Mi volt EZ??? Hogy lehet ilyen
magasról ennyire mélyre süllyedni? Nem és nem, nem akarom elhinni! Egyik
kedvencem volt Wilbur Smith egyiptomi sorozata, illetve nemcsak volt,
mivel az első három kötet beletartozik azon könyveim sorába, amiket
bármikor, bárhol, bármennyiszer, és nem unom meg. De hogy itt, ennél a
konkrét műnél mi történt, elképzelni sem tudom. Ha csak erről az egy
szál regényről lenne szó, lehetne simán fantasyként tekinteni rá, ami
egynek elmegy, de semmi extra. Egy olyan sorozat 4. köteteként viszont,
ami történelmi kalandregénynek indult, de a végére ilyen zagyvalék lett
belőle… Számomra ebben a formában egyszerűen értékelhetetlen.
Az előzmények közül „A folyó istene” még egy reális egyiptomi világ képét tárta elénk, Taita pedig ember volt, se több, se kevesebb. Egy okos, találékony ember, akivel szörnyű dolgok történtek. A mágusban már eljátszadozott az író egy kicsit a mágikus világ létezésének gondolatával, de még itt is inkább az olvasó képzeletére volt bízva, hogy minek veszi a dolgot… Akkori egyiptomi szemmel nézve Taita tudománya akár mágiának is hathatott, én, mint olvasó gondolhattam azt, hogy idős korára Taita tökélyre fejlesztette képességeit, és mivel az akkori világban annyira a kora előtt járt, nevezhetnénk emiatt Mágusnak is. Ami a természetfelettit illeti, Wilbur Smith úgy alkotta meg ennek a sorozatnak a világát, hogy a fura dolgok lehetnek igaziak, de előfordulhat, hogy csak szemfényvesztés az egész.
A küldetésben viszont átestünk a ló másik oldalára, vagyis inkább átzuhantunk egy előttünk kinyílt asztrálkapun egy olyan helyre, ami teljesen érthetetlen, valószerűtlen, és tökéletesen ellentétes az előző könyvekben megismert világgal.
Melyik szereplővel volt bajom? Mindegyikkel! Taita, mindenki kedvenc, bölcs eunuchja átváltozott az Igazság perverz Harcosává, aki az asztrálsíkon utazgat, egyetlen átható pillantással letapogatja minden szembejövő szereplő auráját, nehogy már nekünk kelljen kitalálni, az illető jó ember-e avagy rossz, az író ezt is rögtön megmondja nekünk. Ezenkívül hősünk minden második oldalon láthatatlanná válik, annyit picsog és szenved magában, hogy akármelyik tinilány megirigyelhetné, és 500 oldalon keresztül egy alig tíz éves lány után csorgatja a nyálát. És ne, ne jöjjön nekem senki a reinkarnálódott lelkek összetett problémájával, mert újjászületett vagy sem, Fenna akkor is egy kislány. Ha pedig emlékeim nem csalnak, Taita Lostris iránt érzett szerelme mindig is viszonzatlan volt, a nő ugyanis valaki mást szeretett.
Apropó, Fenna. Idegesítő kis hülye! Ebben a könyvben mindenkinek a jelleme annyira a végletekig leegyszerűsített, egysíkú és unalmas, hogy az már fájdalom. Fenna élete első tíz évét valami primitív mocsári törzs kiközösítettjeként töltötte, de amint levakarják róla a sarat, ő lesz a minden ízében tökéletes szépség. Bőre alabástrom, fogsora igazgyöngysor, haja aranyló förgeteg. Hetente megtanul egy új nyelvet, minden küzdelem nélkül tökéletes íjász válik belőle, a lovat pedig rögtön úgy üli meg, hogy rettegett honfoglaló őseink csak jelenthetnek neki.
Meren, a hűséges, ámde nem túl okos izomember.
A nagy gonosz Éosz, akitől elvileg rettegtünk a háromnegyed könyvön át, hogy aztán Taita egy gigászi szexütközetben három oldal alatt megszabaduljon tőle. Gondoljunk csak vissza a „A hetedik tekercs” izgalmaira… Itt meg… Szoé, az a kis cseles szállítja az egyik „legnagyobb” rejtélyt, csak mert visszafelé lebetűzte úrnője megjegyezhetetlenül hosszú nevét.
A megismert törzsek közül, annak a tagjai, akik Taitával szövetkeznek, csak magas, szálfa-alkatú, bátor emberek lehetnek, a többi bennszülött mind primitív, gonosz és buta.
És a tudomány… Taitával kezdődött minden, aki okos fiatalember lévén tett bizonyos megfigyeléseket az emberi testről, és egy idő után megalkotta a saját gyógyászati módszereit. Ettől a hihető ponttól eljutottunk odáig, hogy egy csapat ókori orvos egy vulkán közepében szégyenpírt csalna bármelyik mai kutató orcájára. Testrészek visszanövesztése. Génmanipuláció!
Az egész sztori fekete-fehér, minden szereplő egyszerű, mint egy faék, a történet felépítése szörnyű (elmegyünk valahová, legyakjuk a főgonoszt, visszamegyünk), az egész könyv egy hatalmas csalódás. Mintha Wilbur Smithnek hirtelen elment volna az esze.
Az előzmények közül „A folyó istene” még egy reális egyiptomi világ képét tárta elénk, Taita pedig ember volt, se több, se kevesebb. Egy okos, találékony ember, akivel szörnyű dolgok történtek. A mágusban már eljátszadozott az író egy kicsit a mágikus világ létezésének gondolatával, de még itt is inkább az olvasó képzeletére volt bízva, hogy minek veszi a dolgot… Akkori egyiptomi szemmel nézve Taita tudománya akár mágiának is hathatott, én, mint olvasó gondolhattam azt, hogy idős korára Taita tökélyre fejlesztette képességeit, és mivel az akkori világban annyira a kora előtt járt, nevezhetnénk emiatt Mágusnak is. Ami a természetfelettit illeti, Wilbur Smith úgy alkotta meg ennek a sorozatnak a világát, hogy a fura dolgok lehetnek igaziak, de előfordulhat, hogy csak szemfényvesztés az egész.
A küldetésben viszont átestünk a ló másik oldalára, vagyis inkább átzuhantunk egy előttünk kinyílt asztrálkapun egy olyan helyre, ami teljesen érthetetlen, valószerűtlen, és tökéletesen ellentétes az előző könyvekben megismert világgal.
Melyik szereplővel volt bajom? Mindegyikkel! Taita, mindenki kedvenc, bölcs eunuchja átváltozott az Igazság perverz Harcosává, aki az asztrálsíkon utazgat, egyetlen átható pillantással letapogatja minden szembejövő szereplő auráját, nehogy már nekünk kelljen kitalálni, az illető jó ember-e avagy rossz, az író ezt is rögtön megmondja nekünk. Ezenkívül hősünk minden második oldalon láthatatlanná válik, annyit picsog és szenved magában, hogy akármelyik tinilány megirigyelhetné, és 500 oldalon keresztül egy alig tíz éves lány után csorgatja a nyálát. És ne, ne jöjjön nekem senki a reinkarnálódott lelkek összetett problémájával, mert újjászületett vagy sem, Fenna akkor is egy kislány. Ha pedig emlékeim nem csalnak, Taita Lostris iránt érzett szerelme mindig is viszonzatlan volt, a nő ugyanis valaki mást szeretett.
Apropó, Fenna. Idegesítő kis hülye! Ebben a könyvben mindenkinek a jelleme annyira a végletekig leegyszerűsített, egysíkú és unalmas, hogy az már fájdalom. Fenna élete első tíz évét valami primitív mocsári törzs kiközösítettjeként töltötte, de amint levakarják róla a sarat, ő lesz a minden ízében tökéletes szépség. Bőre alabástrom, fogsora igazgyöngysor, haja aranyló förgeteg. Hetente megtanul egy új nyelvet, minden küzdelem nélkül tökéletes íjász válik belőle, a lovat pedig rögtön úgy üli meg, hogy rettegett honfoglaló őseink csak jelenthetnek neki.
Meren, a hűséges, ámde nem túl okos izomember.
A nagy gonosz Éosz, akitől elvileg rettegtünk a háromnegyed könyvön át, hogy aztán Taita egy gigászi szexütközetben három oldal alatt megszabaduljon tőle. Gondoljunk csak vissza a „A hetedik tekercs” izgalmaira… Itt meg… Szoé, az a kis cseles szállítja az egyik „legnagyobb” rejtélyt, csak mert visszafelé lebetűzte úrnője megjegyezhetetlenül hosszú nevét.
A megismert törzsek közül, annak a tagjai, akik Taitával szövetkeznek, csak magas, szálfa-alkatú, bátor emberek lehetnek, a többi bennszülött mind primitív, gonosz és buta.
És a tudomány… Taitával kezdődött minden, aki okos fiatalember lévén tett bizonyos megfigyeléseket az emberi testről, és egy idő után megalkotta a saját gyógyászati módszereit. Ettől a hihető ponttól eljutottunk odáig, hogy egy csapat ókori orvos egy vulkán közepében szégyenpírt csalna bármelyik mai kutató orcájára. Testrészek visszanövesztése. Génmanipuláció!
Az egész sztori fekete-fehér, minden szereplő egyszerű, mint egy faék, a történet felépítése szörnyű (elmegyünk valahová, legyakjuk a főgonoszt, visszamegyünk), az egész könyv egy hatalmas csalódás. Mintha Wilbur Smithnek hirtelen elment volna az esze.