Hát, mindig szomorú, ha véget ér egy történet, aminek hőseit ilyen hosszú időn keresztül nyomon követtük, és persze mindenki ismeri azt az érzést, hogy mostantól hiába várunk a következő kötetre… de hát egyszer mindennek vége, ez van. Ez a könyv pedig mindenképpen méltó befejezése a sorozatnak.
Igazság szerint szívesebben írnék mind a négy kötetről egyszerre, mint csak erről az egyről, de az Ogfák vörösét több mint egy éve olvastam, a harmadikat meg több mint fél éve; tekintve a sztori részletgazdagságát, a szereplők nagy számát és az élénken folyó eseményeket, egy-egy kötet között maximum két hét várakozási időt javaslok mindenkinek, aki belekezd a történetbe. Ellenkező esetben könnyen elveszítheti a fonalat, és sokat rágódik olyan kérdéseken, hogy: „Te jó ég, ez ki volt?; Xy fia… Uramatyám, neki született fia? Ez mikor volt?; Ez a bolygó akkor most hol is van, és ki mellett áll? És egyébként is… MIVAN?”
A négyes kötet elején én is szembekerültem ezzel a problémával. Már fogalmam se volt, hogy kit hol hagytunk ott az előző könyvben, de szerencsére ez csak az első pár oldalon okozott zavarokat. Egyrészt nagy segítség a kötet végében lévő kislexikon, másrészt az ember (vagy legalábbis én) addigra valahogy „belejön” az olvasásba. Én úgy voltam vele, hogy ha valami részlettel nem vagyok tisztában, majd később utánanézek, de egyelőre haladok inkább tovább, mert a történet nagyon jó, továbbra is izgalmas, leköti a figyelmet, és tudni akarom, mi következik ezután. A letehetetlenség érzése körülbelül a 147. oldal környékén jön el, de akkor aztán nagyon.
Az persze már korábban kiderült, hogy itt senki sincs biztonságban, és talán a három főszereplőn kívül – akikben azért bízni lehetett, hogy valamiféleképpen mégis csak életben maradnak – senkit sem mertem komolyabban megszeretni, mert miután korábban az általam igen megkedvelt David-et megölték, ebben a tekintetben óvatossá váltam. Vannak itt zömmel olyan személyek, akiknek talán homályos a motivációja, mégis könnyen a szívébe zárja őket az ember. Számomra ilyen volt Grom Lichi, Giin mellett a másik olyan szereplő, akinek még a ballépéseit is szívesen elnéztem volna, annyira megkedveltem őket. Giin az első kötetben rögtön a kedvenceim sorába emelkedett (már korábban írtam, hogy valószínűleg a gyengéim ezek a flegma, kicsit nemtörődöm, laza, de mégis kedves figurák) mert tetszett a jelleme, és az, hogy talán ő volt az, akinek mindig megvolt a maga meggyőződése arról, mit miért csinál, és aszerint is cselekedett. Tetszett, hogy bár én nem annyira kedveltem Judy-t, mégsem voltak egy percig sem unalmasak az őróla szóló fejezetek sem.
A háború kapcsán azt éreztem viszont, hogy már nem ráznak meg annyira ezek a hatalmas tömegmészárlások. Nem hiszem, hogy azért mert immunissá váltam irántuk vagy ilyesmi, de mintha Shremeya pusztulása sokkal… hatásosabb lett volna. Talán ez nem jó szó, de a mostani többmilliós mészárlások nem úgy hatottak, mint korábban.
A népek közül a niesiek a legérdekesebb népség, azt el kell ismerni. Mármint ezek az új, vagyis inkább régi niesiek. Sejtettem, hogy a korábbi kötetek célozgatásai után biztos ki fog derülni valami az eredeti bolygóról, de hogy konkrétan csak úgy odavetődnek, arra azért nem számítottam. A niesieket könnyen magam elé képzeltem, bár a magasságuk, ráérős természetük és enyhe zöld árnyalatuk alapján Szilszakáll ugrott be róluk elsőre XD Aztán ez a kép persze változott. De szegény Siaxen érzéseit azért könnyen meg lehetett érteni. :D Shine Meron megjelenése meglepett, de annyira el tudom képzelni, hogy Giin, ha ő is ennyi ideig élne, pont ugyanilyenné válna. Van humoruk az öregeknek, na! Ők a legnagyobb arcok az egészben! XD
Ha a történet egészét nézem, egy kicsit talán végletesnek éreztem, hogy annyi tragédia, milliós mészárlások után eljön a boldog végkifejlet… méghozzá mindenki számára. Yaan sorsának alakulását – mármint az utolsó pár oldalt – egy kissé úgy vettem tudomásul, hogy „örülök a boldogságának, dehátna, ez már kicsit sok a jóból”. És azt hiszem, legalább egy újraolvasás szükségeltetik ahhoz, hogy megértsem, akkor ez a személy itt, aki még az első kötetben jelent meg, és azt hittük róla, hogy egyik főszereplőnk barátja, de közben gyanakodtunk, hogy esetleg kém, végül mégsem bizonyult annak. De aztán később megint gyanúra alkalmat adó dolgot tett, akkor esetleg mégsem jó ember? Ja, de most kiderült, hogy mégis! Ahaa! Hát ilyen személyekből volt nem is egy. És mondjatok már legalább egy valakit, aki végig a saját nevével nyomult, nem változtatott sem személyazonosságot, sem oldalt, vagyis tényleg az, akinek mondta magát! A ki kinek a rokona dolgot meg a vége felé már feladtam. :D (Tolkien-fíling a javából. Talán csak annyival könnyebb a helyzet, hogy itt családon belül nem mindenki neve kezdődik B-vel, vagy F-fel XD) Konkrétan annál a jelenetnél, amikor Grom-ot meglátogatják a kórházban, és Judy, Emily, Grom családja, meg Freyman-ék találkoznak, ott tartottam, hogy feladom. Itt ki nem rokona egymásnak, de tényleg?! :D Jól jönne egy olyan családfa, amin az ifjabb nemzedék is rajta van.
Nem vagy egyedül… mindig van valaki, akinek rád van szüksége. (Csodaidők 1 - Az ogfák vöröse, 436. oldal)
Végezetül még szólnom kell valamiről. A Csodaidők világát nagyon megszerettem, és ami ezen belül rettenetesen tetszik, az a Bokra. A Bokrából való idézetek gyönyörűek. Tényleg azok. Sokszor elolvastam őket, és látszik rajtuk, hogy nem csak odavetett,kapkodva kitalált bölcsességek, amik csak jól hangzanak, zengzetesek, de semmi értelmük. Inkább olyanok, amikről tényleg elhiszed, hogy több millió ember él ennek a könyvnek a szavai szerint. Ha létezne valós példány belőle, azt is szívesen elolvasnám. És ez a könyvet is még egyszer, sőt – még nagyon sokszor.
Ezek után nem is búcsúzhatok mással, mint egy Bokra idézettel, és azzal a javaslattal, hogy aki még nem fedezte fel magának a Csodaidőket, tegye meg, gyorsan. Nem bánja meg!
Az igazi csoda nem az, amikor megtörténik a lehetetlen. Az igazi csoda az, amikor a lehetőség feltárul előttünk, s egyszerre csak kiderül: mi vagyunk a megfelelő személyek, akik a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodnak. Ilyenkor a kezünkben tartjuk a világot, és olyan hatalommal bírunk, amely a semmiből teremteni képes. (Csodaidők 4 - Hazatérők, 93. oldal)
