Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát

Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát

Hatalmas Durrell rajongó vagyok, rengeteg könyvet olvastam már tőle, és remélem, sokat fogok a későbbiekben is. Ezek a könyvek mindig kikapcsolnak, megnevettetnek, felhőtlen szórakozást ígérnek egy-kétszáz oldal erejéig. Sorrendet nem nagyon tudnék az eddig olvasottak között felállítani, de ha mindenáron ragaszkodnék a rangsorhoz, akkor ez a könyv tőle biztosan a végére kerülne.

Azért nem kell rosszra gondolni, egyáltalán nem olyan rémes ez a könyv. Hozza a megszokott Durrell-színvonalat, mégis, valahogy maga az összeállítás nem volt egészen szerencsés. Durrell akkor brillírozik leginkább, amikor állatos sztorikkal rukkol elő, s valóban, ebben a könyvben is leginkább azok a történetek nyerték el tetszésemet, amelyek egy parfümtől illatozó szarvasgombavadász disznóról, egy mocskos szájú papagájról, és persze Gerry családjáról (akik, mint jól tudjuk, szintén egy állatfajta :D) szóltak.

Volt két olyan történet is, amelyek a legkevésbé sem sorolhatók a vicces kategóriába, sokkal inkább a hátborzongató, morbid, sőt, „Az esküdtszék” esetében az undorító is eszembe jutott. Utóbbi egyáltalán nem is értem, miért került bele ebbe az összeállításba. Gerry úgy tűnik, szerette a hátborzongató történeteket, ha jól emlékszem egy korábbi könyvében is volt valami hasonló sztori tükrökről, meg ellopott lelkekről, ami után egy napig nemigen akarózott tükörbe néznem :D Nem vagyok egy horrorsztori rajongó, na! „Az utolsó út” egyébként még tetszett is, bármennyire szörnyű volt is a vége, de „Az esküdtszék”… hát, nyugodtan kimaradhatott volna, mert szörnyen rontotta nálam az összképet. Ha Durrel könyvet veszek a kezembe, valahogy nem erre vágyom, ennyi. A többi történet értékéből persze ez sem von le semmit, mert azok ugyanolyan briliánsak, mint az eddig megszokottak.

S ha már szó volt a legkevésbé tetsző történetről, megemlítem a kedvencemet is. Habár a választás nem könnyű, „A papi papagáj” abszolút vitte a prímet, kacagtató, mulatságos, vérbeli Durrell sztori elejétől a végéig.

„Te azt tudtad, hogy a Harrods úgy reklámozza magát, hogy náluk az égvilágon minden kapható?
– Igen.
– Hát én kifogtam rajtuk. Két dolgot is hiába kértem, amit a hajós szerint Mózes nagyon szeret. Nyalakodni is, meg játszani vele.
– Mi az?
– Az a hajós azt mondta, hogy a jó bőr meg a nagy duda.
(…) – És kaptál?
– Azt mondták, a jó bőrnek most épp nincs szezonja. Mit szólsz hozzá, én nem is tudtam, hogy bőrt nem lehet egész évben kapni. Ez biztosan a vedlés miatt lesz.
– És a másik dolog?
–Azt hiszem, az eladó nem értette pontosan, mire gondolok, mert valami orvosi segédeszköz vagy milyen boltba küldött.
– Mi történt ezután?
– Fogtam egy taxit, és visszamentem a szállodába. A taxisofőrt is megkérdeztem, tud-e valahol jó bőrt meg jó nagy dudát, mire azt mondta, hogy tudtával otthon a feleségének van, de az asszony ragaszkodik hozzájuk. Persze megkérdeztem, hogyan jutott hozzá a felesége, de a sofőr azt mondta, örökölte.” (245-246. old.)

Pár szót még a kiadásról. Merthogy ez valami újfajta, ez már a borítón is látszik. Maga a borító szép, színes, meg vidám, illik a könyvhöz, és jól is néz ki. Nem hasonlítottam össze a régebbi Durrell könyveimmel, de a fordítás másnak tűnik. Nem rosszabb, de egyértelműen nem ugyanaz, ez már a nevekből is látszik. Spiro, a család görög barátjának neve ebben a könyvben például Szpirosznak van fordítva. Kicsit zavaró, amikor az ember X számú könyvön keresztül megszokott valamit, aztán megváltoztatják, de hát ez van, hozzá kell szokni. A könyv összefűzése sajnos pont az a fajta, amit én nem tartok túl szerencsésnek. Ha már a közepe felé tartasz, komoly izommunkába kerül, hogy nyitva tudd tartani, ugyanis ha elengeded, összeugrik az egész. Ha meg kicsit jobban kifeszegeted, akkor kezd szétválni középen. Én meg, mivel szeretek jól bánni a könyveimmel, végig kímélő üzemmódban olvastam, ergo tíz perc után megfájdult a kezem tőle. Mutatós borító ide vagy oda, a régi kiadást jobban szerettem.

Értékelés: mindent összevetve (jobban mondva, a többi Durrell-könyvvel összehasonlítva) erős 7/10, figyelembe véve az oda nem illő „Az esküdtszék”-et, és a kiadást.

---------------------------

A könyv adatai:
eredeti cím: Marrying Off Mother (and Other Stories)
magyar kiadás: Ciceró Könyvkiadó, Budapest, 2011
fordította: Barabás András
fedélterv: Buzay István

Források:
kép: http://www.cicerokonyvstudio.hu/_kepek/konyvboritok/ferjhezadjuk_200.jpg

Terry Pratchett: Kallódó kontinens

Így a sokadik – de tényleg, már nem is számolom pontosan hányadik – Pratchett mű olvasása után, sőt, mindig, amikor egy újabbat a kezembe veszek, elgondolkodom, hogy mitől annyira jó, hogy ennyi idő után sem untam meg. Vannak ismétlődő poénok, amikkel korábbi könyvekben is találkoztunk már, mégis akárhányszor olvasom, még mindig tudok jókat röhögni rajta. A mágia színét/fényét konkrétan már rongyosra olvastam az évek során, de még mindig a kedvencek között vannak, megunhatatlanul.
A Kallódó kontinensnek azért is örültem annyira, mert a fülszövegből kiderült, hogy ennek ismét Széltoló lesz az egyik főhőse, aki számomra nem titkoltan a kedvenc korongvilági figura a Poggyászával együtt. Üröm az örömben, hogy az összes eddigi Széltolós könyv közül ez tetszett a legkevésbé. Azt nem mondom, hogy rossz volt – mert nem volt az –, csak valahogy nem sikerült olyan jól, mint például a számomra örök kedvenc Bűbájos bajok, vagy az Érdekes idők.


A cselekmény tulajdonképpen két szálon fut, amik a könyv végén egybefonódnak. Az egyik szál a Láthatatlan Egyetem néhány varázslóját követi nyomon, akik a beteg Könyvtárost szeretnék mindenképpen meggyógyítani, de úgy vélik, ehhez tudniuk kell a nevét, mármint azt a nevét, amit még orángutánná változása előtt, emberként viselt. Mivel ezt egyikük sem tudja, Széltoló keresésére indulnak, hiszen a korábbi segédkönyvtáros biztosan rendelkezik a szükséges információval. De hol találják meg őt? Ennek kiderítésére a Könyörtelen és Szokatlan Földrajz Különleges Professzorához szeretnének fordulni, akinek irodájában valamiféle tér-idő kapura bukkannak, amely természetesen bezáródik mögöttük, így a hazaút elég kétségesnek látszik.

Széltoló eközben egy Tasli nevű kenguru elől menekül (az ember azt hinné, Pratchett már nem tudja úgy leírni Széltoló gyávaságát, hogy az még nevetséges legyen, pedig de!), aki azt szeretné, hogy a varázsló mentse meg a világot, mivel érkezése a kallódó kontinensre megváltoztatta annak történelmét. (idézem: „Ez az egész a te hibád. Megjöttél, és hirtelen minden mindig is el volt romolva.” 99. old.)

Az a jó Pratchettben, hogy bár a könyvei humorosak, és az ember néha szétröhögi az agyát egy-egy poénon, de közben, valahol a sorok mélyén elrejt nagyon is komoly és elgondolkodtató utalásokat, amiket nem mindig könnyű megérteni. Egyébként már sokszor eszembe jutott, hogy nem irigylem a fordítókat, mert egyáltalán nem lehet könnyű Pratchett-et magyarba átültetni. Mivel én is belekóstoltam már párszor a fordítás nehézségeibe, nem is fogom kritizálni ezt a fordítást sem. Néha meg kellett ugyan állnom, hogy visszaolvassak egy-egy kacifántosabb mondatot, de mivel az eredeti angol verziót nem ismerem, nem tudom eldönteni, hogy Pratchett is így írt-e, vagy csak a magyar verziót nehéz néha kibogozni. Igazából nem zavart, szerintem a fordítás elég jól megállja a helyét.

És hogy miért éreztem gyengébbnek ezt a többi Széltolós könyvnél? Hát, nem is tudom… talán mert a Széltolós-szál valahogy kicsit unalmasra sikeredett. A béna varázslók gyülekezetének története sokkal viccesebb volt, és valahogy a poénok is jobban ütöttek. Amikor el akarták magyarázni az istennek, hogy hogyan működik a szex… hát azon gurultam, de a kedvencem az volt, ahogyan választ kaptunk a kacsacsőrű emlős bizarr figurájának megalkotására XDD

„– A farkát teljesen elrontotta.
– Megcsúszott az ág.
– Egy kacsa kövérebb ennél (…)
– Adja ide, hadd próbáljam meg én…
– Na, most három lábat csinált neki!
– Én kértem, hogy adja ide az ágat! Maga rántotta el előlem!
– Na, ide figyeljenek! – szólt közbe Rettentheő. – Én aztán igazán alaposan ismerem a kacsákat, és amit maguk ott művelnek, az nevetséges. Adják azt ide… köszönöm! Így kell egy csőrt megrajzolni…
– A rossz végére rajzolta, és egyébként is túl nagy. (…)” (379. old)

„Az öreg egy ideig olyan boldog volt, amennyire csak lehetett, és megrajzolta az összes pókot meg még néhány oposszumot is, mielőtt rájött, hogy mi hibádzik.
Viszont még csak sejtelme sem volt arról az igen különös és boldogtalan kacsacsőrű lényről, amely tőle kicsit távolabb belecsusszant a folyóba.” (389. old)

Szóval csak annyit mondhatok, hogy addig eddig szerette Pratchettet, az most sem fogja megutálni. Jó kis könyv ez.

Könyv adatai:
Eredeti cím: The Last Continent (a huszonkettedik Korongvilág regény, először 1998-ban adták ki)
Magyar kiadás: Delta Vision Kft., Budapest, 2011
oldalszám: 431

Források:
a kép innen származik: http://static.book.hu/product_images/03/59/35/44915.jpg

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 2

Igaz, hogy most olvastam el harmadszor, de ennél a könyvnél nem is az a lényeg, hogy esetleg emlékszel a végkifejletre, sokkal inkább az, hogyan jutnak el odáig.
Ha úgy érzed magad, mint kis Vuk: csúnyának, kicsinek, fáradtnak és antinőnek, olvass Stephanie Plumot, és újra vagánynak, szexinek és frissnek érzed majd magad. Vagy legalábbis rengeteget fogsz röhögni - rajta és magadon is!

Ez rövid kis ajánlás szerepel az első kötet hátoldalán, de ez ugyanúgy igaz erre is, meg biztosan a többire is. Stephanie a (béna) szingli fejvadász már az első kötetben is megnevettetett, de a három közül ez a sztori a kedvencem. Mazur nagyi még sosem brillírozott így, egyik részben sem, mint most. Ez talán azért van, mert a ravatalozóban hazai terepen érzi magát, de ez a szereplő mindenképp a legjobban eltalált az összes közül(na jó, azért az első kötetbeli jelenet, amelyben a nagyi seggbelövi a csirkét, még mindig az első helyen áll). Szerencsére a többiekben sem kell csalódnunk, Stephanie családjának tagjai; Morelli, akivel folyton kerülgetik és/vagy bosszantják egymást; Lula, a kurvából lett iratrendező; a tipikus fejvadász, Ranger, tetőtől talpig feketében; sőt még a rosszfiúk is remekül megformázott karakterek egytől egyig.
Stephanie-nak ezúttal is a nyomába kell erednie valakinek, aki nem mellesleg Morelli unokatestvére. Most sincs persze könnyű dolga, elvégre a bűnözők közül csak igen kevesen mennek önszántukból a rendőrségre. A főhősnő meg nem a legprofibb abban, hogy ha megtalálta, hát sikeresen be is vigye őket oda, ahová valók. A kocsijait is gyakrabban cserélgeti, mint szeretné, és – ha szabad így mondanom - a „Nagy Kékség”, vagyis egy régi Buick szinte az egyik kedvenc „karakterem” a könyvben.
- Úgy tűnik, mintha elijesztették volna – mondta Morelli. – Szerintem, kiszúrt téged.
- Lehetetlen. A parkoló legsötétebb részén álltam. És honnan tudhatta volna, hogy én vagyok az?
- Édesem, mindenki tudja, hogy te vagy az.
- Ez a rohadt kocsi! Tönkreteszi az életemet! Akadályoz a munkámban!
Morelli vigyorgott. – Ez azért túl sok egy kocsitól.

Miközben Mazur nagyit kísérgeti egy kis délutáni ravatalozólátogatásra, még arra is fölbérlik, hogy megtaláljon néhány koporsót.
Nem kezdem felsorolni hány apró kis részlet van, amitől szórakoztatóvá válik ez a könyv, de szerintem jól példázza, hogy nem kellenek cikornyás körmondatok vagy erőltetett humor ahhoz, hogy megnevettessenek valakit. Akinek az első kötet tetszett, az biztosan ezt is szeretni fogja, ha nem jobban…

-------------------------
A könyv adatai:
Eredeti cím:  One For the Money
Magyar kiadás: Ulpius-Ház Könyvkiadó KFT., 2008.
Terjedelem: 300 oldal

Terry Pratchett: Érdekes idők

Lehet, hogy ezzel a Pratchett könyvvel kicsit elfogult vagyok, mint mindegyikkel, amelyikben Széltoló, a „Varászló”, a főszereplő, de ez a karakter a pesszimizmusnak és szerencsétlenségnek olyan hatásfokán áll, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni. Széltoló-témában a Bűbájos bajok nagy-nagy kedvencem, de ez most eséllyel pályázik arra, hogy ha nem is elé, de mindenesetre nagyon szorosan mellé iratkozzon fel a listára. A szokásos Pratchett humor itt sem hagy cserben, ha jókedvre akarok derülni, általában ezek a könyvek jó eséllyel segíteni szoktak. Hogy miért is? Lássuk csak…

„– Rohadt különös egy ország – jelentette ki. – Tudtad, hogy az egész Birodalmat fal veszi körbe?
– Hogy kívül tartsák a… barbár… hódítókat…
– Ja, egen, nagyon hatékony védekezés – felelte Cohen szarkasztikus hangon. – Mert hát nyilván az van, hogy ó, te jó ég, itt egy négyöles fal, mit tegyünk, mit tegyünk; jobb lesz, ha visszalovagolunk hazáig néhány ezer mérföldet, és eszünkbe nem jut, példának okáért, utánanézni a létrákkal kapcsolatos lehetőségeknek mondjuk, abban a fenyőerdőben. Neem. Az a célja, hogy idebent tartsa a népeket. És a törvényeik? Mindenre vannak törvényeik. Még a budira se mennek ki egy szelet papír nélkül.
– Hát, ami azt illeti, én magam sem…
– Egy olyan szelet papír nélkül, ami megmondja nekik, hogy mehetnek, úgy értem. Engedély nélkül nem hagyhatod el a faludat. Engedély nélkül nem házasodhatsz. Engedély nélkül még sza… Á, itt is vagyunk!”

Már az idézetből is látszik, és jómagam igen izgatott lettem, mikor megtudtam, hogy ebben Japán és Kína kifigurázása a fő téma – egy amolyan „Miért nem bírjuk a kínaiakat/japánokat”-féle könyv, csak Pratchett humorral fűszerezve… csak jó lehet. Pratchett a Korongvilágnak már szinte minden kontinensét megismertette, bebarangoltatta velünk, de aki olvasta a Mágia színét/fényét, annak esetleg lehetett egy kis hiányérzete, hiszen van még ott a távolban valahol egy misztikus kontinens, amiről nem tudtunk túl sokat... idáig. Aki ismeri Japán vagy Kína történetét, rögtön felismerheti, hogy az Agáti Birodalom ennek a kettőnek valamiféle ötvözetéből állt össze: a hadakozó fejedelemségek Kínája összedolgozva valamiféle Heian-korszakbeki Japánnal (még a hadijelentéseket is versbe kell szedni, naná). Az alattvalók/földművesek „bocsánat, hogy élek” viselkedése, órákig tartó teaszertartások, a Nagy Fal az ország körül, a Tiltott Város, versenyeztető vizsgarendszer („a V'ung körzetbe kinevezendő salakanyag-eltávolító segédtisztség betöltéséhez” XD), egy kissé modernizált agyaghadsereg, és ugyan kik a Birodalom nagyhatalmú családjai? Hát a „Hongok, a Szungok, a Tangok, a Mogyoróssyak és a Fangok”. És persze, ha valaki nem hajol földig, ha egy hatalmas úr közeledik (amolyan japán daimjó-féle rendszer), az könnyen elveszítheti a fejét… szó szerint. Széltoló pedig, akinek még akkor is problémái vannak a nyugodt élettel, ha történetesen egy lakatlan szigeten tartózkodik, hogyan tud életben maradni egy ilyen helyen, ha még a Poggyásza is cserbenhagyta? Hát... ez a könyvből kiderül. Persze, aki jól ismeri a karaktert, az sejtheti, hogy ellenségei sokszor láthatják majd a hátát… miközben éppen menekülőre fogja. Több régi ismerős is előkerül, köztük Cohen a Barbár egy jól képzett, ámde ” kissé” koros barbárbanda élén… sőt még a Halál is beugrik egy kis mellékszereplésre…
A fordítást ugyan sokan szokták kritizálni, de nekem semmi bajom nem volt vele. A neveken nem változtattak olyan drasztikusan, hogy zavaró lenne, és bár korábbi könyvekben előfordultak humorosnak szánt, de kissé túl cikornyásra sikerült mondatok, ebben nem voltak ilyenek. Élvezetes volt és gördülékeny. Szerintem.
Aki szereti Pratchett-et, szeret nevetni, és érdekli egy jó kis Kína-Japán paródia, annak mindenképpen ajánlom ezt a könyvet.
A Széltoló-kedvelők megelégedésére pedig biztos vár még szerencsétlenre pár kaland egy következő könyvben, a XXXX kontinensen…

A könyv adatai: 
Eredeti cím: Interesting Times
Magyar Kiadás: Delta Vision Kft., 2010
Terjedelem: 448 oldal