Kavabata Jaszunari: Hóország

Huh. De nehezen végeztem vele. Pedig Kavabatáról nem gondoltam volna, a Szépség és szomorúság után, hogy ilyen nehezen vergődök zöld ágra vele. 

A történetben egy jómódú balettszakértő és műfordító (aki saját bevallása szerint olyan műveket fordít, amikre kb. rajta kívül senki se kíváncsi), Simamura, elutazik Honsú északi részére, „Hóországba” egy kicsit kikapcsolódni. A házas Simamura. Akinek gyereke is van. Megismerkedik egy gésával, Komakóval, és kölcsönös vonzalom ébred bennük egymás iránt. Simamura azonban nem tölt sok időt az üdülőhelyen, épp csak pár napot, aztán megint utazik haza. Később azonban újra és újra visszatér ide, és mindig Komakó mellett köt ki. A lány egyértelműen szerelmes belé, de nem boldog, hiszen a fickó sosem tölt vele túl sok időt, a férfi pedig szintén érez valamit a nő iránt, de ettől függetlenül nem teljesedhet be a szerelmük. 

Simamura számára inkább valamiféle menekülés a való világból ez a hóországi utazás. A felesége, meg a mindennapi élete elől menekül, Komako meg az italban és Simamurában keres menedéket.

Az egyetlen, ami megfogott a műben, és ami egyáltalán olvashatóvá tette az egészet, az a hangulat megteremtése. Ez a Hóország valamiféle különleges helyként jelenik meg a könyvben, és egy olyan embernek, mint Simamura, valószínűleg az is volt, hiszen olyan helyről jött, ahol az emberek, ha nem utaznak messzire, valószínűleg még sosem láttak havat. Már maga az első pár oldal, amikor Simamura a vonaton utazik, megteremti azt a különös, szinte természetfeletti hangulatot, hogy az ember úgy érzi, ez a Hóország valamiféle különleges másvilág, holott valójában az itt élőknek semmi különleges nincs benne, csak élik a maguk monoton életét. A könyvet olvasva, folyton ez a szám járt a fejemben:

Mégis alig bírtam végigolvasni. A párbeszédek olyanok, mintha az egymás után következő mondatok egyáltalán semmi összefüggésben nem lennének egymással, teljesen kusza, szinte olvashatatlan az egész. Sajnálom, de képtelen voltam élvezni ezt a csapongó elbeszélésmódot. Sokszor azt vettem észre magamon, hogy már két oldalt elolvastam, de halvány gőzöm sincs miről szólt az a két oldal, mert közben mindenfelé kalandoztak a gondolataim, egyszerűen nem tudtam odafigyelni a leírt szövegre. Ez biztos valami japán módi, de nekem nem tetszett. Komako hangulatai furák: amikor egyik mondatban még teljesen rendben van, két sorral lejjebb meg megsértődik valamin, de hogy mi volt az, amin felhúzta magát, egyszerűen nem lehet megállapítani. 

Összegzés: Ehhez a könyvhöz tényleg jobban kellene érteni a japán gondolkodásmódot. Szinte teljesen élvezhetetlennek találtam. A tanulságot – ha van olyan – számomra érthetetlen párbeszédek és jelenetek mögé rejtette, az egyedüli élvezhető részek a leírások voltak. A csidzsimi szövetről, vagy a havas tájról. Hangulatteremtés: csillagos ötös, történet érthetősége, párbeszédek: maximum kettes.

A könyv adatai:

eredeti cím: Yukiguni (雪国)

kiadás: Magvető Kiadó, 1969

fordította: Jólesz László

Fukadzava Hicsiró: Zarándokének

A japán államvizsga tételeket nézegetve döbbenten vettem észre, hogy az irodalmi résznél felsorolt művek közül elég sokat nem olvastam *sóhaj** Nosza, rajta, akkor ismét kénytelen leszek fejest ugrani a japán irodalomba. 

A listára rábökve csak úgy találomra választottam ki ezt a könyvet, és kicsit megrettentem, amikor elkezdtem. Így államvizsga előtt egy hónappal nem igazán olyan olvasmányra vágyom, amelyben tengerbe ledobott csecsemőkről, meg ehhez hasonló, sajnos egykor nagyon is létező japán szokásokról van szó. Fukadzava mintha összegyűjtötte volna az összes olyan japán szokást, amiről általában mélyen hallgatnak, de legalábbis nem nagyon szokták reklámozni, hogy egykor (és nem is olyan régen, majd’ minden történet az 1900’-as években játszódik) ilyen is volt. Ha az ember átesett az első szörnyülködésen, akkor tudja csak igazán elkezdeni értékelni ezt a könyvet. Mindenféle finomkodás és tények kerülgetése nélkül ír olyan szokásokról, mint az obaszute, szó szerint „öregasszony kirakás”, és még több olyasmiről is, amelyekre az éhezés miatt kényszerültek rá az emberek.

Lássuk egyenként a novellákat, mert nem szeretnék megfeledkezni róla, miről is szóltak, mire eljön az államvizsga -.- Remélem, jól emlékszem a részletekre. A könyvet sajnos már visszavittem a könyvtárba, szóval csak az emlékezetemre hagyatkozhatom.

1.       Zarándokének

Nos igen, ez rögtön egy nem túl vidám novellácska, mely a korábban már említett obaszute szokásról szól, vagyis arról, hogy egy szegény paraszti sorban élő japán háztartásban egyáltalán nem volt mindegy, mennyi éhes szájat kellett etetni. Ha gyerek született, vagy egy új feleség csatlakozott a házhoz, akkor máris eggyel többen voltak, ami egyáltalán nem volt ideális. Az obaszute azt jelentette, hogy a Narajama-hegy közelében élő szokás szerint, a hetvenedik életévüket már betöltött öregeket felvitték a hegyre (ez általában a legidősebb fiú feladata volt, aki a hátán cipelte fel apját vagy anyját a hegyre), és ott vagy egy szakadékba hajították, vagy csak simán lerakták őket, azzal, hogy előbb-utóbb úgyis meghalnak. (a könyvben a szokás úgy szól, hogy, ha az illető öreg akkor ér fel a hegyre, amikor éppen esni kezd a hó, azzal nagy szerencsét hoz a családra, éppen ezért ez a keserű zarándoklat általában télvíz idején történt, vagyis az otthagyott öregek leginkább halálra fagytak odafenn). A történet főszereplője Rin anyó, aki egy igen – nos jobb szó híján – „genki” öregasszony, ami abból is látszik, hogy fogai teljesen épek, holott már 68 éves. Bosszankodik is eleget a dolgon, mondván egy rendes öregasszonynak ilyenkor már igencsak hullanak a fogai, őt meg még csúfolják is faluban, amiért olyan egészséges fogsorral rendelkezik. (találjuk ki, mit csinál eme apró probléma kiküszöbölése érdekében… hát fog egy nagy követ, és… a többit el tudjuk képzelni). Egy másik szokásról is szó esik a novellában, nevezetesen, hogy egy ilyen faluban, ha egy család arra vetemedett, hogy élelmet lopjon a másik családtól, akkor minimum kiközösítés volt a büntetés, de még az is előfordult, hogy a bűnösöket ott helyben agyonverték, az összegyűjtött élelmüket meg szétosztották a falusiak között. No végül Rin anyó, annak ellenére, hogy igen életvidám teremtés, önszántából vállalkozik a zarándoklatra, és végül a fia is kötélnek áll, felviszi anyját a hegyre. Amikor felérnek, esni kezd a hó, Rin anyó pedig boldog. 

2.       Zummuk Észak-Japánban

Ez a kis történet az úgynevezett zummukról, vagy más néven jakkókról szól – így nevezték egy család másod, vagy többedszülött fiúgyermekeit, akik az elsőszülöttektől eltérően sosem vehettek maguk mellé asszonyt. Nem volt valami jó soruk ezeknek a szerencsétleneknek, de a főhősünkre, meg a faluban élő többi zummura, úgy tűnik, mégis rámosolyog a szerencse. Egy haldokló férj utolsó kívánsága az volt a feleségéhez, hogy a halála után menjen el minden zummuhoz, és „hálja el velük a nászéjszakát”. A nő meg is teszi, amire kérik, de főhősünkhöz nem akarózik elmennie, mert róla az járja a vidéken, hogy büdös a szája. Pedig a fickó már nagyon várja a nőt, még ki is számolja, hogy ha így, vagy amúgy halad házról házra, akkor mikor fog ő következni a sorban. A nő azonban csak nem jön, mire a fiú nagyon elkeseredik. A végén mégis kerítenek neki asszonyt, kettőt is.

3. Tokió hercegei

Ez az elbeszélés egy amolyan ironikus kis művecske olyan fiatalokról, akik a háború után nem tudnak mit kezdeni magukkal, és egészen vérlázító módon más se csinálnak, csak a kávéházban lógnak a haverokkal, és folyamatosan Elvis számokat hallgatnak, mintha ez lenne az életük értelme. Közben pénzt kunyiznak a szüleiktől, értelmetlen dolgokra költik, tanulni meg nem akarnak. Amolyan lázadó nemzedék, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, meg úgy igazából saját magukkal sem. Csak úgy elvannak, tengenek-lengenek a világban.  

4. Az Aki-vidék felhőénekei

Számomra ez volt a legmeghatóbb történet. Rövidsége ellenére ez tette rám a legnagyobb benyomást. Egyszerű mondatok, érthető szituáció, mégis szívbe markoló szinte minden egyes sora. Egy vak nőről szól, aki a hirosimai atomrobbanásban veszítette el a szeme világát. Nem is emlékszik másra az eseményből, csak hogy felvillant az égen, egy szivárványszínű felhő, s hogy az volt az utolsó dolog, amit látott életében. Szinte az egész családja is odaveszett a robbanáskor, csupán egy unokája maradt meg, aki viszont soha felé se néz. Ha jól emlékszem, a legrégebbi japán vers nyer új értelmet benne a vak asszony gondolataiban, az a vers, melyben arról írnak, hogy „nyolc felhő támad”. Beidézném ide, de sajnos már visszavittem a könyvet a könyvtárba ^^’

5. Nyári álmom története

Ez egy olyan mű, amiről azt olvastam, igen nagy felháborodást keltett annak idején Japánban. Nem is csoda. Egy álomról szól, melyben az illető egy forradalomról álmodik, s éppen akkor ér oda a császári palota elé, amikor a forradalmárok kivégzik Akihito herceget, és Micsiko hercegnét. Képzelhetjük, hogy a maga idejében nem igazán aratott nagy sikert vele.^^ Csoda, hogy meg nem lincselték érte. Viszont állítólag évekig bujkálni kényszerült miatta, a kiadója házába meg betörtek, és meggyilkoltak valakit. 

6. Hömpölygő Fuefuki

Két hosszabb novella is van a kötetben. Az egyik a Hömpölygő Fuefuki. Maga az író szintén a Fuefuki-folyó környékén született, így aztán érthető, hogy ezek a több nemzedék életét nyomon követő írások miért éppen itt játszódnak. Ez az írás a hadakozó fejedelemségek korában játszódik, egy parasztcsalád életét mutatja be több generáción keresztül. Nekik nemcsak a megélhetésért kell igen keményen megküzdeniük, de a háborúval is, mivel Takeda Singen vazallusai, aki bármikor hadba szólíthatja a család fiúgyermekeit. Egyesek önként mennek a háborúba, bár a családfők folyton azt hangoztatják, hogy a háború rossz, ott csak meghalni lehet, és eszükbe jusson ilyen marhaságot csinálni. Végül mégis az egész család belekeveredik a harcba, és szinte mind egy szálig ott pusztulnak. 

7. Kósui bölcsődal

A másik nagyobb lélegzetvételű mű a Kósui bölcsődal. Szintén egy paraszti származású családról szól, csak jóval később, a II. világháború előtt és alatt játszódik. A család itt is a megélhetésért küzd, állandóan sáfárkodnak azzal, amijük van, meg tűnődnek, hogy mibe fektessenek be – selyemhernyóba, esetleg paradicsom, vagy krumpli termesztésbe –, hogy jobban járjanak. A családban a van egy fiú, akit az anyja álladóan unszol, hogy lépjen az „amerikások” nyomdokaiba, vagyis tegyen úgy, ahogy sok fiú tette előtte, kerekedjen fel, és menjen ki Amerikába tíz évre. Akik oda elmentek ugyanis, mind úgy jöttek vissza, hogy jó zsíros volt a zsebük, bár, hogy miféle munkából gazdagodtak meg ennyire, azt harapófogóval sem lehet kihúzni belőlük. A fiú el is megy Amerikába, és valóban jól megszedi magát. Közben olyan szokásokba nyerhetünk bepillantást, mint a Japánban egykor annyira népszerű megrendezett házasságok.

Aztán kitör a II. világháború, és a pénz, ami egykor olyan soknak tűnt, kezd elértéktelenedni. A család csak úgy tudja úgy-ahogy fenntartani magát, hogy feketén árulnak rizst, cukrot, meg mindenféle hiánycikkeket. Bármennyire igyekeznek, végül mindig kénytelenek sodródni az eseményekkel, nem nagyon tudják a saját kezükbe venni a sorsukat.

 --------------------

a kép innen származik: http://www.google.hu/url?source=imglanding&ct=img&q=https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEglgMlj-nGr1ZwCcq7gxd3jtyaZhsfXN8ImjRJwWpgoqRe4YbQDg9JY6YZWwWrcgLYjr9J-tFxl9CFKiFMnIyuKP_O5bMWOymOILylbQjiXvFE4MShyphenhyphenYjbJqJsZ0GVb7uVHPCFoMekBUNLL/s1600/Johnny_Dombrowski_Ubasute.jpg&sa=X&ei=6CitT7nbMM6h-Qb2z-SRDA&ved=0CAkQ8wc&usg=AFQjCNEuKLGYBP3S2FLdKo1NvoZTUrZcJA

Mori Ógai: A vadlúd

Az összes japán mű közül, amiket eddig olvastam, eddig ennek tetszett legjobban a stílusa. Nem maga a történet, csak az, ahogyan meg van írva, ahogyan kifejezi magát. Persze jó japán szokás szerint vége ennek se igazán van, mármint igazából azt hiányoltam, hogy olyan jól felépített az egész, megismerhetünk egy csomó szereplőt, az életüket, jellemüket, de mire úgy igazándiból élvezni kezdenéd a történetet már vége is. Persze bizonyos módon ettől lesz hatásos a dolog, de ebből a szempontból talán túl „nyugatias” gondolkodású vagyok. Itt is sok minden az olvasó képzeletére van bízva.

A reménytelen, viszonzatlan (?) szerelemről szól. Egy fiatal lány, Otama, a szegénység kényszerítő ereje miatt (és hogy segítsen az apján) kénytelen egy Szuezó nevű pénzkölcsönző szeretőjévé válni. A férfi beköltözteti egy házba, és amikor csak tud, eljár hozzá. A lány úgy érzi magát ebben a házban, mint egy kalitkába zárt madár (vadlúd?), mást se csinál egész nap, csak ücsörög, néha elmegy vásárolni, a fürdőbe, meg elszórakoztatja a szeretőjét, amikor az meglátogatja. Napközben meg bámul ki az ablakon. Az egyik ilyen bámulás alkalmával látja meg az utcán a diákot, aki éppen arra sétál, és nagyon megtetszik neki. Egy idő után olyan „kapcsolat” alakul ki köztük, hogy a diák szinte mindennap arra megy, amikor elhalad az ablak előtt felnéz, és megemeli a lány előtt a kalapját. Ő persze irul-pirul, nyilván jobb szeretne a helyes fiatalemberrel odalent lenni, mint Szuezóval, de hát ez nem lehetséges.

Szóval ez az alapsztori, de közben szinte az összes szereplőről megtudunk információkat, például Szuezóról, hogy hogyan lett pénzkölcsönző, Otamáról és apjáról, hogy hogyan kerültek ilyen helyzetbe stb. Hihetetlen, hogy ilyen rövid novellába ez mind belefért, és ezért zavart annyira az, hogy miért nincs rendesen befejezve… Na mindegy, ezt úgysem szokom meg soha a japán művekben. Szuezó feleségét is megismerhetjük, szegényt lehet sajnálni, amiért a férje így bánik vele. (úgy tűnik, mindig a feleséget sajnálom meg, mint Kavabata Jaszunari Szépség és szomorúságában is, de hát, ahogy bánnak velük az tényleg felháborító.) Ő is rájön, hogy a férje szeretőt tart, és persze számon is kéri rajta, de Szuezó nem érzi úgy, hogy ezzel főbenjáró bűnt követ el, hiszen a felesége úgyis csúnyácska, nevelje csak szépen a két gyereket, aztán fogja be a száját. Még rendes ruhákat sem hajlandó venni neki, ő maga persze mindig fess, meg Otamát is jól tartja.

Hogy mi köze a történetnek a vadludakhoz… hát nagyjából semmi. Van benne egy jelenet, amikor a diák, meg a barátja (aki egyébként a narrátor a könyvben), meg egy haverjuk kővel levadásznak egy ludat, de számomra sokkal hatásosabb volt a kígyós jelenet, főleg mert a két „szerelmes” ekkor végre igazán találkozott, és nemcsak úgy elmentek egymás mellett. A másik rész, amelyik tetszett, amikor Otama szolgálólányának nem akarnak eladni a piacon, mert kitudódott, hogy a lány Szuezó kitartott szeretője.

A másik két novella, amely a könyvben található a „Az utolsó mondat” és a „Kacagó szerzetesek”. Előbbi még egész jó volt, tanulságos, és mondhatni megrázó. Arról szól, hogy egy sokgyerekes családapát ki akarnak végezni, mert elkövetett valamit, a gyerekek meg elmennek a helyi elöljáróhoz, és benyújtanak egy kérvényt, hogy az apjuk helyett inkább őket végezzék ki. A legrosszabb az egészben, hogy a japánokból még ki is nézem, hogy elfogadják az ilyen kérvényeket… A másik novella, hát az tök értelmetlen. Bocsánat, lehet, hogy inkább én vagyok a hülye, de nem fogtam fel, hogy mi benne a tanulság. Ez olyasmi lehet, mint azok a zen kóan gyakorlatok, amiken teljesen értelmetlennek hangzanak, de azért elmélkedni kell rajtuk (amolyan „csap-e zajt az erdőben lezuhanó ág, ha nincs ott senki, aki hallja” című dolgok. Kiráz tőlük a hideg.)

Számomra ez a kötet kellemes csalódás volt, Mori Ógai egészen emészthető, bár azért több művére is kíváncsi lennék. Legalábbis ha nem olyanok, mint a Kacagó szerzetesek. ^^’

A szerzőről:

Mori Ógai (japánul: 森 鴎外, Hepburn-átírással: Mori Ōgai; az Ógai helyesen ezzel a kanjival szerepelne 鷗外, de a fentit is gyakran használják ehelyett), eredeti nevén Móri Rintaró 1862. február. 17.-én született Cuvanóban és 1922. június. 8.-án halt meg Tokióban. A Meidzsi-korszak egyik legkiemelkedőbb japán írójának tartják Nacume Szószeki mellett.

Apja orvos volt. Tanulmányait először szülővárosában kezdte, ahol németet és klasszikus kínai irodalmat tanult, majd a Meidzsi-restauráció első éveiben Tokióba ment, ahol folytatta német nyelv és irodalom tanulmányait. Végül az orvosi egyetemre iratkozott be, ahol 1881-ben szerzett diplomát, 1884-ben pedig katonaorvosi ösztöndíjat kapott. Ez adta meg a lehetőséget számára, hogy Németországban tanuljon tovább.

1888-ban tért haza, és modernizálni igyekezett a japán tudományos életet. Elindított egy orvosi folyóiratot, amelyben a nyugati orvoslás elterjedése mellett szállt síkra. Lefordított és kiadatott több nyugati klasszikust is például: E. T. A. Hoffmann és mások műveit. 1889-ben jelent meg Sószecuron (A regényről) című írása, amelyben kifejtette elméletét a naturalista regény poétikáról.

Részt vett a kínai-japán (1894) és az orosz-japán (1904-1905) háborúban is katonaorvosként. Mivel többször is összezördült feletteiseivel, három évre a kjúsúi Kokurába helyezték. Ott töltött ideje alatt naplót írt, de semmilyen írást nem publikált. Orvosként a beriberi gyógyítására szakosodott (a tiamin, B1-vitamin hiányára visszavezethető betegség, amelyet keleten főleg a hántolt rizs fogyasztása okoz). Ő fertőző betegségnek hitte, és nem fogadta el azt a táplálkozási irányelvet, amely bizonyítottan 99%-os sikerrel gyógyította a betegséget.

Első regénye a Maihime (A táncosnő) volt, amelyet álnéven publikált, és amelyben berlini emlékeit írta le. Ez még első alkotói korszaka volt, amikor romantikus elbeszélések szerzőjeként mutatkozott be a közönségnek. Később nagy sikert aratott Japánban, amikor lefordította Hans Christian Andersen A rögtönző című művét. A modern japán irodalmi nyelv alapjait vetette meg számos megjelent művével, például: Hannicsi („Szép holnapot”), Vita sexualis (a naturalista énregény kritikájának tekinthető), Szeinen („Az ifjú” - a korabeli japán értelmiség problémáit tárja elénk, Hanako, Gan (A vadlúd). Színdarabokat is írt, és továbbra is fordított. A modern japán színház megteremtésében is nagy szerepet játszott. Orvosi pályafutása közben szépen ívelt felfelé, egyre magasabb állásokat kapott meg, végül a kinevezték a Hadügyminisztérium egészségügyi osztályának a vezetőjévé. 1916-ban visszavonult a katonaorvosi szolgálatból.

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Mori_%C3%93gai

http://www.city.bunkyo.lg.jp/var/rev0/0023/5412/mori_ogai_2.JPG

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhqWOlNQW0PdVDv6cs99rxHkkPiFK4iy97omEEzbgrVT42_dh7all8FNRhlaWafuReXyg60BBJ2oCE3COWwDoRaNmDjoZ7AfDZaAgbJIfBUFHhQhIKyjxAg9D8eMP1lkyiekPbZvvujiZA/s1600/avadlud.JPG

http://static.newworldencyclopedia.org/d/d6/Mori_Ogai_statue_in_Tsuwano.jpg

Taketori monogatari

Nos, ezen a történeten nem nagyon van mit részletezni, kedves, rövidke kis sztori, a X. századból. Magyar címe: A Bambuszgyűjtő öregember története (japánul: 竹取物語, ami igazából inkább bambuszvágót jelent, angolra így is fordították le - The Tale of the Bamboo Cutter ) Még a Heian-korszakban (794-1185) jegyezték le, vagyis a japán folklór egyik legkorábban leírt eleme, s mivel ilyen korai, örülhetünk, hogy egyáltalán fennmaradt. Ráadásul többféle változatban is, hiszen ekkoriban még inkább szájhagyomány útján terjedtek a történetek.

Bár a bambuszgyűjtő öregembernél sokkal fontosabb szereplők is vannak benne, de végül is vele kezdődik minden, szóval valamennyire helytálló a cím. Olyan, mint egy magyar népmese, teletűzdelve fantasztikus elemekkel, meg tanulsággal, kicsi humorral és szerelemmel. És olyan elemekkel, mint a csodaszép leányzó, akit mindenki meg akar szerezni, vagy a kérők, akiket lehetetlen küldetések elé állítanak. A befejezés persze nagyon is „japános”, vagyis köze sincs a happy endhez, de talán nem is baj.

A történet: a bambuszgyűjtő öregember egyik nap munka közben egy pöttömnyi lánygyermeket talált, hazavitte és a feleségével együtt felnevelték. A gyermek ezt a nevet kapta: „Nayotake no Kaguya hime” , vagyis a 'Hajlékony nád tündöklő hercegnője” . Természetesen csodaszép nő lett belőle, akit a széltől is óvtak a szülei. Egy ilyen szépség nem is maradhatott sokáig titokban, ezért aztán nemsokára kérők sorakoztak az idős pár otthona előtt, akiket viszont Kaguya hime látni sem akart. Sokan feladták, de maradtak öten, akik állhatatosan kitartottak, éjjel-nappal a ház előtt ücsörögtek, hátha egyszer meglágyul a lány szíve. Végül könyörgőre fogták a dolgot. A lány nehéz próba elé állítja mind az ötüket, mondván, hogy amelyik ezt teljesíti, annak a felesége lesz.

Létezik Buddha kőből készült alamizsnáscsészéje. Ishitsukuri herceg hozza el azt! A Keleti tengerben található állítólag a Hórai nevű hegy. Azon áll egy fa, aminek ezüst a gyökere, arany a törzse, gyümölcse fehér drágakő. Kuramochi hercegtől annak egy ágát kérem! A következő ember szerezze meg az általunk Morokoshi országának nevezett Kínából a tűzegér bundájából készült ruhát! Létezik egy színesen csillogó drágakő a sárkány nyakán. Ez legyen Ótomo nagytanácsos feladata! Isonokami tanácsos pedig hozzon el egyet a fecskénél levő gyerekszülést könnyítő kagylóból!" - mondta.

A továbbiakban a kérők kalandjairól olvashatunk, akik egytől egyig csalárd, hazug módszerekhez folyamodnak, és végül mindannyian elbuknak. A császár is hírét veszi az eseményeknek, szintén bepróbálkozik Kaguyánál, de hiába, ő ugyanúgy elutasítja, mint a többit. Ennek ellenére levelezni kezdenek egymással. Kaguya egyre szomorúbb, kiderül, hogy valójában a Holdról származik, ahonnan hamarosan eljönnek majd érte, hogy visszavigyék. A császár ezt mindenképpen meg akarja akadályozni, hiába. Még egy hadsereg sem képes feltartóztatni a holdi embereket, akikkel Kaguya végül elhagyja földi otthonát.

Egyébként, ha valaki látta a második Inuyasha movie-t, akkor feltűnhet némi hasonlóság, ugyanis ez a rész Kaguya hime történetét dolgozta fel, persze némi változtatással: Kaguya benne a gonosz, akivel Inuyasháék megküzdenek, és ahhoz hogy kiszabaduljon onnan, ahová bezárták, öt tárgyra van szüksége, amelyeket a Fuji-hegy északi lábánál található öt tóba kell beledobálni. Ezek pedig: A sárkány nyakéke, az ékszerezett ág, a tűzpatkány kimonó egy darabja, a szülést könnyítő fecske kagylója és Buddha kő kupája.

A Taketori monogatariban szerepel még az „égi tollruha” vagyis hagoromo is, ami az Inuyasha movie-ban is megjelenik és a tennyo-legendákon alapul. Ezekből számos létezik Japánban, és ha már az animéknél tartunk, akkor az Ayashino Ceres című Watase Yuu anime pontosan erről szól. A legenda így szól: A tennyo, azaz tündér, vagy égi istennő, leszáll a földre, hogy megfürödhessen a forrásban, de egy arra járó halász meglátja, és ellopja a hagoromóját, azaz kelengyéjét. A hagoromo nélkül a tündér nem tud visszatérni a Mennybe. Innentől a történetek elágaznak, van, ahol a tennyo feleségül megy a halászhoz, és együtt élnek, van, ahol visszaszerzi hagoromóját és visszatér a mennybe, de van olyan is, ahol felégeti a halász faluját és az egész határt, aztán meghal. Ezek a történetek szájról-szájra terjedve széles körben ismertek, még Skóciáig és Írországig is eljutottak.

Források:

• http://inu-web.gportal.hu/gindex.php?pg=29481917
• http://www.terebess.hu/keletkultinfo/taketori.html

Képek:

• http://sango-chan.gportal.hu/portal/sango-chan/image/news/kaguya.jpg

• http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/cf/Taketori_Monogatari_1.jpg