Mostanában, hogy szakdogámmal foglalkozom, kicsit elhanyagoltam az olvasást, de úgy döntöttem, ma ideje lesöpörnöm a port a blogomról, és írni egy bejegyzést erről a könyvről, hiszen már legalább két hete végeztem vele.
Elég nehezen birkóztunk meg egymással, pedig nem egy hosszú darab. És Inoue Jaszusit a korábbi művei alapján remek írónak tartottam, meg a könyv témája is tetszett, így nagy slunggal vágtam bele, hogy majd mennyire fogom élvezni. Hát nem így lett. És esküszöm, hogy ez nem Inoue Jaszusi hibája, mert ő tényleg nagyszerű író! Korábban olvastam tőle az Azáleák a Hira-hegyen (Hira no shakunage, 1950), a Vadázspuska (Rjódzsú, 1949), és az Utazás a Fudaraku paradicsomba (Fudaraku tokaiki, 1961) című műveket. Mindegyik tipikus japán novella volt, de aki hozzászokott a stílushoz, az élvezetes történetekkel gazdagodhatott, amikor kezébe vette őket.
Lássuk egy kicsit a történetet, aztán jöjjön a feketeleves: a Szamuráj csatazászló Japán azon történelmi korban játszódik, amit Szengoku-dzsidainak (1467-1573) neveznek, s ami az ország feudális széttagoltságának időszaka volt. A belső viszályok felerősödtek, mindenki harcolt mindenkivel, és akinek megvolt hozzá az esze és ereje, az feljebb lépdelhetett a társadalmi ranglétrán. A bakufu (sóguni kormányzat) bár névleg még létezett, ugyanolyan jelentéktelen politikai erővé csökevényesedett, mint maga a császári udvar. Ebben a korszakban élt két olyan hadvezér, akik kiemelkedtek a többi kis földbirtokos közül: Takeda Singen és Ueszugi Kensin. Ők ketten többször is összecsaptak egymással az évek során, és világos volt, hogy egy nap sor kerül majd egy végső csatára, melyben egyikük megfosztja a másikat a hatalomtól.
A könyv egy Jamamoto Kanszuke nevű szamuráj szemszögéből mutatja be az eseményeket, aki egy csúnya, amolyan torzszülött ember, így a legtöbben taszítónak találják, Takeda Singen viszont mégis a szolgálatába fogadja. Ez igen bölcs lépés tőle, ugyanis kiderül, hogy ez a Kanszuke egy valóságos hadászati zseni. Takeda számos harcot megnyer, amikor az ő tanácsaira hallgat. Kanszuke egy vár elfoglalása során találkozik Juu hercegnővel, aki az ellenséges sereg betörésekor már épp az öngyilkosságot fontolgatja. Kanszuke meggyőzi, hogy ne legyen ilyen meggondolatlan, inkább éljen tovább, hiszen még nagyon fiatal. Hogy, hogy nem, Juu hercegnő végül Takeda ágyasa lesz, és gyereket is szül neki. Kanszuke számára nincs fontosabb az életben, mint ez a két ember, Takeda és Juu hercegnő, akiket nagyon szeret, és minden vágya, hogy egymás mellett találják meg a boldogságot. Persze ez nem egy tündérmese. Ez egy olyan igaz(?) történet, mely Japánban játszódik, így előre borítékolható, hogy a szerelmesek nem vágtatnak majd el a könyv végén a rózsaszín felhőkbe. Sokkal inkább arról szól, hogy mindhármuknak megvan a maga elképzelése arról, hogyan kellene alakulniuk a dolgoknak, és ezt szem előtt tartva próbálják az eseményeket a maguk hasznára fordítani.
Egy ilyen sztoriból remek könyvet lehetne írni, hiszen van benne háború, van benne szerelem, intrika, minden, ami kell. Mégsem lehet élvezni. Mégpedig azért, mert véleményem szerint ez a könyv egy tipikus példája annak, hogyan lehet egy történetet megölni, lefejezni, teljesen élvezhetetlenné tenni egy rossz fordítással, és még rosszabb kiadással.
A Szenzár kiadónak sikerült egy olyan pocsék kiadást produkálnia, hogy ilyet még az életben nem láttam. Versenyre kelhetne a „melyik könyvben van a legtöbb helyesírási hiba” címért. Vesszőhibák, elírások, hiányzó pontok a párbeszédeknél, minden, amit csak el tudunk képzelni. Az igénytelen talán a legjobb szó rá. Ilyet igazán nem lenne szabad egy könyvvel megcsinálni, mert ha már kiadják, hát figyeljenek oda, hogy mit csinálnak. Borzalmas.
A másik a fordítás. Az egy dolog, hogy a japán műveknek van egy bizonyos stílusa, ami sokszor idegenné teszi őket egy nyugati olvasó szemében, de szerintem maga a fordítás sikerült nagyon rosszul. Néha olyan mondatokba botlottam, hogy egyszerűen nem hittem a szememnek. Nézzünk egy-két példát:
„Ekkor érkezett egy üzenet Juu hercegnőtől, amelyben arra kérte Kanszukét, hogy sürgősen látogassa meg a Kannon-in templomban. Már vagy három hónapja nem látta Juu hercegnőt, gyorsan lóra pattant és Juu hercegnőhöz sietett.” (125. oldal)
(Juu hercegnő, Juu hercegnő, Juu hercegnő… a japán nyelvben nem hiba a szóismétlés…)
„– Mi?! Az ellenség előörse?– Igen, állítólag ecsigói harcosok.– És mennyien vannak?– Több mint ezren.–Rendben van. (156. oldal)
(Az utolsó sornál szinte látom magam előtt a japán szöveget, ahogy az van odaírva: sou desu, ne! Pedig nem lenne szabad. Magyarosnak kéne lennie, de nem az.)
„Néhány percnyi gondolkodás után leszáll a nyeregből, és kihúzta a nyílvesszőt lova farából.” (157. oldal)
(Az igeidők még véletlenül sincsenek összeegyeztetve. Vagy csak elírás, mert lehagyták leszáll végéről a t-t. Akkor meg a kiadó hibája. Mindegy, a lényeg, hogy nem jó.)
„Ebben az évben, Tenbun huszonnegyedik évében változás történt, és elkezdődött Kodzsi korszaka.” 163. oldal
„Miközben Singen még mindig Juu hercegnő halálát gyászolta, hadserege sebesen haladt Ina felé. Koudzsi második évének márciusában Kanszuke is részt vett a hadjáratban.” 165. oldal
(Egyik oldalon még Kodzsi, a másikon már Koudzsi, igazán eldönthetnék, mi volt annak a nyomorult korszaknak a neve. És mindezt két oldalon belül. Mondjuk a Koudzsi sehogy se jó, mert ha már magyaros átírás, akkor Kódzsi, ha meg Hepburn, akkor Kouji.)
Az igazi gond az volt a fordítással, hogy végig szinte magam előtt láttam a japán szöveget. Az egész könyvnek fordítás-íze volt, pedig ha az ember olvas, nem lenne szabad éreznie, hogy ezt egy másik nyelvből ültették át a sajátjára. Szívesen elolvasnám az eredetit, vagy egy rendes fordítást, kíváncsi vagyok, akkor tetszene-e a történet. Így azonban teljesen élvezhetetlen.
A szereplők: velük sem tudtam kibékülni. Általában olyan történelmi regényekkel találkoztam, ahol az író igyekszik fényezni, vagy legalábbis szimpatikusnak beállítani a főhősöket. Hát, itt az a veszély nem fenyegetett, hogy megszeretem őket… bármelyiket is. Takeda Singen egy üresfejű idiótának tűnt, Juu hercegnő egy rosszindulatú, ármánykodó nőszemély, szinte megkönnyebbülés volt, amikor meghalt. Kanszuke meg… hát, inkább hagyjuk. Lehet, hogy tényleg ilyenek voltak, lehet, hogy tökéletes, és az akkori kornak megfelelő a jellemábrázolás, de akkor is unszimpatikus szereplőktől hemzseg a könyv, akikben semmi érdekes nincsen. Az egyedüli rész, ami tetszett, az a nagy csata a könyv végén. De csak azért nem érte meg elolvasni.
Légy olyan sebes, mint a szél! 風Légy olyan csöndes, mint a fa! 林Támadj olyan ádázul, mint a tűz! 火Légy olyan nyugodt, mint a hegy! 山
Mindent összevetve, ez a könyv csak egy 10/2. És akkor még jószívű voltam.
A könyv adatai:
eredeti cím: Furin kazan (風林火山)
kiadás: Szenzár Kiadó, Budapest, 2006
terjedelem: 220 oldal
fordította: Tóth Andrea
http://marvin.bookline.hu/product_tnimages_6/449/TN6_B320471.JPG
