Abe Kóbó: A homok asszonya

Abe Kóbó nagyon híres, számomra eddig még ismeretlen regényét vettem a kezembe, nem kis félelemmel, ugyanis „A dobozemberre” nem éppen kellemes olvasmányélményként emlékszem vissza. Nem volt az rossz könyv, de olyan… különös, érthetetlen, bár a végén – igaz, csak az egyik japán vizsgámon –, de sikerült felfogni a tanulságát.

Érdekes, hogy bár „A homok asszonya” majdnem ugyanarról szól, mint „A dobozember”, de valahogy mégis más. Jobban is tetszett, mint amaz, mert „A homok asszonya” inkább nyomasztó, a dobozemberről meg még mindig a" fura" az első szó, ami eszembe jut. Abe Kóbót, azt hiszem, most sikerült csak igazán megszeretnem, mert a regényt olvasva az ember valahogy maga is bekerül ebbe a homokrengetegbe, szinte érzi a szájában a homokszemcséket, és a bőrén a tűző napot. És már-már érzi a kilátástalanságot, meg a bezártságot, hogy innen aztán tényleg nincs menekvés. S hogy a végén a férfi miért nem menekül el, az már nem is volt kérdés. Ha az első kísérlet sikeres lett volna, még biztos elszalad, de a másodiknál már megtalálta ezen a helyen azt a célt, amit odahaza, a szürke hétköznapokban nem… Abe Kóbónál úgy tűnik, visszatérő motívum ez a mindennapi életből való menekülés.

De kezdjük az elején. Én, az igazat megvallva nagyon meglepődtem, mert idáig sokan emlegették már nekem ezt a könyvet, de mindig úgy mesélték, hogy: a férfi megy a sivatagban (ez olyan, mint valami rossz vicc kezdete XD), és aztán egy asszony, a misztikus „homok asszonya” LEHÚZZA magához a „homok alá”, és akarata ellenére ott tartja. Az én lelki szemeim előtt egy túszdráma-féleség bontakozott ki, a homok asszonyát meg úgy képzeltem el, mint valamiféle japán misztikus varázslényt, aki az arra járókat lépre csalja, mint mondjuk egy kappa, csak itt homokkal.  Ehhez képest nagyot koppantam, mert már az első húsz oldal után kiderült, hogy itt egyáltalán nem erről van szó. 

A regény ugyebár egy tanárember történetét meséli el, aki kivesz magának két-három nap szabadságot, s mivel szenvedélyes rovargyűjtő, elutazik egy távoli, homokos vidékre a kis lepkehálójával, meg rovargyűjtő cuccával, hogy majd ott jól eltölti az időt. Az első napja rovargyűjtéssel telik, de hamarosan elér egy kis faluba, ahol mindent elborít a homok. Kietlen, szeles, és mindenekelőtt nagyon HOMOKOS tájon járunk. És ha valaki esetleg nem tudja, mi az a homok pontosan, hát a regényből majd megtudja, merthogy a fickó valamiféle amatőr természetbúvár, és többször is elsorolja a homok tulajdonságait. A falu mellett emberekkel találkozik, és miután közli velük, hogy ő tanárember, szállást ajánlanak neki éjszakára. Elfogadja, mire elvezetik egy mély homokgödörhöz, ami olyan meredek, hogy csak kötéllétrával lehet belemászni. Odalent van egy kis kunyhó, s abban egy nő, aki megvendégeli, bár többször is tesz olyan fura megjegyzést, hogy a férfi most már sokáig itt marad. Ő persze tiltakozik, hogy nem-nem, csupán éjszakára jött ide, de igen hamar kiderül, hogy jól felültették szerencsétlent. 

Merthogy ez egy igen elvetemült csapda, amibe belesétált. Ez egy olyan falu, ami fekvését tekintve igen kellemetlen helyzetben van. Több ehhez hasonló homokgödör található benne, amikből minden áldott éjjel ki kell meregetni a homokot, mert ha egy ideig elhanyagolják ezt a feladatot, akkor az egész falut maga alá temeti a homok. Erre a feladatra pedig embereket alkalmaznak, akiknek megadnak ugyan mindent, amit kérnek – élelmet, vizet, újságot, rádiót stb. – de nem mehetnek ki a gödörből, és mindennap el kell végezniük a kötelező homoklapátolást. A férfi rájön, hogy innen önszántukból nem fogják kiengedni, és hogy fogolyként akarják itt tartani akarata ellenére. Persze először tombol, meg őrjöng, hogy engedjék el, de amikor világossá válik, hogy arra ugyan várhat, amíg a pokol befagy, szökési terveken kezd gondolkozni.

Közben ott van vele az asszony. Az asszony, aki látszólag már teljesen beletörődött a sorsába, és egyáltalán nem lázadozik ellene. Teljesen egykedvűnek tűnik, amikor a férfi a szökésről beszél, de ettől eltekintve mindent megad a férfinak, ápolja, amikor megbetegszik, mosdatja, beszélget vele. A nőt tehát elvileg nem nagyon lehetne utálni semmiért, mert igen béketűrő természet, a férfi azonban vérlázítónak tartja a bezártságot, és mivel nem nagyon van más a közelben, frusztrációját legtöbbször az asszonyon vezeti le. Közben a szökésen gondolkodik. Először betegnek tetteti magát, és nem hajlandó dolgozni, hátha így majd hasznavehetetlennek találják, és elengedik. Ez nem jön be, így hát fogja, megkötözi az asszonyt, és ő maga is bemegy a házba, nem hajlandó dolgozni, a homok meg csak gyűlik, gyűlik. Erre a fentiek nem hoznak nekik inni, és majdnem szomjan halnak, mire a férfi belátja, hogy ez így nem fog sikerülni. Egy időre tehát látszólag megadja magát a sorsának. 

A nővel időközben kezd valamiféle közösséget érezni, sőt, még le is fekszenek egymással, persze korántsem szerelemből. Egyszerűen nincs ott senki más rajtuk kívül, és egy hímnemű, meg egy nőnemű egyed ilyenkor nem nagyon tud ellenállni egymásnak. A férfinak végül egyszer mégiscsak sikerül kikapaszkodnia a gödörből egy olló, meg pár összecsomózott ruhadarab segítségével, de ez a szökési kísérlete kudarcot vall, elkapják, és visszaviszik. Ekkor kezd csak igazán úgy élni, mint aki ide tartozik. S mikor a nőt egyszer ki kell vinniük az embereknek orvoshoz, mert megbetegszik, s közben otthagyják őrizetlenül a kötéllétrát, ő felmászik rajta, de nem menekül el.

Nem véletlen, hogy végig „férfi”-ként utaltam a főszereplőre. Elhangzik ugyan a regényben a neve, kétszer is, talán háromszor is, de csupán egy rendőrségi jegyzőkönyvben látjuk, mint valami teljesen jelentéktelen adatot. A nő nevét nem is tudjuk meg, dehát nem is érdekes. Ők csak egy férfi, meg egy nő, akiknek közös a sorsuk, így itt már semmiféle elnevezések nem sokat nyomnak a latban. A férfi (Niki Dzümpei) egykori, hétköznapi életéről is megtudunk információkat, elcsepegtetve itt-ott, de költői képpel élve, ezeket a cseppeket rögtön magába szívja a homok, eltűnnek, nem érdekesek. Dzümpeinek voltak kollégái, volt felesége, volt szeretője, de ezek ebben a homoktól elzárt világban olyan távoli dolgok, amikre kár szót vesztegetni. Hogy a férfi miért próbál mégis szinte az egész regényben olyan kétségbeesetten visszatalálni ebbe a szürke, teljesen jelentéktelen, városi életbe? Hát jó kérdés… talán dühből, vagy dacból, hogy akarata ellenére kényszerítették egy számára kellemetlen szituációba, ki tudja… 

A hangulat nyomasztó… a homok belepi, a hőség lekókasztja az ember kedvét még olvasás közben is. Abe Kóbó igen szemléletesen ismerteti, hogy a homok elől mennyire nincs menekvés. Elég, ha csak egy percre megállsz, és máris vékony rétegben lepi a bőröd, s nem tehetsz semmit, mert beszivárog a ruhádba, a szemhéjad, de még a bőröd alá is. 

Számomra igazán nem is kérdés, miért ez Abe Kóbó egyik leghíresebb regénye. Kedvencem ugyan sosem lesz, de valószínűleg nem is fogom elfelejteni. Magányos, nyomasztó világ ez, amitől nehéz szabadulni.

„Valamikor egyszer látta a Magány pokla című metszet reprodukcióját, és a kép meghökkentette. Furcsa pózban az égen úszó embert ábrázolt. Tágra meredt szeme teli rémülettel. Körülötte az űrben az elhunytak félig áttetsző, sötét árnyai. Nehéz áttörnie a lelkek tömegén. A holtak hadonászva és egymást lökdösve szüntelen magyaráznak valamit az embernek. Ugyan mitől lett ez a Magány pokla? Akkor ott neki az járt az eszében, hogy talán elcserélték a feliratot. Most azonban számára már világos a kép mondanivalója. A magány – a kielégítetlen vágyálmok gyötrelme.”  140. oldal

A könyv adatai: 

eredeti cím: Suna no onna (砂の女)

kiadás: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979

oldalszám: 166

fordította: Csalló Jenő

a kép innen származik: http://www.google.hu/url?source=imglanding&ct=img&q=http://cdn.gepnarancs.hu/wp-content/uploads/2011/08/suna_no_onna_3.jpg?eef21a&sa=X&ei=fiytT76dKIGX-waywYynDA&ved=0CAoQ8wc4Eg&usg=AFQjCNHE9m1C3epOsd1oGhsXjVXCSO3TsA 

Abe Kóbó: A dobozember

Hát, mit is mondjak, eddig talán ez volt a legfurább könyv, amit a kötelezők közül olvastam. Hogy jó vagy rossz értelemben fura, azt még nem tudtam eldönteni, de inkább az utóbbi. Nem szeretem az ilyen elvont dolgokat, na! Az ilyen történetek egyáltalán nem vonzanak, de bánni nem bánom, hogy elolvastam. Érdekes és néha felkavaró volt a maga módján, de igazság szerint a végén nem tudtam kihámozni a lényeget.

A sztori egy „dobozemberről” szól (meglepő mi?), egy afféle hajléktalanról, aki az utcán él egy dobozban. De ez a dobozember nem egy egyszerű csöves, ez a könyvben is többször elhangzik. De akkor ki is ő? Na, ez az a kérdés, amit az ember többször is feltesz magának, miközben olvas. Ugyanis még azt az egyszerű tényt sem könnyű megállapítani, hogy kinek a szemszögéből hallgathatjuk a történetet. Amikor azt hiszed, végre felfogtad, jön a következő fejezet, és megint összezavarodik az egész.

Na szóval, az egész tulajdonképpen egy naplószerűség, amit maga a dobozember készít, és azzal kezdődik, hogy:

Ezek feljegyzések a dobozemberekről.

Egy dobozban kezdem írni őket. Préselt kartonlemezből készített dobozban, amely eltakarja a fejet, és derékig ér.

Ezúttal magam vagyok a dobozember. Tehát egy dobozember egy dobozban ülve megkezdi feljegyzéseit a dobozemberekről. (5-6. oldal)

Ezután kapunk egy igen professzionális, részletekbe menő, ötoldalas leírást arról, hogyan is készül egy ilyen „lakódoboz”.

A dobozt megcsinálni nem nehéz. Egy óra sem kell hozzá. De ahhoz, hogy valaki dobozember legyen, nos, ahhoz nem kis bátorságra van szükség. Abban a pillanatban, amint az ember belemászik a semmilyen tekintetben sem feltűnő, közönséges kartondobozba, és kimegy az utcára, eltűnik az ember is, a doboz is, és egy tökéletesen új lény jelenik meg. A dobozember az utálat mérgezett légkörében él. Bizonyos fokig ugyanilyen utálat övezi a mutatványosbódé cégtáblájára festett medveférfit meg kígyónőt is. Csakhogy a belépődíj lefizetése után ez az utálat így vagy úgy közömbösítődik. Az a mérges légkör viszont, amely a dobozembert övezi, nem ilyen ártalmatlan. (11. oldal)

S csak ezután kezdődik a történet. A dobozemberről, aki szinte teljesen láthatatlan más emberek számára, úgy vándorolhat Tokió utcáin, hogy mindenki simán átnéz rajta, nem törődnek vele. Dobozemberré válni nem is olyan nehéz, s ha valaki egyszer az lett, nem könnyű megválni ettől az életformától. Több szemszögből is láthatjuk hogyan lehetséges egy ilyen átváltozás. Itt van például A-úr esete. Egy nap megjelent az ablaka alatt egy ilyen dobozember. Próbált nem törődni vele, de nagyon zavarta, hogy ott van, és végül arra vetemedett, hogy fogott egy légpuskát és belelőtt a dobozba. Az abban lévő illető eltámolygott, pár vérfoltot hagyva maga után. A-úr ezután kezdett elfeledkezni az egészről, de amikor az ő házába is bekerült egy ilyen doboz (merthogy vásárolt egy hűtőt), hirtelen felidéződtek benne az emlékek, és úgy gondolta, kipróbálja, milyen is lehet egy ilyen dobozban kuksolni. Kipróbálta, és egyre több időt töltött benne, míg végül benne is maradt.

Aztán kiderül, hogy az elbeszélő, aki a naplót írja, az a dobozember, akibe légpuskával belelőttek, az áldobozember pedig nem más, mint aki lelőtte, egy orvos. Világos, nem? Hát azt hittem én is, de a nagy fenét! Az áldobozember egy hölgy közvetítőn keresztül 50000 jent kínál a dobozembernek, ha megválik a dobozától, amikor azonban elmegy a kórházba, onnantól minden összekavarodik. Ki is írja azt a naplót? Ki az igazi és ki az áldobozember?

De ez még nem a vége, addig még kb. ötször-hatszor megkérdőjeleződik, hogy akkor tulajdonképpen kinek a narrációjában is olvashatjuk az eseményeket.

Azt hiszem annál a résznél, hogy egy gyerek periszkópszerű ketyerét készít, és azzal akarja meglesni a vécén a tanárnőjét, ott vesztettem el a fonalat. És utána már meg se találtam. Na mindegy, érdekes olvasmány volt, de azt hiszem egyszer elég volt belőle. Levonhatnám a tanulságot, ha tudnám mi az, de sajnos nem tudom.

Utóbb azért sikerült egy kicsit megvilágosodnom ezzel a művel kapcsolatban. Úgy gondolom, Abe Kóbó olyan emberek életéről írt benne, képesek "dobozemberré" válni annak érdekében, hogy elrejtőzzenek a világ elől, annak minden bajával együtt. Egy ilyen doboz belsejében biztonságban, védve érzik magukat mindentől, ami csak történhet velük, s nem kell aggódniuk a külvilág miatt, hiszen a kutya sem figyel rájuk. Párhuzam vonható a műben megjelenő dobozemberek, és a japán társadalom azon (igen jelentős, akár milliós számú) rétege között, akik úgy élnek, mintha nem is léteznének. Bezárkóznak a házba, nem tartanak kapcsolatot a külvilággal, még a házon belül, a családjukkal sem. Vécére is akkor járnak, amikor senki nem látja őket. Szörnyű egy életforma, de biztonságos... vagy legalábbis ők annak érzik.

Vajon közülünk hányan válnának ilyenné szívesen, csak hogy ne kelljen szembenéznük senkivel és semmivel? Költői kérdés volt...

Az íróról:

1924. március 7-én született Tokióban Kimifusza néven. Mandzsúriában, Mukdenben nevelkedett (ahol akkor japán bábállam volt), ezért az olyan fogalmak, mint a császár vagy furusato (hazaváros) nem érintették olyan mélyen, ahogyan kortársait, például Misima Jukiót vagy Óe Kenzaburót. Neki emellett irodalmi képzettsége sem volt.

A tokiói Császári Egyetemen tanult orvosnak, de nem érezte az orvoslást igazi hivatásának. A háború után különböző radikális szociális és művészi elméletekkel kezdett kísérletezni. Első kötete mindössze 50 példányban jelent meg. Egy Joru no kai (Éjszakai Társaság) nevű irodalmi, filozófiai csoporthoz csatlakozott, és hamarosan találkozott a vezérükkel, Hanada Kijoteruval. Ezen a csoporton keresztül ismerte meg a japán császárságot megszüntetni akaró kommunista pártot. Belépése mégsem volt műveire túlságosan radikális hatással, nem jellemző rájuk a császár-, hazaellenesség, istentagadás. Talán emiatt távolították el a pártból is.

Külföldön a Suna no onna (A homok asszonya) volt az első műve, ami figyelmet keltett, később film is készült belőle, ami díjat nyert a cannes-i filmfesztiválon. További művei például a Kabe (A falak), vagy a Negyedik jégkorszak. A rá jellemző kóbói motívumok: elidegenedés, otthontalanság, a városiasodás ábrázolása. Nem csak regényeket írt, voltak novellái, avantgárd darabjai, amiket gyakran saját színjátszó csoportjával játszatott el, sőt zenei és fotográfiai munkái is.

Szívroham vitte el 69 éves korában, 1993. január 22-én.