Kavabata Jaszunari: Hóország

Huh. De nehezen végeztem vele. Pedig Kavabatáról nem gondoltam volna, a Szépség és szomorúság után, hogy ilyen nehezen vergődök zöld ágra vele. 

A történetben egy jómódú balettszakértő és műfordító (aki saját bevallása szerint olyan műveket fordít, amikre kb. rajta kívül senki se kíváncsi), Simamura, elutazik Honsú északi részére, „Hóországba” egy kicsit kikapcsolódni. A házas Simamura. Akinek gyereke is van. Megismerkedik egy gésával, Komakóval, és kölcsönös vonzalom ébred bennük egymás iránt. Simamura azonban nem tölt sok időt az üdülőhelyen, épp csak pár napot, aztán megint utazik haza. Később azonban újra és újra visszatér ide, és mindig Komakó mellett köt ki. A lány egyértelműen szerelmes belé, de nem boldog, hiszen a fickó sosem tölt vele túl sok időt, a férfi pedig szintén érez valamit a nő iránt, de ettől függetlenül nem teljesedhet be a szerelmük. 

Simamura számára inkább valamiféle menekülés a való világból ez a hóországi utazás. A felesége, meg a mindennapi élete elől menekül, Komako meg az italban és Simamurában keres menedéket.

Az egyetlen, ami megfogott a műben, és ami egyáltalán olvashatóvá tette az egészet, az a hangulat megteremtése. Ez a Hóország valamiféle különleges helyként jelenik meg a könyvben, és egy olyan embernek, mint Simamura, valószínűleg az is volt, hiszen olyan helyről jött, ahol az emberek, ha nem utaznak messzire, valószínűleg még sosem láttak havat. Már maga az első pár oldal, amikor Simamura a vonaton utazik, megteremti azt a különös, szinte természetfeletti hangulatot, hogy az ember úgy érzi, ez a Hóország valamiféle különleges másvilág, holott valójában az itt élőknek semmi különleges nincs benne, csak élik a maguk monoton életét. A könyvet olvasva, folyton ez a szám járt a fejemben:

Mégis alig bírtam végigolvasni. A párbeszédek olyanok, mintha az egymás után következő mondatok egyáltalán semmi összefüggésben nem lennének egymással, teljesen kusza, szinte olvashatatlan az egész. Sajnálom, de képtelen voltam élvezni ezt a csapongó elbeszélésmódot. Sokszor azt vettem észre magamon, hogy már két oldalt elolvastam, de halvány gőzöm sincs miről szólt az a két oldal, mert közben mindenfelé kalandoztak a gondolataim, egyszerűen nem tudtam odafigyelni a leírt szövegre. Ez biztos valami japán módi, de nekem nem tetszett. Komako hangulatai furák: amikor egyik mondatban még teljesen rendben van, két sorral lejjebb meg megsértődik valamin, de hogy mi volt az, amin felhúzta magát, egyszerűen nem lehet megállapítani. 

Összegzés: Ehhez a könyvhöz tényleg jobban kellene érteni a japán gondolkodásmódot. Szinte teljesen élvezhetetlennek találtam. A tanulságot – ha van olyan – számomra érthetetlen párbeszédek és jelenetek mögé rejtette, az egyedüli élvezhető részek a leírások voltak. A csidzsimi szövetről, vagy a havas tájról. Hangulatteremtés: csillagos ötös, történet érthetősége, párbeszédek: maximum kettes.

A könyv adatai:

eredeti cím: Yukiguni (雪国)

kiadás: Magvető Kiadó, 1969

fordította: Jólesz László

Nagai Kafú: Szumida

Egy igen rövidke kis regény ez, ami semmiféle különösebb hatást nem tett rám. Szerintem ez az én hibám is, mert igazából egyetlen vonatút alatt olvastam végig, inkább csak végigszaladtam rajta, ahelyett, hogy igazán ízlelgettem volna a szavakat, mondatokat. Talán egyszer újra elolvasom egy kicsit figyelmesebben, és akkor jobban megfog majd a hangulata.

Szerintem ugyanis nem igazán maga a cselekmény, ami igazán fontos ebben a könyvben, hanem a hangulat, ahogyan kibontakozik előttünk a modernizáció után egyre inkább megváltozó Edó képe.

A történet egy Sófuan Ragecu nevű íróval kezdődik (és végül vele is fejeződik be). Egy napon ellátogat a húgához, O-Tojohoz, akinek egyetlen fia van, Csókicsi. Az anyát rendkívül izgatja a fia sorsa, mindáron azt akarja, hogy hivatalnok váljon belőle, hogy ne kelljen neki is folyton a megélhetésért küzdenie, ahogyan az ő családjának kellett egykor. Csókicsi azonban cseppet sem lelkesedik az anyja által neki megálmodott jövőért. Ráadásul szerelmes egy lányba, akivel már gyerekkoruk óta ismerik egymást. A lányt azonban szülei gésának adják tizenöt éves korában, így a szerelmesek egyre ritkábban láthatják egymást. Csókicsi szomorú, kedvetlen, elhanyagolja az iskolát. Helyette inkább céltalanul bóklászik a városban, a horgászokat nézi, kabuki színházba látogat el, és néha-néha felkeresi azt a negyedet, ahol szerelme gésaként dolgozik. Igazi vágya, hogy ő is színész lehessen, ahogyan az egyik barátja is az lett, de anyja persze hallani sem akar a dologról. Kétségbeesésében Ragecutól kér tanácsot, aki annak idején szintén a család akarata ellen fordult, és egy gésát vett feleségül, amiért ki is tagadták az örökségből. Csókicsi reméli, hogy nagybátyja mindenki másnál jobban megérti, miért akar kitörni a mostani életéből, a férfi azonban türelemre inti, bár legbelül igazat ad a fiúnak. 

Ragecu mindamellett úgy érezte magát, mint akit satuba fogtak: nem tudott a pártjára kelni sem az egyiknek, sem a másiknak. Különben sincs szükség arra, hogy kifaggassa Csókicsit ahhoz, hogy a lelkébe lásson, elég fölidézni a saját múltját. Milyen gyötrelmeket állt ki, amikor fiatalon ott kuporgott a fölmenőktől örökölt sötét pénzkölcsönző üzlet pultja mögött, s nem részesülhetett a nap sugaraiból! S milyen gyönyörűség járta át, ha elmerülhetett egy-egy „szellem-könyv” olvasásában egy folyóparti házacska napfényes emeletén, ahelyett, hogy a lámpás fakó fényében bevezesse a befolyó és kimenő összegeket a főkönyvbe! Hogy Csókicsi azt mondja, inkább a szeretett művészetnek él, semmint hogy rideg bajuszos hivatalnok váljék belőle? Nos igen, ez is élet, az is élet! (104-105. oldal)

Mikor Csókicsi szántszándékkal – mert nem követheti az álmait – elmegy a hidegben sétálni, és így meghűtve magát végül tífuszos lesz, Ragecu belátja, talán nem kellett volna köntörfalaznia, és inkább őszinte tanácsot kellett volna adnia az unokaöccsének. 

A történet nagyjából ennyiről szól, de maga a körítés az, ami megadja neki azt a fura hangulatot. A leírás alapján az ember szinte látja maga előtt a régi Edót, a folyón átívelő hidakkal, a házakkal, a gésa negyeddel, és a folyón úszó kompokkal, meg a kimonóban mászkáló emberekkel, de már ott van az új Tokió is, ami a modernizáció következtében mintha egy teljesen más város lenne. 

A kötet végén van egy Rögtönzés című fejezet, ami már nem a sztorihoz tartozik, inkább egyfajta írói utószó, amiben Nagai Kafú arról ír, miért hagyta itt abba a regényt, holott az még magában hordozta egy folytatás lehetőségét. Gondolkodott is rajta, hogy megírja a továbbiakat, de végül mégsem tette meg. A kötet végén Szappanos Balázs utószava áll, amiben azzal kapcsolatban, az író miért nem folytatta a regényt, azt írja: 

A környezet képtelenül gyors megváltozására (a gésák eltűnésére a környékről, a gyárak mindent elborító füstjére, a városrendezés során ott is megnyíló új sugárutakra, a villamosra, a minden emléket elsöprő nagy árvizekre) hivatkozik, ami teljesen megszüntette a cselekmény tárgyi és hangulati hitelét szolgáló kulisszákat. De – kérdi – hogyan folytathatná mindezek megléte esetén is? Valami értelmetlen, múltba néző történet formájában talán, amely mindenképpen a szerelmesek végleges eltávolodását tartalmazná. (132. oldal)

Szerintem mindenképpen érdemes elolvasni ezt a regényt, akár azoknak is, akik még csak most ismerkednek a japán irodalommal. Rövidke, vagyis akkor is gyorsan végez vele az ember, ha esetleg nem tetszik neki, ha meg igen, biztosan megfogja a benne leírt hangulat, és az edói táj festői szépsége, amelyet egyébként illusztrációk formájában is megcsodálhatunk, már ha ugyanazt a kiadást vesszük kézbe, amit én is olvastam. 

A könyv adatai:

eredeti cím: すみだ川, Sumidagawa, 1911

kiadás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989

terjedelem: 134 oldal

az alábbi kép innen származik: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/b/b9/Kaf%C5%AB_Nagai_1927.jpg/391px-Kaf%C5%AB_Nagai_1927.jpg

Végezetül az íróról is pár szót, annak alapján, ami az utószóban áll: 

Nagai Kafú (eredeti nevén Nagai Szókicsi) 1879-ben született, tehát abban a korban, amikor Japán megnyitotta kapuit a nyugati civilizáció előtt, és szinte válogatás nélkül kerültek át a nyugati dolgok az országba. „Ennek a zaklatott, a szigetországot a XX. századba lendítő s így az élet minden területén hatalmas változással járó időszaknak a gyermeke Nagai Kafú”. 

Apja magas rangú hivatalnok volt, aki Amerikában tanult, de Nagai Kafú inkább az anyjához állt közel, aki a régi japán művészet, főleg a kabuki rajongója volt. Csakúgy, mint a regényben Csókicsi, nem igazán szívlelte az iskolát, ahová járni kényszerült, inkább a kínai költészetért lelkesedett, meg a színházért. A középiskola után a tokiói kereskedelmi főiskola nyelvi tagozatára, kínai osztályba került. Ezt sem szerette különösebben. Végül újságíró lett, majd pedig Amerikába ment tanulni, csakúgy, mint kortársai közül is sokan (például Mori Ógai, aki Németországban, vagy Nacume Szószeki, aki Angliában tanult egy ideig). Négy évig maradt Amerikában, ahol többek között egy japán bank helybeli leányvállalatának tisztviselőjeként dolgozott.

Aztán eljutott Franciaországba is, bár Párizsban, ahová leginkább vágyott, csak néhány hónapot tudott eltölteni. 

„Nagai Kafú valóban lázad a modern Japán ellen is, de nem retrográd szándékkal, hanem azért, mert azt is megszünteti az Edó-korból, amit szeretett benne és megőrzött belőle, s amiből – minden demokratikus látszat ellenére – az maradt meg csupán, amit megvetett.„ (134. oldal)

1911-ben az egyik tokiói egyetem francia irodalom tanárává választották, ezt a tisztet egészen 1916-ig betöltötte. Átvészelt két rosszul sikerült házasságot is, később pedig kizárólag irodalmi munkásságának élt. 1959-ben, 81 éves korában hunyt el.

Abe Kóbó: A homok asszonya

Abe Kóbó nagyon híres, számomra eddig még ismeretlen regényét vettem a kezembe, nem kis félelemmel, ugyanis „A dobozemberre” nem éppen kellemes olvasmányélményként emlékszem vissza. Nem volt az rossz könyv, de olyan… különös, érthetetlen, bár a végén – igaz, csak az egyik japán vizsgámon –, de sikerült felfogni a tanulságát.

Érdekes, hogy bár „A homok asszonya” majdnem ugyanarról szól, mint „A dobozember”, de valahogy mégis más. Jobban is tetszett, mint amaz, mert „A homok asszonya” inkább nyomasztó, a dobozemberről meg még mindig a" fura" az első szó, ami eszembe jut. Abe Kóbót, azt hiszem, most sikerült csak igazán megszeretnem, mert a regényt olvasva az ember valahogy maga is bekerül ebbe a homokrengetegbe, szinte érzi a szájában a homokszemcséket, és a bőrén a tűző napot. És már-már érzi a kilátástalanságot, meg a bezártságot, hogy innen aztán tényleg nincs menekvés. S hogy a végén a férfi miért nem menekül el, az már nem is volt kérdés. Ha az első kísérlet sikeres lett volna, még biztos elszalad, de a másodiknál már megtalálta ezen a helyen azt a célt, amit odahaza, a szürke hétköznapokban nem… Abe Kóbónál úgy tűnik, visszatérő motívum ez a mindennapi életből való menekülés.

De kezdjük az elején. Én, az igazat megvallva nagyon meglepődtem, mert idáig sokan emlegették már nekem ezt a könyvet, de mindig úgy mesélték, hogy: a férfi megy a sivatagban (ez olyan, mint valami rossz vicc kezdete XD), és aztán egy asszony, a misztikus „homok asszonya” LEHÚZZA magához a „homok alá”, és akarata ellenére ott tartja. Az én lelki szemeim előtt egy túszdráma-féleség bontakozott ki, a homok asszonyát meg úgy képzeltem el, mint valamiféle japán misztikus varázslényt, aki az arra járókat lépre csalja, mint mondjuk egy kappa, csak itt homokkal.  Ehhez képest nagyot koppantam, mert már az első húsz oldal után kiderült, hogy itt egyáltalán nem erről van szó. 

A regény ugyebár egy tanárember történetét meséli el, aki kivesz magának két-három nap szabadságot, s mivel szenvedélyes rovargyűjtő, elutazik egy távoli, homokos vidékre a kis lepkehálójával, meg rovargyűjtő cuccával, hogy majd ott jól eltölti az időt. Az első napja rovargyűjtéssel telik, de hamarosan elér egy kis faluba, ahol mindent elborít a homok. Kietlen, szeles, és mindenekelőtt nagyon HOMOKOS tájon járunk. És ha valaki esetleg nem tudja, mi az a homok pontosan, hát a regényből majd megtudja, merthogy a fickó valamiféle amatőr természetbúvár, és többször is elsorolja a homok tulajdonságait. A falu mellett emberekkel találkozik, és miután közli velük, hogy ő tanárember, szállást ajánlanak neki éjszakára. Elfogadja, mire elvezetik egy mély homokgödörhöz, ami olyan meredek, hogy csak kötéllétrával lehet belemászni. Odalent van egy kis kunyhó, s abban egy nő, aki megvendégeli, bár többször is tesz olyan fura megjegyzést, hogy a férfi most már sokáig itt marad. Ő persze tiltakozik, hogy nem-nem, csupán éjszakára jött ide, de igen hamar kiderül, hogy jól felültették szerencsétlent. 

Merthogy ez egy igen elvetemült csapda, amibe belesétált. Ez egy olyan falu, ami fekvését tekintve igen kellemetlen helyzetben van. Több ehhez hasonló homokgödör található benne, amikből minden áldott éjjel ki kell meregetni a homokot, mert ha egy ideig elhanyagolják ezt a feladatot, akkor az egész falut maga alá temeti a homok. Erre a feladatra pedig embereket alkalmaznak, akiknek megadnak ugyan mindent, amit kérnek – élelmet, vizet, újságot, rádiót stb. – de nem mehetnek ki a gödörből, és mindennap el kell végezniük a kötelező homoklapátolást. A férfi rájön, hogy innen önszántukból nem fogják kiengedni, és hogy fogolyként akarják itt tartani akarata ellenére. Persze először tombol, meg őrjöng, hogy engedjék el, de amikor világossá válik, hogy arra ugyan várhat, amíg a pokol befagy, szökési terveken kezd gondolkozni.

Közben ott van vele az asszony. Az asszony, aki látszólag már teljesen beletörődött a sorsába, és egyáltalán nem lázadozik ellene. Teljesen egykedvűnek tűnik, amikor a férfi a szökésről beszél, de ettől eltekintve mindent megad a férfinak, ápolja, amikor megbetegszik, mosdatja, beszélget vele. A nőt tehát elvileg nem nagyon lehetne utálni semmiért, mert igen béketűrő természet, a férfi azonban vérlázítónak tartja a bezártságot, és mivel nem nagyon van más a közelben, frusztrációját legtöbbször az asszonyon vezeti le. Közben a szökésen gondolkodik. Először betegnek tetteti magát, és nem hajlandó dolgozni, hátha így majd hasznavehetetlennek találják, és elengedik. Ez nem jön be, így hát fogja, megkötözi az asszonyt, és ő maga is bemegy a házba, nem hajlandó dolgozni, a homok meg csak gyűlik, gyűlik. Erre a fentiek nem hoznak nekik inni, és majdnem szomjan halnak, mire a férfi belátja, hogy ez így nem fog sikerülni. Egy időre tehát látszólag megadja magát a sorsának. 

A nővel időközben kezd valamiféle közösséget érezni, sőt, még le is fekszenek egymással, persze korántsem szerelemből. Egyszerűen nincs ott senki más rajtuk kívül, és egy hímnemű, meg egy nőnemű egyed ilyenkor nem nagyon tud ellenállni egymásnak. A férfinak végül egyszer mégiscsak sikerül kikapaszkodnia a gödörből egy olló, meg pár összecsomózott ruhadarab segítségével, de ez a szökési kísérlete kudarcot vall, elkapják, és visszaviszik. Ekkor kezd csak igazán úgy élni, mint aki ide tartozik. S mikor a nőt egyszer ki kell vinniük az embereknek orvoshoz, mert megbetegszik, s közben otthagyják őrizetlenül a kötéllétrát, ő felmászik rajta, de nem menekül el.

Nem véletlen, hogy végig „férfi”-ként utaltam a főszereplőre. Elhangzik ugyan a regényben a neve, kétszer is, talán háromszor is, de csupán egy rendőrségi jegyzőkönyvben látjuk, mint valami teljesen jelentéktelen adatot. A nő nevét nem is tudjuk meg, dehát nem is érdekes. Ők csak egy férfi, meg egy nő, akiknek közös a sorsuk, így itt már semmiféle elnevezések nem sokat nyomnak a latban. A férfi (Niki Dzümpei) egykori, hétköznapi életéről is megtudunk információkat, elcsepegtetve itt-ott, de költői képpel élve, ezeket a cseppeket rögtön magába szívja a homok, eltűnnek, nem érdekesek. Dzümpeinek voltak kollégái, volt felesége, volt szeretője, de ezek ebben a homoktól elzárt világban olyan távoli dolgok, amikre kár szót vesztegetni. Hogy a férfi miért próbál mégis szinte az egész regényben olyan kétségbeesetten visszatalálni ebbe a szürke, teljesen jelentéktelen, városi életbe? Hát jó kérdés… talán dühből, vagy dacból, hogy akarata ellenére kényszerítették egy számára kellemetlen szituációba, ki tudja… 

A hangulat nyomasztó… a homok belepi, a hőség lekókasztja az ember kedvét még olvasás közben is. Abe Kóbó igen szemléletesen ismerteti, hogy a homok elől mennyire nincs menekvés. Elég, ha csak egy percre megállsz, és máris vékony rétegben lepi a bőröd, s nem tehetsz semmit, mert beszivárog a ruhádba, a szemhéjad, de még a bőröd alá is. 

Számomra igazán nem is kérdés, miért ez Abe Kóbó egyik leghíresebb regénye. Kedvencem ugyan sosem lesz, de valószínűleg nem is fogom elfelejteni. Magányos, nyomasztó világ ez, amitől nehéz szabadulni.

„Valamikor egyszer látta a Magány pokla című metszet reprodukcióját, és a kép meghökkentette. Furcsa pózban az égen úszó embert ábrázolt. Tágra meredt szeme teli rémülettel. Körülötte az űrben az elhunytak félig áttetsző, sötét árnyai. Nehéz áttörnie a lelkek tömegén. A holtak hadonászva és egymást lökdösve szüntelen magyaráznak valamit az embernek. Ugyan mitől lett ez a Magány pokla? Akkor ott neki az járt az eszében, hogy talán elcserélték a feliratot. Most azonban számára már világos a kép mondanivalója. A magány – a kielégítetlen vágyálmok gyötrelme.”  140. oldal

A könyv adatai: 

eredeti cím: Suna no onna (砂の女)

kiadás: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979

oldalszám: 166

fordította: Csalló Jenő

a kép innen származik: http://www.google.hu/url?source=imglanding&ct=img&q=http://cdn.gepnarancs.hu/wp-content/uploads/2011/08/suna_no_onna_3.jpg?eef21a&sa=X&ei=fiytT76dKIGX-waywYynDA&ved=0CAoQ8wc4Eg&usg=AFQjCNHE9m1C3epOsd1oGhsXjVXCSO3TsA 

Fukadzava Hicsiró: Zarándokének

A japán államvizsga tételeket nézegetve döbbenten vettem észre, hogy az irodalmi résznél felsorolt művek közül elég sokat nem olvastam *sóhaj** Nosza, rajta, akkor ismét kénytelen leszek fejest ugrani a japán irodalomba. 

A listára rábökve csak úgy találomra választottam ki ezt a könyvet, és kicsit megrettentem, amikor elkezdtem. Így államvizsga előtt egy hónappal nem igazán olyan olvasmányra vágyom, amelyben tengerbe ledobott csecsemőkről, meg ehhez hasonló, sajnos egykor nagyon is létező japán szokásokról van szó. Fukadzava mintha összegyűjtötte volna az összes olyan japán szokást, amiről általában mélyen hallgatnak, de legalábbis nem nagyon szokták reklámozni, hogy egykor (és nem is olyan régen, majd’ minden történet az 1900’-as években játszódik) ilyen is volt. Ha az ember átesett az első szörnyülködésen, akkor tudja csak igazán elkezdeni értékelni ezt a könyvet. Mindenféle finomkodás és tények kerülgetése nélkül ír olyan szokásokról, mint az obaszute, szó szerint „öregasszony kirakás”, és még több olyasmiről is, amelyekre az éhezés miatt kényszerültek rá az emberek.

Lássuk egyenként a novellákat, mert nem szeretnék megfeledkezni róla, miről is szóltak, mire eljön az államvizsga -.- Remélem, jól emlékszem a részletekre. A könyvet sajnos már visszavittem a könyvtárba, szóval csak az emlékezetemre hagyatkozhatom.

1.       Zarándokének

Nos igen, ez rögtön egy nem túl vidám novellácska, mely a korábban már említett obaszute szokásról szól, vagyis arról, hogy egy szegény paraszti sorban élő japán háztartásban egyáltalán nem volt mindegy, mennyi éhes szájat kellett etetni. Ha gyerek született, vagy egy új feleség csatlakozott a házhoz, akkor máris eggyel többen voltak, ami egyáltalán nem volt ideális. Az obaszute azt jelentette, hogy a Narajama-hegy közelében élő szokás szerint, a hetvenedik életévüket már betöltött öregeket felvitték a hegyre (ez általában a legidősebb fiú feladata volt, aki a hátán cipelte fel apját vagy anyját a hegyre), és ott vagy egy szakadékba hajították, vagy csak simán lerakták őket, azzal, hogy előbb-utóbb úgyis meghalnak. (a könyvben a szokás úgy szól, hogy, ha az illető öreg akkor ér fel a hegyre, amikor éppen esni kezd a hó, azzal nagy szerencsét hoz a családra, éppen ezért ez a keserű zarándoklat általában télvíz idején történt, vagyis az otthagyott öregek leginkább halálra fagytak odafenn). A történet főszereplője Rin anyó, aki egy igen – nos jobb szó híján – „genki” öregasszony, ami abból is látszik, hogy fogai teljesen épek, holott már 68 éves. Bosszankodik is eleget a dolgon, mondván egy rendes öregasszonynak ilyenkor már igencsak hullanak a fogai, őt meg még csúfolják is faluban, amiért olyan egészséges fogsorral rendelkezik. (találjuk ki, mit csinál eme apró probléma kiküszöbölése érdekében… hát fog egy nagy követ, és… a többit el tudjuk képzelni). Egy másik szokásról is szó esik a novellában, nevezetesen, hogy egy ilyen faluban, ha egy család arra vetemedett, hogy élelmet lopjon a másik családtól, akkor minimum kiközösítés volt a büntetés, de még az is előfordult, hogy a bűnösöket ott helyben agyonverték, az összegyűjtött élelmüket meg szétosztották a falusiak között. No végül Rin anyó, annak ellenére, hogy igen életvidám teremtés, önszántából vállalkozik a zarándoklatra, és végül a fia is kötélnek áll, felviszi anyját a hegyre. Amikor felérnek, esni kezd a hó, Rin anyó pedig boldog. 

2.       Zummuk Észak-Japánban

Ez a kis történet az úgynevezett zummukról, vagy más néven jakkókról szól – így nevezték egy család másod, vagy többedszülött fiúgyermekeit, akik az elsőszülöttektől eltérően sosem vehettek maguk mellé asszonyt. Nem volt valami jó soruk ezeknek a szerencsétleneknek, de a főhősünkre, meg a faluban élő többi zummura, úgy tűnik, mégis rámosolyog a szerencse. Egy haldokló férj utolsó kívánsága az volt a feleségéhez, hogy a halála után menjen el minden zummuhoz, és „hálja el velük a nászéjszakát”. A nő meg is teszi, amire kérik, de főhősünkhöz nem akarózik elmennie, mert róla az járja a vidéken, hogy büdös a szája. Pedig a fickó már nagyon várja a nőt, még ki is számolja, hogy ha így, vagy amúgy halad házról házra, akkor mikor fog ő következni a sorban. A nő azonban csak nem jön, mire a fiú nagyon elkeseredik. A végén mégis kerítenek neki asszonyt, kettőt is.

3. Tokió hercegei

Ez az elbeszélés egy amolyan ironikus kis művecske olyan fiatalokról, akik a háború után nem tudnak mit kezdeni magukkal, és egészen vérlázító módon más se csinálnak, csak a kávéházban lógnak a haverokkal, és folyamatosan Elvis számokat hallgatnak, mintha ez lenne az életük értelme. Közben pénzt kunyiznak a szüleiktől, értelmetlen dolgokra költik, tanulni meg nem akarnak. Amolyan lázadó nemzedék, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, meg úgy igazából saját magukkal sem. Csak úgy elvannak, tengenek-lengenek a világban.  

4. Az Aki-vidék felhőénekei

Számomra ez volt a legmeghatóbb történet. Rövidsége ellenére ez tette rám a legnagyobb benyomást. Egyszerű mondatok, érthető szituáció, mégis szívbe markoló szinte minden egyes sora. Egy vak nőről szól, aki a hirosimai atomrobbanásban veszítette el a szeme világát. Nem is emlékszik másra az eseményből, csak hogy felvillant az égen, egy szivárványszínű felhő, s hogy az volt az utolsó dolog, amit látott életében. Szinte az egész családja is odaveszett a robbanáskor, csupán egy unokája maradt meg, aki viszont soha felé se néz. Ha jól emlékszem, a legrégebbi japán vers nyer új értelmet benne a vak asszony gondolataiban, az a vers, melyben arról írnak, hogy „nyolc felhő támad”. Beidézném ide, de sajnos már visszavittem a könyvet a könyvtárba ^^’

5. Nyári álmom története

Ez egy olyan mű, amiről azt olvastam, igen nagy felháborodást keltett annak idején Japánban. Nem is csoda. Egy álomról szól, melyben az illető egy forradalomról álmodik, s éppen akkor ér oda a császári palota elé, amikor a forradalmárok kivégzik Akihito herceget, és Micsiko hercegnét. Képzelhetjük, hogy a maga idejében nem igazán aratott nagy sikert vele.^^ Csoda, hogy meg nem lincselték érte. Viszont állítólag évekig bujkálni kényszerült miatta, a kiadója házába meg betörtek, és meggyilkoltak valakit. 

6. Hömpölygő Fuefuki

Két hosszabb novella is van a kötetben. Az egyik a Hömpölygő Fuefuki. Maga az író szintén a Fuefuki-folyó környékén született, így aztán érthető, hogy ezek a több nemzedék életét nyomon követő írások miért éppen itt játszódnak. Ez az írás a hadakozó fejedelemségek korában játszódik, egy parasztcsalád életét mutatja be több generáción keresztül. Nekik nemcsak a megélhetésért kell igen keményen megküzdeniük, de a háborúval is, mivel Takeda Singen vazallusai, aki bármikor hadba szólíthatja a család fiúgyermekeit. Egyesek önként mennek a háborúba, bár a családfők folyton azt hangoztatják, hogy a háború rossz, ott csak meghalni lehet, és eszükbe jusson ilyen marhaságot csinálni. Végül mégis az egész család belekeveredik a harcba, és szinte mind egy szálig ott pusztulnak. 

7. Kósui bölcsődal

A másik nagyobb lélegzetvételű mű a Kósui bölcsődal. Szintén egy paraszti származású családról szól, csak jóval később, a II. világháború előtt és alatt játszódik. A család itt is a megélhetésért küzd, állandóan sáfárkodnak azzal, amijük van, meg tűnődnek, hogy mibe fektessenek be – selyemhernyóba, esetleg paradicsom, vagy krumpli termesztésbe –, hogy jobban járjanak. A családban a van egy fiú, akit az anyja álladóan unszol, hogy lépjen az „amerikások” nyomdokaiba, vagyis tegyen úgy, ahogy sok fiú tette előtte, kerekedjen fel, és menjen ki Amerikába tíz évre. Akik oda elmentek ugyanis, mind úgy jöttek vissza, hogy jó zsíros volt a zsebük, bár, hogy miféle munkából gazdagodtak meg ennyire, azt harapófogóval sem lehet kihúzni belőlük. A fiú el is megy Amerikába, és valóban jól megszedi magát. Közben olyan szokásokba nyerhetünk bepillantást, mint a Japánban egykor annyira népszerű megrendezett házasságok.

Aztán kitör a II. világháború, és a pénz, ami egykor olyan soknak tűnt, kezd elértéktelenedni. A család csak úgy tudja úgy-ahogy fenntartani magát, hogy feketén árulnak rizst, cukrot, meg mindenféle hiánycikkeket. Bármennyire igyekeznek, végül mindig kénytelenek sodródni az eseményekkel, nem nagyon tudják a saját kezükbe venni a sorsukat.

 --------------------

a kép innen származik: http://www.google.hu/url?source=imglanding&ct=img&q=https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEglgMlj-nGr1ZwCcq7gxd3jtyaZhsfXN8ImjRJwWpgoqRe4YbQDg9JY6YZWwWrcgLYjr9J-tFxl9CFKiFMnIyuKP_O5bMWOymOILylbQjiXvFE4MShyphenhyphenYjbJqJsZ0GVb7uVHPCFoMekBUNLL/s1600/Johnny_Dombrowski_Ubasute.jpg&sa=X&ei=6CitT7nbMM6h-Qb2z-SRDA&ved=0CAkQ8wc&usg=AFQjCNEuKLGYBP3S2FLdKo1NvoZTUrZcJA

Inoue Jaszusi: Szamuráj csatazászló

Mostanában, hogy szakdogámmal foglalkozom, kicsit elhanyagoltam az olvasást, de úgy döntöttem, ma ideje lesöpörnöm a port a blogomról, és írni egy bejegyzést erről a könyvről, hiszen már legalább két hete végeztem vele.

Elég nehezen birkóztunk meg egymással, pedig nem egy hosszú darab. És Inoue Jaszusit a korábbi művei alapján remek írónak tartottam, meg a könyv témája is tetszett, így nagy slunggal vágtam bele, hogy majd mennyire fogom élvezni. Hát nem így lett. És esküszöm, hogy ez nem Inoue Jaszusi hibája, mert ő tényleg nagyszerű író! Korábban olvastam tőle az Azáleák a Hira-hegyen (Hira no shakunage, 1950), a Vadázspuska (Rjódzsú, 1949), és az Utazás a Fudaraku paradicsomba (Fudaraku tokaiki, 1961) című műveket. Mindegyik tipikus japán novella volt, de aki hozzászokott a stílushoz, az élvezetes történetekkel gazdagodhatott, amikor kezébe vette őket. 

Lássuk egy kicsit a történetet, aztán jöjjön a feketeleves: a Szamuráj csatazászló Japán azon történelmi korban játszódik, amit Szengoku-dzsidainak (1467-1573) neveznek, s ami az ország feudális széttagoltságának időszaka volt. A belső viszályok felerősödtek, mindenki harcolt mindenkivel, és akinek megvolt hozzá az esze és ereje, az feljebb lépdelhetett a társadalmi ranglétrán. A bakufu (sóguni kormányzat) bár névleg még létezett, ugyanolyan jelentéktelen politikai erővé csökevényesedett, mint maga a császári udvar. Ebben a korszakban élt két olyan hadvezér, akik kiemelkedtek a többi kis földbirtokos közül: Takeda Singen és Ueszugi Kensin. Ők ketten többször is összecsaptak egymással az évek során, és világos volt, hogy egy nap sor kerül majd egy végső csatára, melyben egyikük megfosztja a másikat a hatalomtól. 

A könyv egy Jamamoto Kanszuke nevű szamuráj szemszögéből mutatja be az eseményeket, aki egy csúnya, amolyan torzszülött ember, így a legtöbben taszítónak találják, Takeda Singen viszont mégis a szolgálatába fogadja. Ez igen bölcs lépés tőle, ugyanis kiderül, hogy ez a Kanszuke egy valóságos hadászati zseni. Takeda számos harcot megnyer, amikor az ő tanácsaira hallgat. Kanszuke egy vár elfoglalása során találkozik Juu hercegnővel, aki az ellenséges sereg betörésekor már épp az öngyilkosságot fontolgatja. Kanszuke meggyőzi, hogy ne legyen ilyen meggondolatlan, inkább éljen tovább, hiszen még nagyon fiatal. Hogy, hogy nem, Juu hercegnő végül Takeda ágyasa lesz, és gyereket is szül neki. Kanszuke számára nincs fontosabb az életben, mint ez a két ember, Takeda és Juu hercegnő, akiket nagyon szeret, és minden vágya, hogy egymás mellett találják meg a boldogságot. Persze ez nem egy tündérmese. Ez egy olyan igaz(?) történet, mely Japánban játszódik, így előre borítékolható, hogy a szerelmesek nem vágtatnak majd el a könyv végén a rózsaszín felhőkbe. Sokkal inkább arról szól, hogy mindhármuknak megvan a maga elképzelése arról, hogyan kellene alakulniuk a dolgoknak, és ezt szem előtt tartva próbálják az eseményeket a maguk hasznára fordítani.

Egy ilyen sztoriból remek könyvet lehetne írni, hiszen van benne háború, van benne szerelem, intrika, minden, ami kell. Mégsem lehet élvezni. Mégpedig azért, mert véleményem szerint ez a könyv egy tipikus példája annak, hogyan lehet egy történetet megölni, lefejezni, teljesen élvezhetetlenné tenni egy rossz fordítással, és még rosszabb kiadással.

A Szenzár kiadónak sikerült egy olyan pocsék kiadást produkálnia, hogy ilyet még az életben nem láttam. Versenyre kelhetne a „melyik könyvben van a legtöbb helyesírási hiba” címért. Vesszőhibák, elírások, hiányzó pontok a párbeszédeknél, minden, amit csak el tudunk képzelni. Az igénytelen talán a legjobb szó rá. Ilyet igazán nem lenne szabad egy könyvvel megcsinálni, mert ha már kiadják, hát figyeljenek oda, hogy mit csinálnak. Borzalmas. 

A másik a fordítás. Az egy dolog, hogy a japán műveknek van egy bizonyos stílusa, ami sokszor idegenné teszi őket egy nyugati olvasó szemében, de szerintem maga a fordítás sikerült nagyon rosszul. Néha olyan mondatokba botlottam, hogy egyszerűen nem hittem a szememnek. Nézzünk egy-két példát:

„Ekkor érkezett egy üzenet Juu hercegnőtől, amelyben arra kérte Kanszukét, hogy sürgősen látogassa meg a Kannon-in templomban. Már vagy három hónapja nem látta Juu hercegnőt, gyorsan lóra pattant és Juu hercegnőhöz sietett.” (125. oldal)

(Juu hercegnő, Juu hercegnő, Juu hercegnő… a japán nyelvben nem hiba a szóismétlés…)

„– Mi?! Az ellenség előörse?

– Igen, állítólag ecsigói harcosok.

– És mennyien vannak?

– Több mint ezren.

–Rendben van. (156. oldal)

(Az utolsó sornál szinte látom magam előtt a japán szöveget, ahogy az van odaírva: sou desu, ne! Pedig nem lenne szabad. Magyarosnak kéne lennie, de nem az.)

„Néhány percnyi gondolkodás után leszáll a nyeregből, és kihúzta a nyílvesszőt lova farából.” (157. oldal)

(Az igeidők még véletlenül sincsenek összeegyeztetve. Vagy csak elírás, mert lehagyták leszáll végéről a t-t. Akkor meg a kiadó hibája. Mindegy, a lényeg, hogy nem jó.)

„Ebben az évben, Tenbun huszonnegyedik évében változás történt, és elkezdődött Kodzsi korszaka.” 163. oldal

„Miközben Singen még mindig Juu hercegnő halálát gyászolta, hadserege sebesen haladt Ina felé. Koudzsi második évének márciusában Kanszuke is részt vett a hadjáratban.” 165. oldal

(Egyik oldalon még Kodzsi, a másikon már Koudzsi, igazán eldönthetnék, mi volt annak a nyomorult korszaknak a neve. És mindezt két oldalon belül. Mondjuk a Koudzsi sehogy se jó, mert ha már magyaros átírás, akkor Kódzsi, ha meg Hepburn, akkor Kouji.)

Az igazi gond az volt a fordítással, hogy végig szinte magam előtt láttam a japán szöveget. Az egész könyvnek fordítás-íze volt, pedig ha az ember olvas, nem lenne szabad éreznie, hogy ezt egy másik nyelvből ültették át a sajátjára. Szívesen elolvasnám az eredetit, vagy egy rendes fordítást, kíváncsi vagyok, akkor tetszene-e a történet. Így azonban teljesen élvezhetetlen. 

A szereplők: velük sem tudtam kibékülni. Általában olyan történelmi regényekkel találkoztam, ahol az író igyekszik fényezni, vagy legalábbis szimpatikusnak beállítani a főhősöket. Hát, itt az a veszély nem fenyegetett, hogy megszeretem őket… bármelyiket is. Takeda Singen egy üresfejű idiótának tűnt, Juu hercegnő egy rosszindulatú, ármánykodó nőszemély, szinte megkönnyebbülés volt, amikor meghalt. Kanszuke meg… hát, inkább hagyjuk. Lehet, hogy tényleg ilyenek voltak, lehet, hogy tökéletes, és az akkori kornak megfelelő a jellemábrázolás, de akkor is unszimpatikus szereplőktől hemzseg a könyv, akikben semmi érdekes nincsen. Az egyedüli rész, ami tetszett, az a nagy csata a könyv végén. De csak azért nem érte meg elolvasni.

Légy olyan sebes, mint a szél! 風

Légy olyan csöndes, mint a fa! 林

Támadj olyan ádázul, mint a tűz! 火

Légy olyan nyugodt, mint a hegy!  山

Mindent összevetve, ez a könyv csak egy 10/2. És akkor még jószívű voltam.

A könyv adatai:

eredeti cím: Furin kazan (風林火山) 

kiadás: Szenzár Kiadó, Budapest, 2006

terjedelem: 220 oldal

fordította: Tóth Andrea

A kép innen származik:
http://marvin.bookline.hu/product_tnimages_6/449/TN6_B320471.JPG

Mori Ógai: A vadlúd

Az összes japán mű közül, amiket eddig olvastam, eddig ennek tetszett legjobban a stílusa. Nem maga a történet, csak az, ahogyan meg van írva, ahogyan kifejezi magát. Persze jó japán szokás szerint vége ennek se igazán van, mármint igazából azt hiányoltam, hogy olyan jól felépített az egész, megismerhetünk egy csomó szereplőt, az életüket, jellemüket, de mire úgy igazándiból élvezni kezdenéd a történetet már vége is. Persze bizonyos módon ettől lesz hatásos a dolog, de ebből a szempontból talán túl „nyugatias” gondolkodású vagyok. Itt is sok minden az olvasó képzeletére van bízva.

A reménytelen, viszonzatlan (?) szerelemről szól. Egy fiatal lány, Otama, a szegénység kényszerítő ereje miatt (és hogy segítsen az apján) kénytelen egy Szuezó nevű pénzkölcsönző szeretőjévé válni. A férfi beköltözteti egy házba, és amikor csak tud, eljár hozzá. A lány úgy érzi magát ebben a házban, mint egy kalitkába zárt madár (vadlúd?), mást se csinál egész nap, csak ücsörög, néha elmegy vásárolni, a fürdőbe, meg elszórakoztatja a szeretőjét, amikor az meglátogatja. Napközben meg bámul ki az ablakon. Az egyik ilyen bámulás alkalmával látja meg az utcán a diákot, aki éppen arra sétál, és nagyon megtetszik neki. Egy idő után olyan „kapcsolat” alakul ki köztük, hogy a diák szinte mindennap arra megy, amikor elhalad az ablak előtt felnéz, és megemeli a lány előtt a kalapját. Ő persze irul-pirul, nyilván jobb szeretne a helyes fiatalemberrel odalent lenni, mint Szuezóval, de hát ez nem lehetséges.

Szóval ez az alapsztori, de közben szinte az összes szereplőről megtudunk információkat, például Szuezóról, hogy hogyan lett pénzkölcsönző, Otamáról és apjáról, hogy hogyan kerültek ilyen helyzetbe stb. Hihetetlen, hogy ilyen rövid novellába ez mind belefért, és ezért zavart annyira az, hogy miért nincs rendesen befejezve… Na mindegy, ezt úgysem szokom meg soha a japán művekben. Szuezó feleségét is megismerhetjük, szegényt lehet sajnálni, amiért a férje így bánik vele. (úgy tűnik, mindig a feleséget sajnálom meg, mint Kavabata Jaszunari Szépség és szomorúságában is, de hát, ahogy bánnak velük az tényleg felháborító.) Ő is rájön, hogy a férje szeretőt tart, és persze számon is kéri rajta, de Szuezó nem érzi úgy, hogy ezzel főbenjáró bűnt követ el, hiszen a felesége úgyis csúnyácska, nevelje csak szépen a két gyereket, aztán fogja be a száját. Még rendes ruhákat sem hajlandó venni neki, ő maga persze mindig fess, meg Otamát is jól tartja.

Hogy mi köze a történetnek a vadludakhoz… hát nagyjából semmi. Van benne egy jelenet, amikor a diák, meg a barátja (aki egyébként a narrátor a könyvben), meg egy haverjuk kővel levadásznak egy ludat, de számomra sokkal hatásosabb volt a kígyós jelenet, főleg mert a két „szerelmes” ekkor végre igazán találkozott, és nemcsak úgy elmentek egymás mellett. A másik rész, amelyik tetszett, amikor Otama szolgálólányának nem akarnak eladni a piacon, mert kitudódott, hogy a lány Szuezó kitartott szeretője.

A másik két novella, amely a könyvben található a „Az utolsó mondat” és a „Kacagó szerzetesek”. Előbbi még egész jó volt, tanulságos, és mondhatni megrázó. Arról szól, hogy egy sokgyerekes családapát ki akarnak végezni, mert elkövetett valamit, a gyerekek meg elmennek a helyi elöljáróhoz, és benyújtanak egy kérvényt, hogy az apjuk helyett inkább őket végezzék ki. A legrosszabb az egészben, hogy a japánokból még ki is nézem, hogy elfogadják az ilyen kérvényeket… A másik novella, hát az tök értelmetlen. Bocsánat, lehet, hogy inkább én vagyok a hülye, de nem fogtam fel, hogy mi benne a tanulság. Ez olyasmi lehet, mint azok a zen kóan gyakorlatok, amiken teljesen értelmetlennek hangzanak, de azért elmélkedni kell rajtuk (amolyan „csap-e zajt az erdőben lezuhanó ág, ha nincs ott senki, aki hallja” című dolgok. Kiráz tőlük a hideg.)

Számomra ez a kötet kellemes csalódás volt, Mori Ógai egészen emészthető, bár azért több művére is kíváncsi lennék. Legalábbis ha nem olyanok, mint a Kacagó szerzetesek. ^^’

A szerzőről:

Mori Ógai (japánul: 森 鴎外, Hepburn-átírással: Mori Ōgai; az Ógai helyesen ezzel a kanjival szerepelne 鷗外, de a fentit is gyakran használják ehelyett), eredeti nevén Móri Rintaró 1862. február. 17.-én született Cuvanóban és 1922. június. 8.-án halt meg Tokióban. A Meidzsi-korszak egyik legkiemelkedőbb japán írójának tartják Nacume Szószeki mellett.

Apja orvos volt. Tanulmányait először szülővárosában kezdte, ahol németet és klasszikus kínai irodalmat tanult, majd a Meidzsi-restauráció első éveiben Tokióba ment, ahol folytatta német nyelv és irodalom tanulmányait. Végül az orvosi egyetemre iratkozott be, ahol 1881-ben szerzett diplomát, 1884-ben pedig katonaorvosi ösztöndíjat kapott. Ez adta meg a lehetőséget számára, hogy Németországban tanuljon tovább.

1888-ban tért haza, és modernizálni igyekezett a japán tudományos életet. Elindított egy orvosi folyóiratot, amelyben a nyugati orvoslás elterjedése mellett szállt síkra. Lefordított és kiadatott több nyugati klasszikust is például: E. T. A. Hoffmann és mások műveit. 1889-ben jelent meg Sószecuron (A regényről) című írása, amelyben kifejtette elméletét a naturalista regény poétikáról.

Részt vett a kínai-japán (1894) és az orosz-japán (1904-1905) háborúban is katonaorvosként. Mivel többször is összezördült feletteiseivel, három évre a kjúsúi Kokurába helyezték. Ott töltött ideje alatt naplót írt, de semmilyen írást nem publikált. Orvosként a beriberi gyógyítására szakosodott (a tiamin, B1-vitamin hiányára visszavezethető betegség, amelyet keleten főleg a hántolt rizs fogyasztása okoz). Ő fertőző betegségnek hitte, és nem fogadta el azt a táplálkozási irányelvet, amely bizonyítottan 99%-os sikerrel gyógyította a betegséget.

Első regénye a Maihime (A táncosnő) volt, amelyet álnéven publikált, és amelyben berlini emlékeit írta le. Ez még első alkotói korszaka volt, amikor romantikus elbeszélések szerzőjeként mutatkozott be a közönségnek. Később nagy sikert aratott Japánban, amikor lefordította Hans Christian Andersen A rögtönző című művét. A modern japán irodalmi nyelv alapjait vetette meg számos megjelent művével, például: Hannicsi („Szép holnapot”), Vita sexualis (a naturalista énregény kritikájának tekinthető), Szeinen („Az ifjú” - a korabeli japán értelmiség problémáit tárja elénk, Hanako, Gan (A vadlúd). Színdarabokat is írt, és továbbra is fordított. A modern japán színház megteremtésében is nagy szerepet játszott. Orvosi pályafutása közben szépen ívelt felfelé, egyre magasabb állásokat kapott meg, végül a kinevezték a Hadügyminisztérium egészségügyi osztályának a vezetőjévé. 1916-ban visszavonult a katonaorvosi szolgálatból.

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Mori_%C3%93gai

http://www.city.bunkyo.lg.jp/var/rev0/0023/5412/mori_ogai_2.JPG

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhqWOlNQW0PdVDv6cs99rxHkkPiFK4iy97omEEzbgrVT42_dh7all8FNRhlaWafuReXyg60BBJ2oCE3COWwDoRaNmDjoZ7AfDZaAgbJIfBUFHhQhIKyjxAg9D8eMP1lkyiekPbZvvujiZA/s1600/avadlud.JPG

http://static.newworldencyclopedia.org/d/d6/Mori_Ogai_statue_in_Tsuwano.jpg