enyhe zöld árnyalatuk alapján Szilszakáll ugrott be róluk elsőre XD Aztán ez a kép persze változott. De szegény Siaxen érzéseit azért könnyen meg lehetett érteni. :D Shine Meron megjelenése meglepett, de annyira el tudom képzelni, hogy Giin, ha ő is ennyi ideig élne, pont ugyanilyenné válna. Van humoruk az öregeknek, na! Ők a legnagyobb arcok az egészben! XD

Ha a történet egészét nézem, egy kicsit talán végletesnek éreztem, hogy annyi tragédia, milliós mészárlások után eljön a boldog végkifejlet… méghozzá mindenki számára. Yaan sorsának alakulását – mármint az utolsó pár oldalt – egy kissé úgy vettem tudomásul, hogy „örülök a boldogságának, dehátna, ez már kicsit sok a jóból”. És azt hiszem, legalább egy újraolvasás szükségeltetik ahhoz, hogy megértsem, akkor ez a személy itt, aki még az első kötetben jelent meg, és azt hittük róla, hogy egyik főszereplőnk barátja, de közben gyanakodtunk, hogy esetleg kém, végül mégsem bizonyult annak. De aztán később megint gyanúra alkalmat adó dolgot tett, akkor esetleg mégsem jó ember? Ja, de most kiderült, hogy mégis! Ahaa! Hát ilyen személyekből volt nem is egy. És mondjatok már legalább egy valakit, aki végig a saját nevével nyomult, nem változtatott sem személyazonosságot, sem oldalt, vagyis tényleg az, akinek mondta magát! A ki kinek a rokona dolgot meg a vége felé már feladtam. :D (Tolkien-fíling a javából. Talán csak annyival könnyebb a helyzet, hogy itt családon belül nem mindenki neve kezdődik B-vel, vagy F-fel XD) Konkrétan annál a jelenetnél, amikor Grom-ot meglátogatják a kórházban, és Judy, Emily, Grom családja, meg Freyman-ék találkoznak, ott tartottam, hogy feladom. Itt ki nem rokona egymásnak, de tényleg?! :D Jól jönne egy olyan családfa, amin az ifjabb nemzedék is rajta van.

Nem vagy egyedül… mindig van valaki, akinek rád van szüksége. (Csodaidők 1 - Az ogfák vöröse, 436. oldal)


Végezetül még szólnom kell valamiről. A Csodaidők világát nagyon megszerettem, és ami ezen belül rettenetesen tetszik, az a Bokra. A Bokrából való idézetek gyönyörűek. Tényleg azok. Sokszor elolvastam őket, és látszik rajtuk, hogy nem csak odavetett,kapkodva kitalált bölcsességek, amik csak jól hangzanak, zengzetesek, de semmi értelmük. Inkább olyanok, amikről tényleg elhiszed, hogy több millió ember él ennek a könyvnek a szavai szerint. Ha létezne valós példány belőle, azt is szívesen elolvasnám. És ez a könyvet is még egyszer, sőt – még nagyon sokszor.
Ezek után nem is búcsúzhatok mással, mint egy Bokra idézettel, és azzal a javaslattal, hogy aki még nem fedezte fel magának a Csodaidőket, tegye meg, gyorsan. Nem bánja meg!

Az igazi csoda nem az, amikor megtörténik a lehetetlen. Az igazi csoda az, amikor a lehetőség feltárul előttünk, s egyszerre csak kiderül: mi vagyunk a megfelelő személyek, akik a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodnak. Ilyenkor a kezünkben tartjuk a világot, és olyan hatalommal bírunk, amely a semmiből teremteni képes. (Csodaidők 4 - Hazatérők, 93. oldal)