Wilbur Smith: A küldetés (Egyiptomos sorozat negyedik rész) Ez kész rémálom!

Amikor hallottam, hogy lett folytatása az egyik kedvenc könyvsorozatomnak, nagyon megörültem. Mert ha három kötet alatt nem romlik el valami, akkor olyan nagyot talán a negyediknél sem tud hibázni a szerző, nem igaz? Hát baromi nagyot tévedtem. Ilyen művet csak egy beteg elme találhat ki.

Mi volt EZ??? Hogy lehet ilyen magasról ennyire mélyre süllyedni? Nem és nem, nem akarom elhinni! Egyik kedvencem volt Wilbur Smith egyiptomi sorozata, illetve nemcsak volt, mivel az első három kötet beletartozik azon könyveim sorába, amiket bármikor, bárhol, bármennyiszer, és nem unom meg. De hogy itt, ennél a konkrét műnél mi történt, elképzelni sem tudom. Ha csak erről az egy szál regényről lenne szó, lehetne simán fantasyként tekinteni rá, ami egynek elmegy, de semmi extra. Egy olyan sorozat 4. köteteként viszont, ami történelmi kalandregénynek indult, de a végére ilyen zagyvalék lett belőle… Számomra ebben a formában egyszerűen értékelhetetlen.

Az előzmények közül „A folyó istene” még egy reális egyiptomi világ képét tárta elénk, Taita pedig ember volt, se több, se kevesebb. Egy okos, találékony ember, akivel szörnyű dolgok történtek. A mágusban már eljátszadozott az író egy kicsit a mágikus világ létezésének gondolatával, de még itt is inkább az olvasó képzeletére volt bízva, hogy minek veszi a dolgot… Akkori egyiptomi szemmel nézve Taita tudománya akár mágiának is hathatott, én, mint olvasó gondolhattam azt, hogy idős korára Taita tökélyre fejlesztette képességeit, és mivel az akkori világban annyira a kora előtt járt, nevezhetnénk emiatt Mágusnak is. Ami a természetfelettit illeti, Wilbur Smith úgy alkotta meg ennek a sorozatnak a világát, hogy a fura dolgok lehetnek igaziak, de előfordulhat, hogy csak szemfényvesztés az egész.

A küldetésben viszont átestünk a ló másik oldalára, vagyis inkább átzuhantunk egy előttünk kinyílt asztrálkapun egy olyan helyre, ami teljesen érthetetlen, valószerűtlen, és tökéletesen ellentétes az előző könyvekben megismert világgal.

Melyik szereplővel volt bajom? Mindegyikkel! Taita, mindenki kedvenc, bölcs eunuchja átváltozott az Igazság perverz Harcosává, aki az asztrálsíkon utazgat, egyetlen átható pillantással letapogatja minden szembejövő szereplő auráját, nehogy már nekünk kelljen kitalálni, az illető jó ember-e avagy rossz, az író ezt is rögtön megmondja nekünk. Ezenkívül hősünk minden második oldalon láthatatlanná válik, annyit picsog és szenved magában, hogy akármelyik tinilány megirigyelhetné, és 500 oldalon keresztül egy alig tíz éves lány után csorgatja a nyálát. És ne, ne jöjjön nekem senki a reinkarnálódott lelkek összetett problémájával, mert újjászületett vagy sem, Fenna akkor is egy kislány. Ha pedig emlékeim nem csalnak, Taita Lostris iránt érzett szerelme mindig is viszonzatlan volt, a nő ugyanis valaki mást szeretett.

Apropó, Fenna. Idegesítő kis hülye! Ebben a könyvben mindenkinek a jelleme annyira a végletekig leegyszerűsített, egysíkú és unalmas, hogy az már fájdalom. Fenna élete első tíz évét valami primitív mocsári törzs kiközösítettjeként töltötte, de amint levakarják róla a sarat, ő lesz a minden ízében tökéletes szépség. Bőre alabástrom, fogsora igazgyöngysor, haja aranyló förgeteg. Hetente megtanul egy új nyelvet, minden küzdelem nélkül tökéletes íjász válik belőle, a lovat pedig rögtön úgy üli meg, hogy rettegett honfoglaló őseink csak jelenthetnek neki.

Meren, a hűséges, ámde nem túl okos izomember.

A nagy gonosz Éosz, akitől elvileg rettegtünk a háromnegyed könyvön át, hogy aztán Taita egy gigászi szexütközetben három oldal alatt megszabaduljon tőle. Gondoljunk csak vissza a „A hetedik tekercs” izgalmaira… Itt meg… Szoé, az a kis cseles szállítja az egyik „legnagyobb” rejtélyt, csak mert visszafelé lebetűzte úrnője megjegyezhetetlenül hosszú nevét.

A megismert törzsek közül, annak a tagjai, akik Taitával szövetkeznek, csak magas, szálfa-alkatú, bátor emberek lehetnek, a többi bennszülött mind primitív, gonosz és buta.

És a tudomány… Taitával kezdődött minden, aki okos fiatalember lévén tett bizonyos megfigyeléseket az emberi testről, és egy idő után megalkotta a saját gyógyászati módszereit. Ettől a hihető ponttól eljutottunk odáig, hogy egy csapat ókori orvos egy vulkán közepében szégyenpírt csalna bármelyik mai kutató orcájára. Testrészek visszanövesztése. Génmanipuláció!

Az egész sztori fekete-fehér, minden szereplő egyszerű, mint egy faék, a történet felépítése szörnyű (elmegyünk valahová, legyakjuk a főgonoszt, visszamegyünk), az egész könyv egy hatalmas csalódás. Mintha Wilbur Smithnek hirtelen elment volna az esze.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala

Igen, megtörtént a dolog… nem bírtam tovább, sutba dobtam egy időre (na jó, csak egy napra) a japán kötelezőket, és belefogtam ebbe az előreláthatóan kevesebb irodalmi értéket képviselő, de sokkal szórakoztatóbbnak ígérkező történetbe. Nem, még nem láttam a filmet, és nem, még egy fia kritikát vagy véleményt sem olvastam róla korábban. Csak miután végeztem vele, kezdtem el nézelődni a neten, és ekkor jöttem rá, hogy ez a könyv valamiért igazi őrületté nőtte ki magát, beállva ezzel a Twilight mellé vagy után, vagy csuda tudja hová, mindenesetre a rendkívül népszerű könyvek sorába. (Még olyan véleményt is olvastam, ahol a Twilight-hoz hasonlítják, bár hogy miért, azt felfogni nem tudom. Mindegy, nem is érdekes). Így tehát teljesen tudatlanul, úgymond tiszta fejjel, mindenféle előítélettől mentesen foghattam bele a történetbe. 

És egy nap alatt végeztem vele. Iszonyatosan olvastatja magát, nem nagyon van olyan rész, ahol az ember szívesen letenné, mert épp eseménytelenebb oldalhoz ért. Mindig kíváncsi voltam, hogy ez után ugyan mi fog történni. Az alapsztori egy nem túl kellemes jövőképet tár elénk. Az egykori Észak-Amerika romjain (hogy hogyan pusztult el, vagy mi történt, az nem derül ki – ezt azért kicsit hiányoltam) létrejött egy új birodalom, Panem, ahol élesen elválik egymástól a gazdagok lakta Kapitólium élete, és a szegények lakta peremterületek, amelyek tizenkét kerületre vannak osztva. A hatalom, büntetésként egy korábbi lázadás miatt, minden évben rendez egy versenyt – egy afféle „itt aztán igazán a LÉT a tét” szerű való világ reality-t (nah igen, talán nem is meglepő a könyv sikere, ha ily módon lovagolja meg a mai idők igényeit), amelyben gyerekek küzdenek egymással. Minden kerületből egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt választanak ki, akik képviselik a saját körzetüket a versenyen – a versenyen, ahol csak egy maradhat életben mind közül. Egyébként nem olvastam a Battle Royale-t, de japános lévén már sokat hallottam róla, így kissé ismerősnek tűnt az alaptörténet. Elsőre mégsem az ugrott be, hanem David Osborn Vadászidény című műve, főleg amikor azt találgatta a főhősnő, ki milyen stratégiát választ majd a Viadalon. Osborn-nál is volt – ha jól emlékszem – egy lány, aki az eszével próbált szabadulni és majdnem sikerült neki. 

A könyv nagyobb része értelemszerűen arról szól, hogyan gyilkolják egymást a gyerekek az arénában. Ami nem igazán tetszett a könyvben, hogy egy-egy szereplő halálának kb. annyi súlya van, mintha valaki egy bogarat taposott volna el éppen. Nem is tudom, még sosem csináltam ilyesmit (nem is szándékozom ^^’), de ha tiniként arra kényszerítenének, hogy lándzsával ledöfjek valakit, hát eléggé megrázna a dolog. Itt meg a legtöbbje úgy viselkedett, mintha valami vadásztúrán vennének részt éppen. Egyedül a főszereplő lány tetteiben vehető észre az író részéről az igyekezet, hogy valamiféle módon kifejezésre jutassa: igen, itt tulajdonképpen gyerekek ölik egymást, és ennek nem elsősorban a kegyetlen, öldöklős oldala az igazán megrázó, hanem hogy ez mit váltana ki az egyes emberekből, ha tényleg ilyen helyzetbe kerülnének. Egyedül Ruta halálánál sikerült az érzelmek húrján is úgy muzsikálnia, hogy valamiféle meghatottságot váltson ki belőlem.

Izgalmakban nincs hiány, az már biztos, bár persze borítékolni lehetett, hogy majd egy gyengébb fogja végül megnyerni az egészet, aki úgymond nem az erejével, de az eszével küzd. Kedvencem egyébként a „rókaképű lány” volt, szeretem az ilyen többet ésszel, mint erővel-típusú karaktereket. Katnissel, mint főszereplővel sem volt semmi gond, bár az elején még ki nem néztem volna belőle, hogy Robin Hoodot megszégyenítő az íjásztudománya, és még az almát is ki tudja lőni egy malac szájából… de hát ez a főhősnők dolga. Itt igazából nem is az volt a kérdés, hogy ki nyeri a versenyt, hanem, hogy hogyan fog ez az egész megtörténni, és el kell ismernem, ezen a téren teljesen magával ragadott a regény. 

A fordítás már kevésbé. Nem ismerem az eredetit, de szerintem egy kissé lazára vették a figurát, és a köznyelvben megtalálható szinte összes modern szlenget elsütötték, olyan helyeken is, ahol ez teljesen lerombolta az éppen aktuális szituáció hangulatát. Csak példaként: 

„Tökre hasonlítotok egymásra.”

 „Tök gáz vagyok.”

„Felrobbantod a kajájukat?”

Hát, ez nekem tökre nem jött be, ha írhatok ilyet. Különben is, miért írja azt: „smárolni”, ha lehet „csókolózni”-t is írni? De lehet, hogy csak én vagyok finnyás. Persze, fiatalokról van szó, de valahogy nem illettek oda ezek a kifejezések.

Az írónő stílusa nem mondhatnám, hogy magával ragadott. Főleg a rövid tőmondatok. Azok zavartak. Egy kicsit. Vagy lehet, hogy nagyon. Nem tudom. Hát nem idegesítő? Ettől eltekintve viszont elismerésem, mostanában nem sok könyv tudott úgy leültetni, hogy egész nap mást se csináljak, csak olvassak ^^ 

A könyv adatai:

eredeti cím: The Hunger Games

kiadás: Agave Könyvek, 2012

fordította: Totth Benedek

terjedelem: 400 oldal

Lisa Jane Smith: Vámpír naplók III.-IV.

Korábban már írtam ezekről az irományokról, és nem túl elismerően, vagy lelkesen. Kérdezhetné bárki, hogy akkor meg mi a francnak vettem meg a folytatást? :D Erre nincs jó válasz, talán csak annyi, hogy több mint három hónap ismerkedés a japán irodalommal eljuttatott arra a pontra, hogy most bármi jó, ami könnyed és semmi értelme, csak könnyen emészthető legyen. Hát ez épp olyan. Most sem ugrottam ki a bőrömből az izgalomtól. A történet legalább kicsit izgalmasabb lett, voltak benne váratlan fordulatok, de ez még tinisorozatnak is rossz. Na, mindegy. A borítókra természetesen továbbra is rápakolják a sorozatban szereplőket, biztos, hogy jobban fogyjon a könyv. Hát, enélkül lehet, hogy tényleg nem fogyna. A továbbiakban spoileresen folytatom, vigyázzatok, nehogy lelőjem a poénokat.

01010101010101010101

A második ott maradt abba, hogy Elena is vámpírrá változott (igen, bizony, kicsit hirtelen jött, ezen meg is lepődtem). Szinte mindenki meg van győződve róla, hogy Damon tette. Damon még mindig feketében jár, és továbbra is megvan az a szokása, hogy néha varjúvá változik. Ezt az állattá változós dolgot továbbra se díjazom, mert hülyeség, meg klisés, hál istennek a sorozatban leszoktak róla az első pár rész után. Ebben meg minden vámpír át tud változni valamivé, Damon varjúvá, meg farkassá (fekete farkassá természetesen), Stefan vadászsólyommá (LOL ^ ^), Kathrine meg hóbagollyá (miért pont hóbagoly O_O). Merthogy Kathrine is előtűnik, és kb. ez az egyetlen pontja a könyvnek, amiben egyezik a sorozattal. Kathrine változtatta át őket annak idején, a testvérek meg összevesztek rajta és ledöfték egymást. Kathrine azóta kissé megőrült, és most bosszút forral ellenük. Végül Elena önfeláldozása megmenti a bagázst. 

A negyedik könyv meg már az elején átcsapott kissé valamiféle zombitörténet-szerűségbe. Nem izgalmas, viszont gusztustalan. Még mindig nem értem Elenát miért dicsőítik annyira, nekem így szellemként tetszett legjobban, mert legalább keveset szerepelt. Hogy hogyan lett szellem és pontosan miért nem tűnt el, és hogy a végén hogyan jött vissza, arról nem kapunk magyarázatot. Talán ezt a következő könyvre tartogatja az írónő.

Az egésznek talán a szereplők a legnagyobb gyengesége. Elena még mindig egy hisztis csaj, minden körülötte forog, ő a legszebb, a legjobb, észveszejtően szerelmes Stefanba, de azért annak nem tud ellenállni, ha Damon ölelgeti. Bonnie a druida boszorkány, ő még egész elviselhető, bár egy igazi tini, minden második férfiba beleszeret, akit meglát, aztán ugyanolyan gyorsan ki is ábrándul belőlük. Van egy harmadik főszereplő, Meredith, aki a komolyabb, megfontoltabb oldalt képviseli. Damonnak maradt a kúlos rosszfiú szerep, Stefan meg nyűglődik, hogy nem akar vért inni, emiatt viszont gyenge, és minden alkalommal elkalapálják, amikor harcba keveredik, akár Damonnal, akár mással. A jelenetei egy részében emiatt szenved, a többiben meg Elenával romantikáznak. Az egyetlen pozitív meglepetés Matt karaktere (de lehet, hogy csak azért, mert a többi annyira nem tetszik).

Az egész annyira gyermeteg, hogy kár is rá szót vesztegetni. Ezt tényleg csak olvasni kell, pár óra alatt végzel vele, aztán közben eldöntöd, hogy tudod-e élvezni, vagy sem. A romantikus részek tele vannak a világ legnagyobb kliséivel. Amolyan „nem tudok nélküled élni” című dolgokkal. Maga a megfogalmazás már az első sornál megölt számomra bármilyen romantikát. A másik, hogy néha teljesen lényegtelen részeket ír le nagyon hosszan. Főleg a lányos dolgokat. Hogy pontosan hogyan néz ki Elena estélyi ruhája, meg hogyan dobálja az angyalian szőke haját. Az izgalmas részek meg akár izgalmasak is lehetnének… de nem azok :D

A harmadik és negyedik rész egyébként terjedelmét tekintve ugyanolyan hosszú, mint az első kettő volt, 200 oldal, három órámba került a kiolvasása. Ehhez képest az ötödik meg több mint a duplája, 400 valahány oldal. Azt még nem kezdtem el, de azért elgondolkoztam, hogy mi történhetett? Az írónőt hirtelen megszállta az ihlet? Azt nem hiszem, hogy a kiadáson változtattak volna, és hirtelen egyberaktak volna két könyvet. Bárhogy is van, én örülök a változásnak. 2500 Ft-ért legalább ennyit kapjon az ember. Persze tudjuk, hogy nem a mennyiség fontos, de a minőségről majd akkor, ha már azt is elolvastam. Agyradírozónak és délutáni időtöltésnek jó könyv, egyébként az „inkább hagyjuk” kategóriába tartozik. Legalábbis számomra.

-------------------------------------

A könyv adatai: 

Eredeti cím: The Vampire Diaries 3: The Fury, The Vampire Diaries 4: Dark Reunion

Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010

Kép forrása:

http://imagestore1.blogger.hu/25_942_210780_75ca826d298b4ff73a7bab08bc7427e3_a4fe66_301.jpg

Stephenie Meyer: Breaking dawn - Hajnalhasadás

Mindig nehéz nyilatkozni egy ilyen hosszú sorozatról, amikor vége van, még akkor is, ha nem tartozott a kedvenceid közé. Nekem sosem volt a kedvencem, mégis sikerült két nap alatt kivégeznem ezt az utolsó kötetet. A történet csak folyik, folyik, már 100 oldalnál tartasz, már 200-nál, 500-nál, és bár vannak olyan részek, ahol igazából nem történik semmi különös, mégsem válnak azok se unalmassá. Nem tudom miért; talán a könnyed stílusa miatt, de ott van még a humor is, ami kellemes meglepetést jelentett (Jacob szőkenős viccei, Emmett cukkolása, hogy Edwardék háza hogy lehet még egyben, Emmett és Bella szkanderoznak XD stb.) Nagyon élveztem az egészet.

Persze kevésbé tetsző dolgok is akadtak: ha nem gondolkodnék, és csak rá kéne vágnom valamit arra a kérdésre, hogy milyen volt az első pár száz oldal, azt mondanám: szörnyű. Szörnyű és felkavaró. Az ilyen szörnyszülöttes dolgokat mindig is hátborzongatónak tartottam, és annyira más lett tőle az egész könyv hangulata, mint az eddigieké…

Amit már a korábbiakban is feleslegesnek éreztem: az írónő nem igazán bízhat olvasói emlékezőtehetségében, de elhihetné, hogy az ötszázötvenedik emlegetés után talán mindenki megjegyezte, hogy Edward elképesztően, észveszejtően, hihetetlenül gyönyörű! Lassan márvány testének minden darabjáról hallottam már olyan jelzőt, ami a tökéletesnek egyik szinonímája. Elolvastuk, elhisszük.

Az emberi világ nagyon a háttérbe szorult, vagy, hogy úgy mondjam, kizárólag Charlie-ra korlátozódott. Amolyan „a vámpírlét amúgy is tökéletes, miért vesztegessünk több szót az alantas emberekre” érzésem támadt. Mint például itt:

Sosem fogok elfáradni, és ő sem. Nem kell levegő után kapkodnunk, pihennünk, ennünk, sőt, még vécére mennünk sem. Nincsenek immár alantas emberi szükségleteink. A világon senkinek nincs szebb és tökéletesebb teste, mint nekünk, és ő egyedül csakis az enyém. Nem hiszem, hogy valaha is eljutok arra a pontra, amikor azt gondolom majd: „Na, mára elég volt.” Mindig többet fogok kívánni. A napnak sosem lesz vége.

Én imádom a happy end-et, de ennek a Bellának – ha a szülést leszámítjuk - olyan piszok szerencséje van, hogy a vámpírlétnek minden előnyét kihasználhatja, a hátrányok nélkül. Egy amolyan igazi, öröklétig tartó happy end. Mázlista! :D

egyvalamit zárójelben muszáj megjegyeznem. Nem szőrszálhasogatás, de mindig megakadt a szemem rajtuk: minek a rengeteg, baromi hosszú alfejezet cím? Például: „MIÉRT IS NEM HÚZTAM EL ONNAN? NANÁ, MERT EGY IDIÓTA VAGYOK!” vagy „MINEK NÉZNEK? ÓZNAK, A NAGY VARÁZSLÓNAK? AGY KELL? SZÍV? TESSÉK! VEDD AZ ENYÉMET! VEDD EL MINDENEMET…” Ilyet még sehol sem láttam. Érdekes :D)

Ami igazán tetszett, hogy végre igazán kitárul az írónő által elképzelt vámpírvilág. Kicsit sajnáltam, hogy miért csak ebben a részben jött elő ennyi új szereplő. Annyian nyüzsögtek, hogy soknak még a nevét se sikerült megjegyeznem, pedig voltak nagyon jól eltalált karakterek. A Volturi motivációi kicsit laposnak tűnnek, de Aro-t még mindig bírom :D Nem simán csak gonosz, mint Caius, vagy unott, mint Marcus (az a fickó olyan, mint a János-hegy; ott van, és csak áll), hanem az a nyájas rosszfiú típus. (ő volt az egyik, akit a filmben szerintem nagyon jól eltaláltak). Hogy nem volt egy jó kis bunyó a végén, az számomra legalábbis nem okozott nagy csalódást :D Jó volt ez így, elvégre mindent elmagyaráztak, minden szálat elvarrtak, a kellő feszültség is megvolt a jelenetben. Na jó, bevallom, azért szívesen vettem volna, ha Aro-nak valaki legalább behúz egy nagyot. XD Sebaj!

További pozitívumként említeném, hogy egy rész Jacob szemszögéből volt bemutatva. Őszintén szólva üdítő változatosság volt, mert Bella kezdett lassan unalmassá válni.

Így visszanézve, nem hiszem, hogy sokkal többet bele kellene gondolni ebbe a könyvbe, mint ami: egy könnyed, szórakoztató történet, kellően megpakolva tápos szereplőkkel, szerelemmel, hétköznapi érzelmekkel, meg egy kis misztikummal. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy kellemesen kikapcsolódjak. Ha majd drámát akarok, nem Stephenie Meyer-t fogom választani. Mindent összevetve, nekem tetszett.

L. J. Smith: Vámpírnaplók - Ébredés

Ez amolyan igazi hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás volt: megláttam a könyvesboltban, és mivel épp volt nálam pénz, azt gondoltam: egye fene, megveszem!
Hát nem mondom, hogy nem kellett volna, de csalódás volt, legalábbis a sorozathoz képest. Megvan a második rész is, úgyhogy kap még egy kötetnyi esélyt. Egyébként nagyon úgy tűnik, hogy a következő tipikus eset áll fenn: sikeres lett egy sorozat, erre gyorsan kiadták az eredeti könyvváltozatot is, másfeles sorközzel, darabonként 2500 Ft- ért (mindegyik kötet kb. 200 oldal, egy délután alatt elfogyasztottam). Szóval magamat nagyon boldoggá tettem névnap alkalmából, a pénztárcámat meg leheletkönnyűvé. Ráadásul úgy van vége a könyvnek, mintha ollóval elvágták volna, a második meg tök ugyanott folytatódik, szóval nem tudom, hogy nem csak reklámfogás miatt vágták-e félbe, vagy eredetileg is így volt.

A könyvet L. J. Smith (Lisa Jane Smith) írta még 1991-ben. Eddig még semmit nem olvastam tőle, hát nem is vagyok elájulva, de nem is vártam túl sokat.

Ilyen esetben persze képtelenség eléggé elvonatkoztatni a sorozattól, ha az ember azt látta először. Legnagyobb csalódás a karakterekben mutatkozott meg, ráadásul körülbelül az első tíz oldal után. Hogy Elena haja nem sötét, hanem szőke, azzal nem foglalkoztam, de az első pár oldalon egy unszimpatikus, iskola-bálkirálynője, nyafogós, hülye p*csát ismerhetünk meg Elena személyében, akinek az a legfőbb gondja, hogy az iskolában vajon hány fiú fog elájulni a szépségétől, amikor meglátja. Caroline szende kis szűzleánykának tűnik mellette. És ezen az sem javított, hogy kb. a Stefannal való második találkozásánál olyan lángoló szerelemre gyullad, hogy azontúl már más vágya sincs, mint megszerezni magának a suli legújabb szépfiúját. Szóval a történet ezzel pont azt a báját veszítette el, hogy van egy szimpatikus, szerethető főhősnője. Stefan igazából csak kinézetében más, mint a sorozatbeli, egy amolyan igazi olaszos szépfiú. Ha a leírás alapján készítenénk egy könyvborítót, akkor kaphatnánk egy tipikus szerelmetes-regény portrét, ahol az olajosbarna bőrű, fekete göndör hajú főhős szenvedélyesen öleli a szőke, porcelánbőrű, lobogó hajú főhősnőt, a háttérben pedig látszanak a haragos tenger hullámaitól ostromlott sziklák. Pff… És akkor Damon-t már ne is említsem: fekete haj, fekete cipő, fekete pulóver, fekete bőrdzseki, fekete, fekete, fekete… mint Torma Gedeon az Abigélből XD „fekete ember fekete ruhában feketét nevet, feketét tüszköl, és feketét álmodik” XD
Ráadásul minden benne van, ami a sorozatban nem tetszett: a temetőben való állandó rohangálás, a fekete varjú stb.

A sztori olyan egyszerű, mint a bot. A lány beleszeret a vega vámpírfiúba, akiről nem komoly agymunka után tudja meg, hogy vámpír, hanem egyszerűen meglátja, amint igen bárdolatlan módon egy kismadárral csillapítja éhségét a tetőn. Történik pár rejtélyes haláleset, de mivel közben több visszaemlékezés is történik a Cathrine-Stefan-Damon szerelmi háromszögre, csak a nagyon hülye nem találja ki, hogy a gonosz testvér áll az egész hátterében. Cathrine karakteréből minden fenyegető vonás eltűnt, ő egy vámpírlány, aki nem tud választani két testvér között, ezért eldönti, hogy mindkettőt akarja. Elenáról meg nehéz eldönteni, hogy csak egy hülye ribanc-e, mert onnantól, hogy kezdenek Stefannal összemelegedni, már mindent megtenne a szeretett pasiért, és más nem érdekli.

Elena érezte, ahogy Stefan ajka az övéhez ér.
És... ennyi volt. Minden kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszűnt. Amit ekkor érzett, nem egyszerű szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegett.

A szerelmi szál nem túl megható, semmiféle érzelmet nem vált ki az emberből, pláne mert a 200 oldalas könyv nagyjából felénél már úgy lángolnak, de úgy… minden átmenet nélkül. Ez az előbbi idézet a 105.-ik oldalról származik. Értem én, hogy van szerelem első látásra, de azért ez kicsit túlzás.

Így visszaolvasva ez elég lesújtóan hangzik, de nem volt egy nagy élmény, és csak remélni tudom, hogy a következő rész legalább egy hangyányit jobb lesz.

Louisa May Alcott: Kisasszonyok és a többi...

Kisasszonyok, Jó feleségek, Fiatalurak és Jo fiai. Így jönnek sorban a sorozat kötetei, amiket én elég későn ismertem meg. Korábban csak az animesorozatot láttam (ráadásul németül), és fogalmam sem volt, hogy azt valamilyen regény ihlette. Már akkoriban is tetszett a cselekmény és az epizódok mondanivalója, így aztán rögtön ráugrottam a könyvekre, amikor megtudtam, hogy léteznek.
Ezekről a sztorikról mindig és örökké az fog eszembe jutni: aranyos, bájos, kedves kis történetek, amiket nem lehet megunni, mindig találunk benne olyan mondatot, jelenetet, megjegyzést, amitől egy kicsit jobban érezhetjük magunkat, ha épp le vagyunk hangolva.
Nem olvastam még az írónőtől másik könyvet csak ezt a sorozatot, de azt hiszem a többi írása is hasonló lehet. Tele szép gondolatokkal, erkölcsileg felemelő történetekkel, amiről csak remélhetjük, hogy talán igazak is lehetnek. Azért mondom, hogy „remélni”, mert néha nehezemre esik hús-vér személyekként gondolni egy-két szereplőre, akiknek – bár megvannak a maguk hibái – végül szinte mindig sikerül felülemelkedniük ezeken, akár egy jótanács, akár valami más hatására. Emiatt talán nem mindig életszerűek a szereplők tettei, néhányan olyan erkölcsi magasságokban szárnyalnak, hogy már-már glóriát kell a fejük fölé képzelni. Ettől függetlenül igazán könnyed és szórakoztató stílusban ír a March-nővérek mindennapjairól, és apró-cseprő problémáikról. Ebből talán látható is, hogy nem ez az a könyv, amitől tövig rágjuk majd a körmünket azon, hogy „Úristen, vajon most mi fog történni?”.
Azt hiszem, ezek között a karakterek között mindenki találhat magának olyat, akit megkedvelhet, hiszen a nővérek annyira különbözőek, és a szereplők skálája is széles körben mozog, így akinek nem jön be például Jo magabiztossága, határozottsága, az jobban fogja kedvelni Meg-et, vagy esetleg Amy-t, és a lányok is választhatnak: a cserfes Laurie-t, vagy akár a bölcs Bhaer professzort kedvelik jobban. A Fiatalurakban aztán új generációt ismerhetünk meg, akiknek csínytevésein nagyokat lehet nevetni, vagy izgulni, hogy ne tévelyedjenek el rossz utakra. A kedvenc szereplőm mindig is Dan volt: az ő és Jo kapcsolatának ábrázolása igazán érdekes és felemelő. A Jo fiaiban szerencsére rendesen le is zárja a történeteket; szinte mindenkiről megtudhatjuk, hogyan alakult az élete a továbbiakban. Ez a könyv talán épp a szereplőktől való búcsúzkodás miatt, de kissé búbánatosabbra sikerült, mint a többi.
A történetek tehát kedvesek, mulattatóak, az embernek eszébe juttatják a saját gyerekkori élményeit. Inkább a fiatalabb korosztálynak és közülük is lányoknak ajánlott olvasmány, de ki tudja, talán akad olyan megátalkodott férfiú is, aki képes elolvasni az ilyet… ^ ^

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 2

Igaz, hogy most olvastam el harmadszor, de ennél a könyvnél nem is az a lényeg, hogy esetleg emlékszel a végkifejletre, sokkal inkább az, hogyan jutnak el odáig.
Ha úgy érzed magad, mint kis Vuk: csúnyának, kicsinek, fáradtnak és antinőnek, olvass Stephanie Plumot, és újra vagánynak, szexinek és frissnek érzed majd magad. Vagy legalábbis rengeteget fogsz röhögni - rajta és magadon is!

Ez rövid kis ajánlás szerepel az első kötet hátoldalán, de ez ugyanúgy igaz erre is, meg biztosan a többire is. Stephanie a (béna) szingli fejvadász már az első kötetben is megnevettetett, de a három közül ez a sztori a kedvencem. Mazur nagyi még sosem brillírozott így, egyik részben sem, mint most. Ez talán azért van, mert a ravatalozóban hazai terepen érzi magát, de ez a szereplő mindenképp a legjobban eltalált az összes közül(na jó, azért az első kötetbeli jelenet, amelyben a nagyi seggbelövi a csirkét, még mindig az első helyen áll). Szerencsére a többiekben sem kell csalódnunk, Stephanie családjának tagjai; Morelli, akivel folyton kerülgetik és/vagy bosszantják egymást; Lula, a kurvából lett iratrendező; a tipikus fejvadász, Ranger, tetőtől talpig feketében; sőt még a rosszfiúk is remekül megformázott karakterek egytől egyig.
Stephanie-nak ezúttal is a nyomába kell erednie valakinek, aki nem mellesleg Morelli unokatestvére. Most sincs persze könnyű dolga, elvégre a bűnözők közül csak igen kevesen mennek önszántukból a rendőrségre. A főhősnő meg nem a legprofibb abban, hogy ha megtalálta, hát sikeresen be is vigye őket oda, ahová valók. A kocsijait is gyakrabban cserélgeti, mint szeretné, és – ha szabad így mondanom - a „Nagy Kékség”, vagyis egy régi Buick szinte az egyik kedvenc „karakterem” a könyvben.
- Úgy tűnik, mintha elijesztették volna – mondta Morelli. – Szerintem, kiszúrt téged.
- Lehetetlen. A parkoló legsötétebb részén álltam. És honnan tudhatta volna, hogy én vagyok az?
- Édesem, mindenki tudja, hogy te vagy az.
- Ez a rohadt kocsi! Tönkreteszi az életemet! Akadályoz a munkámban!
Morelli vigyorgott. – Ez azért túl sok egy kocsitól.

Miközben Mazur nagyit kísérgeti egy kis délutáni ravatalozólátogatásra, még arra is fölbérlik, hogy megtaláljon néhány koporsót.
Nem kezdem felsorolni hány apró kis részlet van, amitől szórakoztatóvá válik ez a könyv, de szerintem jól példázza, hogy nem kellenek cikornyás körmondatok vagy erőltetett humor ahhoz, hogy megnevettessenek valakit. Akinek az első kötet tetszett, az biztosan ezt is szeretni fogja, ha nem jobban…

-------------------------
A könyv adatai:
Eredeti cím:  One For the Money
Magyar kiadás: Ulpius-Ház Könyvkiadó KFT., 2008.
Terjedelem: 300 oldal