Suzanne Collins: Az éhezők viadala

Igen, megtörtént a dolog… nem bírtam tovább, sutba dobtam egy időre (na jó, csak egy napra) a japán kötelezőket, és belefogtam ebbe az előreláthatóan kevesebb irodalmi értéket képviselő, de sokkal szórakoztatóbbnak ígérkező történetbe. Nem, még nem láttam a filmet, és nem, még egy fia kritikát vagy véleményt sem olvastam róla korábban. Csak miután végeztem vele, kezdtem el nézelődni a neten, és ekkor jöttem rá, hogy ez a könyv valamiért igazi őrületté nőtte ki magát, beállva ezzel a Twilight mellé vagy után, vagy csuda tudja hová, mindenesetre a rendkívül népszerű könyvek sorába. (Még olyan véleményt is olvastam, ahol a Twilight-hoz hasonlítják, bár hogy miért, azt felfogni nem tudom. Mindegy, nem is érdekes). Így tehát teljesen tudatlanul, úgymond tiszta fejjel, mindenféle előítélettől mentesen foghattam bele a történetbe. 

És egy nap alatt végeztem vele. Iszonyatosan olvastatja magát, nem nagyon van olyan rész, ahol az ember szívesen letenné, mert épp eseménytelenebb oldalhoz ért. Mindig kíváncsi voltam, hogy ez után ugyan mi fog történni. Az alapsztori egy nem túl kellemes jövőképet tár elénk. Az egykori Észak-Amerika romjain (hogy hogyan pusztult el, vagy mi történt, az nem derül ki – ezt azért kicsit hiányoltam) létrejött egy új birodalom, Panem, ahol élesen elválik egymástól a gazdagok lakta Kapitólium élete, és a szegények lakta peremterületek, amelyek tizenkét kerületre vannak osztva. A hatalom, büntetésként egy korábbi lázadás miatt, minden évben rendez egy versenyt – egy afféle „itt aztán igazán a LÉT a tét” szerű való világ reality-t (nah igen, talán nem is meglepő a könyv sikere, ha ily módon lovagolja meg a mai idők igényeit), amelyben gyerekek küzdenek egymással. Minden kerületből egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt választanak ki, akik képviselik a saját körzetüket a versenyen – a versenyen, ahol csak egy maradhat életben mind közül. Egyébként nem olvastam a Battle Royale-t, de japános lévén már sokat hallottam róla, így kissé ismerősnek tűnt az alaptörténet. Elsőre mégsem az ugrott be, hanem David Osborn Vadászidény című műve, főleg amikor azt találgatta a főhősnő, ki milyen stratégiát választ majd a Viadalon. Osborn-nál is volt – ha jól emlékszem – egy lány, aki az eszével próbált szabadulni és majdnem sikerült neki. 

A könyv nagyobb része értelemszerűen arról szól, hogyan gyilkolják egymást a gyerekek az arénában. Ami nem igazán tetszett a könyvben, hogy egy-egy szereplő halálának kb. annyi súlya van, mintha valaki egy bogarat taposott volna el éppen. Nem is tudom, még sosem csináltam ilyesmit (nem is szándékozom ^^’), de ha tiniként arra kényszerítenének, hogy lándzsával ledöfjek valakit, hát eléggé megrázna a dolog. Itt meg a legtöbbje úgy viselkedett, mintha valami vadásztúrán vennének részt éppen. Egyedül a főszereplő lány tetteiben vehető észre az író részéről az igyekezet, hogy valamiféle módon kifejezésre jutassa: igen, itt tulajdonképpen gyerekek ölik egymást, és ennek nem elsősorban a kegyetlen, öldöklős oldala az igazán megrázó, hanem hogy ez mit váltana ki az egyes emberekből, ha tényleg ilyen helyzetbe kerülnének. Egyedül Ruta halálánál sikerült az érzelmek húrján is úgy muzsikálnia, hogy valamiféle meghatottságot váltson ki belőlem.

Izgalmakban nincs hiány, az már biztos, bár persze borítékolni lehetett, hogy majd egy gyengébb fogja végül megnyerni az egészet, aki úgymond nem az erejével, de az eszével küzd. Kedvencem egyébként a „rókaképű lány” volt, szeretem az ilyen többet ésszel, mint erővel-típusú karaktereket. Katnissel, mint főszereplővel sem volt semmi gond, bár az elején még ki nem néztem volna belőle, hogy Robin Hoodot megszégyenítő az íjásztudománya, és még az almát is ki tudja lőni egy malac szájából… de hát ez a főhősnők dolga. Itt igazából nem is az volt a kérdés, hogy ki nyeri a versenyt, hanem, hogy hogyan fog ez az egész megtörténni, és el kell ismernem, ezen a téren teljesen magával ragadott a regény. 

A fordítás már kevésbé. Nem ismerem az eredetit, de szerintem egy kissé lazára vették a figurát, és a köznyelvben megtalálható szinte összes modern szlenget elsütötték, olyan helyeken is, ahol ez teljesen lerombolta az éppen aktuális szituáció hangulatát. Csak példaként: 

„Tökre hasonlítotok egymásra.”

 „Tök gáz vagyok.”

„Felrobbantod a kajájukat?”

Hát, ez nekem tökre nem jött be, ha írhatok ilyet. Különben is, miért írja azt: „smárolni”, ha lehet „csókolózni”-t is írni? De lehet, hogy csak én vagyok finnyás. Persze, fiatalokról van szó, de valahogy nem illettek oda ezek a kifejezések.

Az írónő stílusa nem mondhatnám, hogy magával ragadott. Főleg a rövid tőmondatok. Azok zavartak. Egy kicsit. Vagy lehet, hogy nagyon. Nem tudom. Hát nem idegesítő? Ettől eltekintve viszont elismerésem, mostanában nem sok könyv tudott úgy leültetni, hogy egész nap mást se csináljak, csak olvassak ^^ 

A könyv adatai:

eredeti cím: The Hunger Games

kiadás: Agave Könyvek, 2012

fordította: Totth Benedek

terjedelem: 400 oldal

Csodaidők 4 - Hazatérők

Hát, mindig szomorú, ha véget ér egy történet, aminek hőseit ilyen hosszú időn keresztül nyomon követtük, és persze mindenki ismeri azt az érzést, hogy mostantól hiába várunk a következő kötetre… de hát egyszer mindennek vége, ez van. Ez a könyv pedig mindenképpen méltó befejezése a sorozatnak.
Igazság szerint szívesebben írnék mind a négy kötetről egyszerre, mint csak erről az egyről, de az Ogfák vörösét több mint egy éve olvastam, a harmadikat meg több mint fél éve; tekintve a sztori részletgazdagságát, a szereplők nagy számát és az élénken folyó eseményeket, egy-egy kötet között maximum két hét várakozási időt javaslok mindenkinek, aki belekezd a történetbe. Ellenkező esetben könnyen elveszítheti a fonalat, és sokat rágódik olyan kérdéseken, hogy: „Te jó ég, ez ki volt?; Xy fia… Uramatyám, neki született fia? Ez mikor volt?; Ez a bolygó akkor most hol is van, és ki mellett áll? És egyébként is… MIVAN?”

A négyes kötet elején én is szembekerültem ezzel a problémával. Már fogalmam se volt, hogy kit hol hagytunk ott az előző könyvben, de szerencsére ez csak az első pár oldalon okozott zavarokat. Egyrészt nagy segítség a kötet végében lévő kislexikon, másrészt az ember (vagy legalábbis én) addigra valahogy „belejön” az olvasásba. Én úgy voltam vele, hogy ha valami részlettel nem vagyok tisztában, majd később utánanézek, de egyelőre haladok inkább tovább, mert a történet nagyon jó, továbbra is izgalmas, leköti a figyelmet, és tudni akarom, mi következik ezután. A letehetetlenség érzése körülbelül a 147. oldal környékén jön el, de akkor aztán nagyon.

Az persze már korábban kiderült, hogy itt senki sincs biztonságban, és talán a három főszereplőn kívül – akikben azért bízni lehetett, hogy valamiféleképpen mégis csak életben maradnak – senkit sem mertem komolyabban megszeretni, mert miután korábban az általam igen megkedvelt David-et megölték, ebben a tekintetben óvatossá váltam. Vannak itt zömmel olyan személyek, akiknek talán homályos a motivációja, mégis könnyen a szívébe zárja őket az ember. Számomra ilyen volt Grom Lichi, Giin mellett a másik olyan szereplő, akinek még a ballépéseit is szívesen elnéztem volna, annyira megkedveltem őket. Giin az első kötetben rögtön a kedvenceim sorába emelkedett (már korábban írtam, hogy valószínűleg a gyengéim ezek a flegma, kicsit nemtörődöm, laza, de mégis kedves figurák) mert tetszett a jelleme, és az, hogy talán ő volt az, akinek mindig megvolt a maga meggyőződése arról, mit miért csinál, és aszerint is cselekedett. Tetszett, hogy bár én nem annyira kedveltem Judy-t, mégsem voltak egy percig sem unalmasak az őróla szóló fejezetek sem.

A háború kapcsán azt éreztem viszont, hogy már nem ráznak meg annyira ezek a hatalmas tömegmészárlások. Nem hiszem, hogy azért mert immunissá váltam irántuk vagy ilyesmi, de mintha Shremeya pusztulása sokkal… hatásosabb lett volna. Talán ez nem jó szó, de a mostani többmilliós mészárlások nem úgy hatottak, mint korábban.

A népek közül a niesiek a legérdekesebb népség, azt el kell ismerni. Mármint ezek az új, vagyis inkább régi niesiek. Sejtettem, hogy a korábbi kötetek célozgatásai után biztos ki fog derülni valami az eredeti bolygóról, de hogy konkrétan csak úgy odavetődnek, arra azért nem számítottam. A niesieket könnyen magam elé képzeltem, bár a magasságuk, ráérős természetük és enyhe zöld árnyalatuk alapján Szilszakáll ugrott be róluk elsőre XD Aztán ez a kép persze változott. De szegény Siaxen érzéseit azért könnyen meg lehetett érteni. :D Shine Meron megjelenése meglepett, de annyira el tudom képzelni, hogy Giin, ha ő is ennyi ideig élne, pont ugyanilyenné válna. Van humoruk az öregeknek, na! Ők a legnagyobb arcok az egészben! XD

Ha a történet egészét nézem, egy kicsit talán végletesnek éreztem, hogy annyi tragédia, milliós mészárlások után eljön a boldog végkifejlet… méghozzá mindenki számára. Yaan sorsának alakulását – mármint az utolsó pár oldalt – egy kissé úgy vettem tudomásul, hogy „örülök a boldogságának, dehátna, ez már kicsit sok a jóból”. És azt hiszem, legalább egy újraolvasás szükségeltetik ahhoz, hogy megértsem, akkor ez a személy itt, aki még az első kötetben jelent meg, és azt hittük róla, hogy egyik főszereplőnk barátja, de közben gyanakodtunk, hogy esetleg kém, végül mégsem bizonyult annak. De aztán később megint gyanúra alkalmat adó dolgot tett, akkor esetleg mégsem jó ember? Ja, de most kiderült, hogy mégis! Ahaa! Hát ilyen személyekből volt nem is egy. És mondjatok már legalább egy valakit, aki végig a saját nevével nyomult, nem változtatott sem személyazonosságot, sem oldalt, vagyis tényleg az, akinek mondta magát! A ki kinek a rokona dolgot meg a vége felé már feladtam. :D (Tolkien-fíling a javából. Talán csak annyival könnyebb a helyzet, hogy itt családon belül nem mindenki neve kezdődik B-vel, vagy F-fel XD) Konkrétan annál a jelenetnél, amikor Grom-ot meglátogatják a kórházban, és Judy, Emily, Grom családja, meg Freyman-ék találkoznak, ott tartottam, hogy feladom. Itt ki nem rokona egymásnak, de tényleg?! :D Jól jönne egy olyan családfa, amin az ifjabb nemzedék is rajta van.

Nem vagy egyedül… mindig van valaki, akinek rád van szüksége. (Csodaidők 1 - Az ogfák vöröse, 436. oldal)

Végezetül még szólnom kell valamiről. A Csodaidők világát nagyon megszerettem, és ami ezen belül rettenetesen tetszik, az a Bokra. A Bokrából való idézetek gyönyörűek. Tényleg azok. Sokszor elolvastam őket, és látszik rajtuk, hogy nem csak odavetett,kapkodva kitalált bölcsességek, amik csak jól hangzanak, zengzetesek, de semmi értelmük. Inkább olyanok, amikről tényleg elhiszed, hogy több millió ember él ennek a könyvnek a szavai szerint. Ha létezne valós példány belőle, azt is szívesen elolvasnám. És ez a könyvet is még egyszer, sőt – még nagyon sokszor.
Ezek után nem is búcsúzhatok mással, mint egy Bokra idézettel, és azzal a javaslattal, hogy aki még nem fedezte fel magának a Csodaidőket, tegye meg, gyorsan. Nem bánja meg!

Az igazi csoda nem az, amikor megtörténik a lehetetlen. Az igazi csoda az, amikor a lehetőség feltárul előttünk, s egyszerre csak kiderül: mi vagyunk a megfelelő személyek, akik a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodnak. Ilyenkor a kezünkben tartjuk a világot, és olyan hatalommal bírunk, amely a semmiből teremteni képes. (Csodaidők 4 - Hazatérők, 93. oldal)