Abe Kóbó: A dobozember

Hát, mit is mondjak, eddig talán ez volt a legfurább könyv, amit a kötelezők közül olvastam. Hogy jó vagy rossz értelemben fura, azt még nem tudtam eldönteni, de inkább az utóbbi. Nem szeretem az ilyen elvont dolgokat, na! Az ilyen történetek egyáltalán nem vonzanak, de bánni nem bánom, hogy elolvastam. Érdekes és néha felkavaró volt a maga módján, de igazság szerint a végén nem tudtam kihámozni a lényeget.

A sztori egy „dobozemberről” szól (meglepő mi?), egy afféle hajléktalanról, aki az utcán él egy dobozban. De ez a dobozember nem egy egyszerű csöves, ez a könyvben is többször elhangzik. De akkor ki is ő? Na, ez az a kérdés, amit az ember többször is feltesz magának, miközben olvas. Ugyanis még azt az egyszerű tényt sem könnyű megállapítani, hogy kinek a szemszögéből hallgathatjuk a történetet. Amikor azt hiszed, végre felfogtad, jön a következő fejezet, és megint összezavarodik az egész.

Na szóval, az egész tulajdonképpen egy naplószerűség, amit maga a dobozember készít, és azzal kezdődik, hogy:

Ezek feljegyzések a dobozemberekről.

Egy dobozban kezdem írni őket. Préselt kartonlemezből készített dobozban, amely eltakarja a fejet, és derékig ér.

Ezúttal magam vagyok a dobozember. Tehát egy dobozember egy dobozban ülve megkezdi feljegyzéseit a dobozemberekről. (5-6. oldal)

Ezután kapunk egy igen professzionális, részletekbe menő, ötoldalas leírást arról, hogyan is készül egy ilyen „lakódoboz”.

A dobozt megcsinálni nem nehéz. Egy óra sem kell hozzá. De ahhoz, hogy valaki dobozember legyen, nos, ahhoz nem kis bátorságra van szükség. Abban a pillanatban, amint az ember belemászik a semmilyen tekintetben sem feltűnő, közönséges kartondobozba, és kimegy az utcára, eltűnik az ember is, a doboz is, és egy tökéletesen új lény jelenik meg. A dobozember az utálat mérgezett légkörében él. Bizonyos fokig ugyanilyen utálat övezi a mutatványosbódé cégtáblájára festett medveférfit meg kígyónőt is. Csakhogy a belépődíj lefizetése után ez az utálat így vagy úgy közömbösítődik. Az a mérges légkör viszont, amely a dobozembert övezi, nem ilyen ártalmatlan. (11. oldal)

S csak ezután kezdődik a történet. A dobozemberről, aki szinte teljesen láthatatlan más emberek számára, úgy vándorolhat Tokió utcáin, hogy mindenki simán átnéz rajta, nem törődnek vele. Dobozemberré válni nem is olyan nehéz, s ha valaki egyszer az lett, nem könnyű megválni ettől az életformától. Több szemszögből is láthatjuk hogyan lehetséges egy ilyen átváltozás. Itt van például A-úr esete. Egy nap megjelent az ablaka alatt egy ilyen dobozember. Próbált nem törődni vele, de nagyon zavarta, hogy ott van, és végül arra vetemedett, hogy fogott egy légpuskát és belelőtt a dobozba. Az abban lévő illető eltámolygott, pár vérfoltot hagyva maga után. A-úr ezután kezdett elfeledkezni az egészről, de amikor az ő házába is bekerült egy ilyen doboz (merthogy vásárolt egy hűtőt), hirtelen felidéződtek benne az emlékek, és úgy gondolta, kipróbálja, milyen is lehet egy ilyen dobozban kuksolni. Kipróbálta, és egyre több időt töltött benne, míg végül benne is maradt.

Aztán kiderül, hogy az elbeszélő, aki a naplót írja, az a dobozember, akibe légpuskával belelőttek, az áldobozember pedig nem más, mint aki lelőtte, egy orvos. Világos, nem? Hát azt hittem én is, de a nagy fenét! Az áldobozember egy hölgy közvetítőn keresztül 50000 jent kínál a dobozembernek, ha megválik a dobozától, amikor azonban elmegy a kórházba, onnantól minden összekavarodik. Ki is írja azt a naplót? Ki az igazi és ki az áldobozember?

De ez még nem a vége, addig még kb. ötször-hatszor megkérdőjeleződik, hogy akkor tulajdonképpen kinek a narrációjában is olvashatjuk az eseményeket.

Azt hiszem annál a résznél, hogy egy gyerek periszkópszerű ketyerét készít, és azzal akarja meglesni a vécén a tanárnőjét, ott vesztettem el a fonalat. És utána már meg se találtam. Na mindegy, érdekes olvasmány volt, de azt hiszem egyszer elég volt belőle. Levonhatnám a tanulságot, ha tudnám mi az, de sajnos nem tudom.

Utóbb azért sikerült egy kicsit megvilágosodnom ezzel a művel kapcsolatban. Úgy gondolom, Abe Kóbó olyan emberek életéről írt benne, képesek "dobozemberré" válni annak érdekében, hogy elrejtőzzenek a világ elől, annak minden bajával együtt. Egy ilyen doboz belsejében biztonságban, védve érzik magukat mindentől, ami csak történhet velük, s nem kell aggódniuk a külvilág miatt, hiszen a kutya sem figyel rájuk. Párhuzam vonható a műben megjelenő dobozemberek, és a japán társadalom azon (igen jelentős, akár milliós számú) rétege között, akik úgy élnek, mintha nem is léteznének. Bezárkóznak a házba, nem tartanak kapcsolatot a külvilággal, még a házon belül, a családjukkal sem. Vécére is akkor járnak, amikor senki nem látja őket. Szörnyű egy életforma, de biztonságos... vagy legalábbis ők annak érzik.

Vajon közülünk hányan válnának ilyenné szívesen, csak hogy ne kelljen szembenéznük senkivel és semmivel? Költői kérdés volt...

Az íróról:

1924. március 7-én született Tokióban Kimifusza néven. Mandzsúriában, Mukdenben nevelkedett (ahol akkor japán bábállam volt), ezért az olyan fogalmak, mint a császár vagy furusato (hazaváros) nem érintették olyan mélyen, ahogyan kortársait, például Misima Jukiót vagy Óe Kenzaburót. Neki emellett irodalmi képzettsége sem volt.

A tokiói Császári Egyetemen tanult orvosnak, de nem érezte az orvoslást igazi hivatásának. A háború után különböző radikális szociális és művészi elméletekkel kezdett kísérletezni. Első kötete mindössze 50 példányban jelent meg. Egy Joru no kai (Éjszakai Társaság) nevű irodalmi, filozófiai csoporthoz csatlakozott, és hamarosan találkozott a vezérükkel, Hanada Kijoteruval. Ezen a csoporton keresztül ismerte meg a japán császárságot megszüntetni akaró kommunista pártot. Belépése mégsem volt műveire túlságosan radikális hatással, nem jellemző rájuk a császár-, hazaellenesség, istentagadás. Talán emiatt távolították el a pártból is.

Külföldön a Suna no onna (A homok asszonya) volt az első műve, ami figyelmet keltett, később film is készült belőle, ami díjat nyert a cannes-i filmfesztiválon. További művei például a Kabe (A falak), vagy a Negyedik jégkorszak. A rá jellemző kóbói motívumok: elidegenedés, otthontalanság, a városiasodás ábrázolása. Nem csak regényeket írt, voltak novellái, avantgárd darabjai, amiket gyakran saját színjátszó csoportjával játszatott el, sőt zenei és fotográfiai munkái is.

Szívroham vitte el 69 éves korában, 1993. január 22-én.

Nacume Szószeki: A kapu

Nacume Szószeki „A kapu” című műve egy trilógia harmadik kötete. A másik kettőt nem fordították le magyarra, angol címük: Sanshiro, And than.

A főszereplő egy házaspár: Szószuke és O-Jone.

Szószukén keresztül egy átlagos サラリ－マン(sarariiman) életébe nyerhetünk bepillantást (bár nem tudom, hogy ez a kifejezés akkor létezett-e már). Reggel felkel, elmegy dolgozni, egész nap robotol, este holtfáradtan hazamegy, bedől az ágyba, aztán másnap minden elölről kezdődik. Tokióban lakik ugyan, a város mégis szinte ismeretlen a számára, csak annyit ismer belőle, amit munkába menet és jövet lát, sőt még annyit sem igazán. Reggel még, késő este a fáradtságtól már nem tud figyelni a környezetére, miközben a városban közlekedik.

Igaz, hogy hosszú évek óta Tokió levegőjét szívja, és nap nap után, hivatalba menet és jövet villamossal kétszer is végigmegy a legforgalmasabb negyedeken, de mindig olyan kimerülten, testileg-lelkileg elcsigázva, hogy ezt a mindennapos útját magába roskadtan, a legteljesebb közönnyel teszi meg, és főleg az utóbbi időben, még csak tudomást sem vesz arról, hogy egy nagyváros forgatagában él. (13. oldal)

Felesége, de még inkább maga Szószuke amolyan Pató Pál típusú „ej, ráérünk arra még” emberek. Ha adódik valami probléma, először azt mondja: persze, persze, amint lehet, elintézem, de egy óra múlva elszáll a lelkesedése, csak halogatja, halogatja, halogatja… és végül nem történik semmi, vagy már úgyis késő. Még a saját jól felfogott érdekében sem képes megmozdulni, így úszik el végül egy csomó pénze, és nagyjából emiatt él úgy, ahogy: a napi betevőért robotol, még egy nyavalyás cipőt sem bír venni magának, amikor a régi már beázott, azt is addig halogatja, amíg lehet.

Nagyon súlyos eset, de tényleg. A felesége is inkább ráhagyja a dolgokat – jó persze a japán feleségeket amúgy se az jellemzi, hogy nagyon kinyitják a szájukat. Életük olyan átlagos, hogy ennél átlagosabb már nem is lehetne, csak folyik, folyik a medrében, mindennap ugyanúgy. A párnak egyébként nem lehet gyereke – minden eddigi próbálkozásuk e téren kudarcra ítéltetett – így aztán ezt lassan fel is adják. S bár életük már így sem könnyű, még Szószuke öccsének, Korokunak a gondjait is a nyakukba kell venniük, bár O-Jone egészsége sem az igazi.

Mindent összevetve olyan párocska életét követhetjük nyomon, akiket látva kijelenhetjük: nem igazán szeretnénk ilyenek lenni, mint ők. A könyv felénél legszívesebben orrba nyomtam volna Szószuke urat, hiszen tulajdonképpen kezébe vehetné a sorsát, sőt nagyon is lenne rá lehetősége, hogy változtasson, de amilyen nemtörődöm, meg ráérős, meg mindenhez, amit el kéne intézni olyan kelletlenül áll hozzá, végül semmi sem tud megoldani, minden marad a régiben. Sőt, mintha még élvezné is ezt az életet, akkor érzi jól magát, ha semmi nem történik, hanem nyugi van. Az egyetlen, ami talán irigylésre méltó, az a házaspár közötti kapcsolat (ez volt a kedvencem az egész könyvben, ahogyan ezt leírta, úgyhogy előre is bocsánat a hosszú idézetért, de ez annyira szép, hogy nem lehet kihagyni):

Szószuke és O-Jone igazán nagyon szép egyetértésben éltek. Több mint hatéves házasságuk alatt – ami elég hosszú idő – még egy fél napig sem voltak haragban, és nem emlékeztek arra, hogy valaha is civakodtak volna, vagy olyan szavakat vagdostak volna egymás fejéhez, amiért bármelyiküknek is pirulnia kellene. Mindig együtt mentek vásárolni a ruhásboltba és a rizskereskedésbe, de ettől eltekintve, nagyon ritkán mutatkoztak olyan helyeken, ahol emberekkel kellett érintkezniük. Mindennapi szükségleteik beszerzésén túlmenően az emberek egyáltalán nem érdekelték őket – mintha nem is léteznének. Számukra az egyetlen szükségletet kettőjük együttléte képezte, ami egyúttal teljesen ki is elégítette őket. (…)

Valójában a társadalom zárkózott el kettőjük előtt, s fordított közömbösen hátat nekik. Ha ki akartak törni zárkózottságukból, nem volt hol megvetniük a lábukat, s kénytelenek voltak inkább visszahúzódni a maguk csigaházába, s így elszigeteltségük még csak fokozódott. Egyszóval, amit életük veszített felszínen, visszanyerte mélységben. (…)

A vízmedence tükrére hullott két olajcsepphez hasonlíthatnánk őket. A két csepp nem azért tapad egymáshoz, mert eltaszítja magától a környező vizet, hanem azért, mert a víz taszítja egymáshoz őket, s így a kettő végül is egyetlenegy szétválaszthatatlan, kerek cseppé egyesül. (…)

… nem feledkeztek meg arról sem, hogy a kárpótlásul kapott boldogságért hálából a szerelem istenének oltárán illatos gyertyácskákat gyújtsanak. Bár közönséges halandók voltak, akik az élet ostorcsapásai alatt futottak a sír felé, érezték, hogy az ostor vége édes méztől csepeg, amitől minden fájdalmuk elmúlik… (155-157. oldal)

Végül elhagyottnak hitt múltjuk újra visszalopózik az életükbe, Szószuke pedig úgy megrémül ettől, hogy egy zen buddhista templomban keres válaszokat, és amint belép ennek a kapuján, egy teljesen más világba kerül.

Szószukének meglenne a lehetősége, hogy belépjen azon a bizonyos „kapun”, hogy változtasson a dolgokon, de végül nincs ereje hozzá. Visszatér abba az életbe, ahonnan jött. Sőt, ha képes lett volna belépni, talán akkor se tette volna meg, egyszerűen, mert nem is akarta. A „kapu” tulajdonképpen a maga valóságában is megjelenik a könyvben, a buddhista kolostorban, de átvitt értelemben ez egy kapu lenne a régi életből az újba, amit végül képtelen átlépni.

Én egy 1962-es kiadást olvastam, amivel nem lenne semmi gond, kivéve, hogy utálom, amikor az idegen szavak jegyzéke a könyv hátulján található. Jobban szeretem, mikor az ismeretlen szavakat még ott, helyben lábjegyezetelik és nem kell a könyv végére lapozni, hogy elolvassam a magyarázatot. Ettől kizökkenek az olvasásból, és azt nagyon nem szeretem. Mondjuk szerencsére én azért ismertem a legtöbb szót, ami itt előfordult, úgy mint sódzsi, fuszuma, jukata stb., de azért számomra is voltak ismeretlen szavak. Ilyenkor egy mondat kellős közepén lapozzon hátra az ember…

Mindent összevetve, az eddig olvasottak közül eddig ez a könyv tetszett a legjobban. Nem olyan elvarázsolt távol-keleti stílusban íródott, teljesen érthető és élvezhető. Azt hiszem, nemsokára megejtem Nacume Szószekitől a Macska vagyok című művet is, mert jó dolgokat hallottam róla…

A Szerzőről:

Nacume Szószeki (夏目漱石), eredeti nevén Nacume Kinnoszuke Edo-ban született 1867-ben (meghalt: Tokió, 1916.) A modern realista regény Japánban való meggyökerezését az ő nevéhez kötik, és a Meidzsi-korszak legelsőnek tekintett regényírója volt.

Legismertebb regényei a Kokoro és a Macska vagyok (Vagahai va neko de aru), de haikukat, kínai verseket és tündérmeséket is írt. 1888-ban iratkozott be a tokiói Császári Egyetemre, és ott töltött ideje alatt megtanult angolul, valamint megismerte az angol és nyugati irodalmat. 1893-ban kapta meg tanári oklevelét, miután gimnáziumi tanár lett belőle Kumamotóban. 1900-ban Londonba utazott, ahonnan három év múlva tért vissza, a nyugati életformát nem igazán tudta megszokni. 1904-ben kezdődött írói pályafutása, ekkor kezdte sorozatosan megjelentetni a Londoni beszámolókat. 1916-ban bekövetkezett haláláig folyamatosan írt, népszerűsége oly nagy volt a japán olvasók körében, hogy a tizenegy évet, amelyben alkotott, „Nacume-éveknek” nevezték.

1907 után született művei komor hangvételűek: fő témájuk az ember küzdelme az egyedüllét ellen. Hősei művelt középosztálybeli férfiak, akik elárulnak egy hozzájuk közel álló személyt, vagy őket árulják el, és bűntudatuk vagy kiábrándultságuk elszigeteli őket embertársaiktól.

Források:

életrajz: http://hu.wikipedia.org/wiki/Nacume_Sz%C3%B3szeki

képek: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/6/6e/Soseki_Natsume_2.jpg/210px-Soseki_Natsume_2.jpg

http://www.antikva.hu/borito/1-149354-731.jpeg

Misima Jukio: Hullámok sűrűjében

Nahát, el sem hiszem, hogy ilyennel is találkoztam életemben: egy olyan japán író tollából származó szerelmes-regény, aminek a vége nem a totális tragédia (a szerelmesek halála, kettős öngyilkosság stb.) Azt kell, hogy mondjam, kellemesen csalódtam. Ez egy könnyed, nem túlságosan csöpögős szerelmetes történet, és bár az alapsztori nem túl bonyolult, mégsem untam olvasni. Nem is tudom miért…
Van ugyebár egy kis japán sziget, ahol halászként tengeti életét a 18 éves Sindzsi, aki persze szegény, mint a templom egere. Egy kis házban él gyöngyhalász édesanyjával és öccsével. Közben megérkezik az egyik tehetősebb szigetlakó, név szerint Teru apó lánya, Hacue, akivel egykettőre egymásba habarodnak. A helyzetük mégsem könnyű, hiszen a lány apja egyáltalán nem Sindzsinek szánja őt, sokkal inkább a falu ügyeletes vagányának, Jaszuonak. Jaszuo is szemet vet a lányra, meg egyébként is kellemetlenül érintené, ha egy Sindzsi-féle „elhalászná” előle a kiszemeltet. A fiatalok azonban nehéz helyzetük ellenére állhatatosan kitartanak egymás mellett, s talán ezért is érhetnek végül révbe…
Lehet, hogy azért tűnik hitelesebbnek, mint a többi ehhez hasonló regény, amit eddig olvastam, mert a szereplők valahogy életszerűbbek, közelibbek. Lehet, hogy a környezet miatt, ahol játszódik: én tényleg el tudom képzelni, hogy abban az időben (10-20 évvel a 2. világháború után játszódhat) ezen az isten háta mögötti kis szigeten tényleg volt egy Sindzsihez hasonló egyszerű, becsületes fiú és egy Hacuéhoz hasonló kedves, szerény lány, akik egymásba szerethettek. Úgy érzem, a szerző hiteles képet fest arról, milyen is lehetett az ottani emberek élete, akik a nyüzsgő nagyvárosoktól távol laktak. Némelyikük talán el sem tudta képzelni, milyen lehet egy villamos, vagy a metró, a fiatalok pedig, akik egy osztálykirándulás keretein belül odalátogatnak, azt sem tudják, hogy a moziban hogyan használják a lehajtható székeket:

Az ülőhelyek ugyan szűkek voltak és kemények, és ha leült az ember, akár azt is hihette, hogy tyúkólban ül egy lécen. Fájt is a fenekünk, és ezért állandóan mocorogtunk. Végül ránk szólt mögöttünk valaki, hogy "Leülni! Leülni!" Ezt hajtogatta. Furcsának találtuk, mert hiszen ültünk... Akkor aztán a férfi, aki ránk szólt, megmutatta, hogy le lehet hajtani az ülést, és így igazi, kényelmes székek lesznek.

A sziget mindennapi életébe nyerünk bepillantást: a halászok munkájába, a világítótorony őrének feladataiba, a gyöngyhalász asszonyok cseppet sem egyszerű, és egyáltalán nem veszélytelen merüléseibe, akik mégis nevetve űzik mesterségüket, és még ahhoz is van kedvük, hogy a parton állva mell-szépségversenyt tartsanak (XD).
A szereplők nem voltak nagyon lesarkítva, abból a szempontból, hogy ez itt a jófiú, az meg ott a rossz. A két fiú, Sindzsi és Jaszuo jelleme ugyan egészen más, de ez sem megy a hihetőség rovására. Sőt, ez a közöttük lévő különbség egészen finom utalásokban körvonalazódik.

Jaszuónak volt egy világító számlapú órája, amit büszkén mutogatott fűnek-fának. (…) Azt képzelte, hogy maga a tény, hogy ő egy ilyen óra birtokosa, már elég ahhoz, hogy minden nőt meghódítson. (105. oldal)

Shinjinek nem volt órája. Tulajdonképpen nem is volt rá szüksége, hiszen – mind éjszaka, mind nappal – nagyjából meg tudta mondani, hogy mennyi az idő. Például a csillagok vándorlásából. Ha nem is ismerte tökéletesen a csillagok állását-járását, mégis pontosan érezte az éjszaka vagy a nappal hatalmas kerekének forgását. Olyan közelségben élt a természettel, hogy értette a rendjét és menetét, s ez nem is volt meglepő. (157. oldal)

Ez tehát egy egészen könnyen emészthető, élvezhető, jól megírt szerelmes regény. Aminek a borítója rettenetes. Az elejére biggyesztett japán asszonyka olyan, mintha az Odaátból szalajtották volna. Ha Sam és Dean meglátná, már rohannának is démont űzni, azoknak ilyen fekete a szemük. Ezenkívül a regényben szereplő nők közül valahogy egyikről sem tudnám elképzelni, hogy így néz ki. Ez egy démoni gésa! Ijesztő!

A szerző:
Élete (és főleg halála) már-már filmvászonra kívánkozik. Életrajzi könyv is szól róla, ami Henry Scott Stokes tollából származik, címe pedig: Misima Jukio élete és halála.

Misima Jukio (三島 由紀夫, Hepburn-átírással: Mishima Yukio) (Tokió, 1925. január 14. – Tokió, 1970. november 25.), valódi nevén Hiraoka Kimitake, japán próza- és drámaíró, költő. Kiskorában a nagyanyja nevelte igen szigorúan, csak 12 éves korában került vissza a családjához. Apja szintén katonás szigorral bánt vele. A Gakusúin nevű elit iskolába járt, és már 12 évesen írni kezdett. Wakák voltak az első nyomtatásban is megjelent művei.
Kapott ugyan behívót a második világháború idején, de mivel éppen beteg volt és tüdőbajosnak hazudta magát, nem kellett bevonulnia. 1947-ben szerzett diplomát a Tokiói Egyetemen. Kavatbata Jaszunarit személyesen is ismerte, egyik elbeszélését („Tabako” vagyis „A cigaretta”) pedig pont az ő ajánlására közölte le a Ningen folyóirat. Kavabatáról, akit nagyon kedvelt, esszéket is publikált. Több európai nyelvre is lefordították műveit, így nemzetközileg is nagy sikereket ért el. Sokat utazott, 1952-ben Görögországban is megfordult, ennek a látogatásnak nyomait viseli a Hullámok sűrűjében (Sioszai) című regénye, amely a görög mitológiából, Daphnisz és Khloé legendájából merít.
Háromszor is jelölték Nobel-díjra, de végül nem kapta meg.
1970-ben magánhadserege négy katonájával a Japán Honvédelmi Erők hadseregtábornokát túszul ejtette, és arra buzdította az összehívatott katonákat, hogy harcoljanak a császári hatalom visszaállításáért. A kísérlete elbukott, mire legközelebbi tanívtányával együtt szeppukut követett el. Ez sokakat megdöbbentett, holott műveiben számos jel utalt életének tragikus végére. A halálra is tudatosan készült, hiszen ennek egyik „főpróbája” volt egyik kései novellája, a Hazafiság, amelyet meg is filmesített. A főszerepet pedig ő maga játszotta: egy hadnagy, aki becsületét szeppukuval tisztázza.

Források:
http://www.szenzar.hu/Misima/MJ.htm
http://hu.wikipedia.org/wiki/Misima_Jukio
Idézetek:
Hullámok sűrűjében (Magyar Könyvklub, 2001)
Képek:
http://dannarhitect.files.wordpress.com/2009/07/yukio-mishima.jpg
http://img1.fantasticfiction.co.uk/images/n25/n126170.jpg

Akutagava Rjúnoszuke: A vihar kapujában

Mostanában, ha nem is teljesen a magam önszántából, de a japán irodalom remekeivel foglalkoztam. Ebben a félévben van jó néhány kötelező olvasmány japán íróktól, akiket eddig nem ismertem, de majd most! :D Nem vagyok biztos benne, hogy a Japánnal kapcsolatos érdeklődési körből pont az irodalom fog rám nagy hatást gyakorolni. Volt már szerencsém japán szerző művéhez, és attól tartok nem mindig értettem meg a lényeget. Legtöbbjük a keleti mondanivalóját nagyon keleti módon írja le, ebbe a gondolkodásmódba pedig attól tartok beleszületni kell, hogy az ember teljesen magáévá tegye. Vagy egyszerűen csak idő kell hozzá. Talán inkább az utóbbi… nem tudom, mindenesetre ezektől az íróktól fogok mostanában legalább egy művet elolvasni:
- Abe Kóbó
- Akutagava Rjúnoszuke
- Kavabata Jaszunari
- Macuo Basó
- Misima Jukio
- Mori Ógai
- Nacume Szószeki
- Óe Kenzaburó
- Tanidzaki Dzsunicsiró
- Ueda Akinari
És ezeket a könyveket:
- Muraszaki Sikibu: Gendzsi szerelmei I-III.
- Párnakönyv
- Taketori monogatari



Ezek közül először Akutagava Rjúnoszuke(芥川 龍之介): A vihar kapujában című novelláskötete akadt a kezembe, amely 11 novellát tartalmaz. Az előbb leírtak miatt féltem, hogy milyen lesz, de azt hiszem szerencsém volt, hogy ezzel kezdtem.

… minduntalan meg kell róla bizonyosodnunk, hogy az emberi élet olyan tünékeny, mint a harmatcsepp vagy a villám.

(8.oldal)

Ezek a rövid kis novellák, bár nagyon „japán” módon vannak megfogalmazva, mégis olvasmányosak, jól érthetőek. Van bennük humor és irónia, ami könnyebben „fogyaszthatóvá” teszi az egészet. Legtöbbnél olyan érzésem volt, mintha valamiféle „tücsök és a hangya” szerű tanulságos kis mesét olvasnék (bocsánat a párhuzamért), csak egy kicsit komolyabb mögöttes tartalommal.
Íme egy rövid kis leírás az összes novelláról. Nehogy elfeledkezzem róluk :))

A bozótmélyben
Ebben a novellában egy gyilkosság körvonalazódik a szemünk előtt a tanúk vallomásai alapján. Hogy végül is mi az igazság az nem derül ki, ami azért is érdekes, mert magát a halottat is „meginterjúvolják” egy médiumon keresztül. Megnéztem az ebből a novellából készült filmet is, amit Kuroszava Akira rendezett és 1950-ben mutattak be. Itt a történet keretét, helyszínét egy másik novella, a Vihar kapujában adja (ez a film címe is, japánul羅生門; Rashomon) a történetet pedig a „A bozótmélyben”. A film nagyon tetszett, ami azért is érdekes, mert a japán filmekhez eddig ugyanolyan viszony fűzött, mint az irodalomhoz :D Viszont igen tanulságos mondatok hangzottak el benne:

- Hazudni emberi dolog. Legtöbbször még magunkkal sem lehetünk őszinték.
- Az lehet. De ez azért van, mert az emberek még maguknak sem ismerik be, hogy hazudnak.

- Az emberek el akarják felejteni a rossz dolgokat… és hinni akarnak a kitalált jóban. Így könnyebb.

A vihar kapujában
Egy lakáj, akit a Kiotóra köszöntő válság miatt elcsaptak állásából, a hatalmas viharban a Rasómon kaputoronyban talál menedéket, és ahogy ott üldögél, azon tűnődik, mihez is kezdjen ezután. Maradjon becsületes és haljon éhen, vagy váljon tolvajjá, hogy ezáltal életben maradjon. Egy nyomorúságos öregasszonnyal való találkozás „segíti” hozzá a döntéshez.

A pókfonál
Kandata, a bűnöző a pokolban sínylődik, Buddha pedig megpillantja, miközben a Paradicsomban sétálgat. A bandita egyszer megkímélte egy pók életét (kb. ez az egyetlen jótett, ami a számlájára írható), Buddha pedig úgy dönt, ad neki egy esélyt, hogy kiszabadulhasson odalentről. Lebocsát egy pókfonalat, amin keresztül Kandata felmászhat a pokolból. Ő azonban önzése és hitetlensége miatt másodszor is elbukik.

Az éneklő borz
Lehetséges-e, hogy igaz az a legenda, mely szerint egy ember borzzá tud változni, és ebben az alakban énekel egy leányzó ablaka alatt?

Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él, éppúgy, ahogy elődeink elhitték, hogy a borz megbabonázta az embereket? És miért ne élnénk annak bűvöletében, amiben hiszünk?

A dohány meg az ördög
Ez a kedvencem! :D Megtudhatjuk, hogy a legenda szerint a dohányt tulajdonképpen maga az ördög hozta be Japánba, aki Xavéri Szent Ferenccel együtt érkezett az országba (XD). Talán itt arra is utalhat a szerző, hogy amikor megjelent Japánban a nyugati kultúra, akkor vele együtt a gonosz, rossz dolgok is megérkeztek. Talán itt éreztem legjobban azt, hogy ilyen utalásokat mennyire könnyed formában fogalmaz meg az író, és hogy egy látszólag egyszerű történetbe (ami ránézésre valamiféle tanmesének tűnik) milyen agyafúrtan rejt el komolyabb dolgokat.

Az orr
Szerintem ez a novella a mai világban is megállná a helyét, elvégre mostanában mindenki máshogy akar kinézni, mint ahogyan kinéz. A szerzetes, akinek hatalmas orra van, és nagy nehézségek árán végre eléri, hogy olyan legyen, mint bárki más, miért érzi mégis nyomorultul magát, amikor tényleg megszabadul a zavaró szépészeti tényezőtől? Talán mert az orral együtt elvesztett valami mást is, valami lényegeset saját magából?

A borféreg
Nagyjából ugyanarról szól, mint Az orr, csak más körítéssel. Liu Taj-Cseng kigyógyul javíthatatlannak hitt borimádatából.

De amikor a bort elvették tőle, semmi más nem maradt. Vagyis Liu önmaga volt a borféreg, és a borféreg volt Liu. Ezért amikor megszabadult a féregtől, voltaképpen önmagát ölte meg.

Őszi hegyoldal
Egy csodálatos tájkép, aminek nincs párja széles e világon. De vajon tényleg létezik, vagy csak azt képzeljük, mert azt akarjuk, hogy létezzen? (van ennek a mondatnak értelme? :D)

Tetvek
Ideológiai vitát folytatni tetvekről… ezt teszik a harcba induló szamurájok, akiknek a csatába induló hajón igencsak meggyűlik a bajuk ezekkel a kellemetlen kis rovarokkal. (elég vicces, meg ironikus történet, de nekem felfordult tőle a gyomrom :S)

Az estély
A japán és nyugati kultúra találkozása… ismét.
Akiko, a japán lány első bálján egy francia tengerésztiszttel találkozik.

A zsebkendő
Egy professzorhoz látogatóba érkezik egyik volt tanítványa édesanyja, egy japán hölgy, aki fia halálhírét hozza magával. Az arcán ugyan semmiféle fájdalom nem jelenik meg, az asztal alatt azonban össze-vissza gyűri szövet zsebkendőjét.

Ott ült a hölgy, mosolygó arccal, igen, de a teste az első pillanattól fogva zokogott.

És végül az íróról néhány információ:

Akutagava Rjúnoszuke (Tokió, 1892. március 1. – Tokió, 1927. július 24.) a Taisó-korszak japán írója, a modern japán novella mestere. Nagyszerű stílusában megírt, leheletfinoman és pontosan kidolgozott történetei az emberi természet sötét oldalát térképezik fel. Állítása szerint a Sárkány évében, havában, napján és órájában született, ezért kapta Rjúnoszuke, azaz „sárkány fia” utónevet. Idős szülei első fiúgyermeke. Akutagava elvetette a Japánban a századelőn uralkodó naturalista stílust. Témáit továbbra is régi történetekből merítette, melyeknek komplex, modern interpretációját adta novelláiban. Irodalmi karrierjének utolsó szakaszát hanyatló fizikai és mentális állapota jellemezte. Élete végéhez közeledve Akutagava nyugtalanító látomásoktól, testetlen félelmektől szenvedett, és rettegett attól, hogy örökölhette anyja idegbetegségét. 1927-ben öngyilkosságot kísérelt meg felesége egy barátnőjével, de életben maradt. Végül veronáltabletták túladagolásával vetett véget életének 1927. július 24-én. Búcsúlevelében bizonytalan szorongó érzésre (ぼんやりとした不安, bonjaritosita fuan) panaszkodott. Mindössze 35 éves volt.
Akutagava egyetlen nagyregényt sem írt. Jelentős lírai életműve mellett (számos haikut írt) sikerét elsősorban novelláinak köszönhette, melyekből 150-nél is többet írt rövid élete során.
Számos novellája magyarul is olvasható A hottoko álarc, Az éneklő borz, A vihar kapujában című kötetekben, Müller Péter átdolgozásában pedig több hazai színpadon is bemutatták A vihar kapujában drámaváltozatát.

Források:
életrajz innen:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Akutagava_Rj%C3%BAnoszuke
képek:
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/1/18/Akutagawa_Ryunosuke_photo.jpg/220px-Akutagawa_Ryunosuke_photo.jpg
http://www.muzeumantikvarium.hu/images/item_image/original/7896.jpg
idézetek: Akutagava Rjúnoszuke: A vihar kapujában, novellák, [vál. és az utószót írta Gergely Ágnes] [ford. Gergely Ágnes, Vihar Judit], 3. bőv. kiad., Budapest : Ulpius-ház, 1999, Slovakia: 8.,47.,84., 129. oldal

Zilahy Lajos: Halálos tavasz

Mikor megkértem anyut, hogy adjon egy könyvet, mert nincs mit olvasnom, és ezt nyomta a kezembe, megkérdeztem tőle, hogy miről szól. Azt mondta arról, hogyan teszik tönkre az emberek az életüket. Nos, igen, igaza is volt, én pedig nem szeretem a túl depressziós hangulatú könyveket, mert ahelyett, hogy élményt nyújtanának, órákra levert leszek tőlük.
A Halálos tavaszt is kételyekkel vettem a kezembe, hogy vajon milyen lehet, de azt hiszem kellemesen csalódtam. Valóban nem egy könnyed téma, amiről ír, hiszen tulajdonképpen egy öngyilkosságra készülő fiatalember (búcsú)levele az egész, amiben elmeséli életét és annak félresiklását a mellette lévő hotelszobában megszálló egykori legjobb barátjának.
A kicsit nyomasztó téma ellenére nagyon szép olvasmány, talán úgy fejezhetném ki legjobban, hogy gyönyörűen ír. Nagyon olvastatja magát az egész. Romantikus, szenvedélyes, szenvedős, szép. Úgy tudom, film is készült belőle régen, még nem láttam ugyan, de egyszer kíváncsi lennék rá.
A könyvben ezen kívül még rövidebb kis történetek is voltak, amelyek 90%-ának végén az egyik szereplő vagy meghalt, vagy megölte magát. Volt, amelyik tetszett (Szárnyatlan angyal), volt, amelyik nem (A szív).
Zilahy stílusa mindenesetre nagyon tetszik, biztos olvasok majd még tőle valamit.

Stephenie Meyer: Breaking dawn - Hajnalhasadás

Mindig nehéz nyilatkozni egy ilyen hosszú sorozatról, amikor vége van, még akkor is, ha nem tartozott a kedvenceid közé. Nekem sosem volt a kedvencem, mégis sikerült két nap alatt kivégeznem ezt az utolsó kötetet. A történet csak folyik, folyik, már 100 oldalnál tartasz, már 200-nál, 500-nál, és bár vannak olyan részek, ahol igazából nem történik semmi különös, mégsem válnak azok se unalmassá. Nem tudom miért; talán a könnyed stílusa miatt, de ott van még a humor is, ami kellemes meglepetést jelentett (Jacob szőkenős viccei, Emmett cukkolása, hogy Edwardék háza hogy lehet még egyben, Emmett és Bella szkanderoznak XD stb.) Nagyon élveztem az egészet.

Persze kevésbé tetsző dolgok is akadtak: ha nem gondolkodnék, és csak rá kéne vágnom valamit arra a kérdésre, hogy milyen volt az első pár száz oldal, azt mondanám: szörnyű. Szörnyű és felkavaró. Az ilyen szörnyszülöttes dolgokat mindig is hátborzongatónak tartottam, és annyira más lett tőle az egész könyv hangulata, mint az eddigieké…

Amit már a korábbiakban is feleslegesnek éreztem: az írónő nem igazán bízhat olvasói emlékezőtehetségében, de elhihetné, hogy az ötszázötvenedik emlegetés után talán mindenki megjegyezte, hogy Edward elképesztően, észveszejtően, hihetetlenül gyönyörű! Lassan márvány testének minden darabjáról hallottam már olyan jelzőt, ami a tökéletesnek egyik szinonímája. Elolvastuk, elhisszük.

Az emberi világ nagyon a háttérbe szorult, vagy, hogy úgy mondjam, kizárólag Charlie-ra korlátozódott. Amolyan „a vámpírlét amúgy is tökéletes, miért vesztegessünk több szót az alantas emberekre” érzésem támadt. Mint például itt:

Sosem fogok elfáradni, és ő sem. Nem kell levegő után kapkodnunk, pihennünk, ennünk, sőt, még vécére mennünk sem. Nincsenek immár alantas emberi szükségleteink. A világon senkinek nincs szebb és tökéletesebb teste, mint nekünk, és ő egyedül csakis az enyém. Nem hiszem, hogy valaha is eljutok arra a pontra, amikor azt gondolom majd: „Na, mára elég volt.” Mindig többet fogok kívánni. A napnak sosem lesz vége.

Én imádom a happy end-et, de ennek a Bellának – ha a szülést leszámítjuk - olyan piszok szerencséje van, hogy a vámpírlétnek minden előnyét kihasználhatja, a hátrányok nélkül. Egy amolyan igazi, öröklétig tartó happy end. Mázlista! :D

egyvalamit zárójelben muszáj megjegyeznem. Nem szőrszálhasogatás, de mindig megakadt a szemem rajtuk: minek a rengeteg, baromi hosszú alfejezet cím? Például: „MIÉRT IS NEM HÚZTAM EL ONNAN? NANÁ, MERT EGY IDIÓTA VAGYOK!” vagy „MINEK NÉZNEK? ÓZNAK, A NAGY VARÁZSLÓNAK? AGY KELL? SZÍV? TESSÉK! VEDD AZ ENYÉMET! VEDD EL MINDENEMET…” Ilyet még sehol sem láttam. Érdekes :D)

Ami igazán tetszett, hogy végre igazán kitárul az írónő által elképzelt vámpírvilág. Kicsit sajnáltam, hogy miért csak ebben a részben jött elő ennyi új szereplő. Annyian nyüzsögtek, hogy soknak még a nevét se sikerült megjegyeznem, pedig voltak nagyon jól eltalált karakterek. A Volturi motivációi kicsit laposnak tűnnek, de Aro-t még mindig bírom :D Nem simán csak gonosz, mint Caius, vagy unott, mint Marcus (az a fickó olyan, mint a János-hegy; ott van, és csak áll), hanem az a nyájas rosszfiú típus. (ő volt az egyik, akit a filmben szerintem nagyon jól eltaláltak). Hogy nem volt egy jó kis bunyó a végén, az számomra legalábbis nem okozott nagy csalódást :D Jó volt ez így, elvégre mindent elmagyaráztak, minden szálat elvarrtak, a kellő feszültség is megvolt a jelenetben. Na jó, bevallom, azért szívesen vettem volna, ha Aro-nak valaki legalább behúz egy nagyot. XD Sebaj!

További pozitívumként említeném, hogy egy rész Jacob szemszögéből volt bemutatva. Őszintén szólva üdítő változatosság volt, mert Bella kezdett lassan unalmassá válni.

Így visszanézve, nem hiszem, hogy sokkal többet bele kellene gondolni ebbe a könyvbe, mint ami: egy könnyed, szórakoztató történet, kellően megpakolva tápos szereplőkkel, szerelemmel, hétköznapi érzelmekkel, meg egy kis misztikummal. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy kellemesen kikapcsolódjak. Ha majd drámát akarok, nem Stephenie Meyer-t fogom választani. Mindent összevetve, nekem tetszett.

L. J. Smith: Vámpírnaplók - Ébredés

Ez amolyan igazi hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás volt: megláttam a könyvesboltban, és mivel épp volt nálam pénz, azt gondoltam: egye fene, megveszem!
Hát nem mondom, hogy nem kellett volna, de csalódás volt, legalábbis a sorozathoz képest. Megvan a második rész is, úgyhogy kap még egy kötetnyi esélyt. Egyébként nagyon úgy tűnik, hogy a következő tipikus eset áll fenn: sikeres lett egy sorozat, erre gyorsan kiadták az eredeti könyvváltozatot is, másfeles sorközzel, darabonként 2500 Ft- ért (mindegyik kötet kb. 200 oldal, egy délután alatt elfogyasztottam). Szóval magamat nagyon boldoggá tettem névnap alkalmából, a pénztárcámat meg leheletkönnyűvé. Ráadásul úgy van vége a könyvnek, mintha ollóval elvágták volna, a második meg tök ugyanott folytatódik, szóval nem tudom, hogy nem csak reklámfogás miatt vágták-e félbe, vagy eredetileg is így volt.

A könyvet L. J. Smith (Lisa Jane Smith) írta még 1991-ben. Eddig még semmit nem olvastam tőle, hát nem is vagyok elájulva, de nem is vártam túl sokat.

Ilyen esetben persze képtelenség eléggé elvonatkoztatni a sorozattól, ha az ember azt látta először. Legnagyobb csalódás a karakterekben mutatkozott meg, ráadásul körülbelül az első tíz oldal után. Hogy Elena haja nem sötét, hanem szőke, azzal nem foglalkoztam, de az első pár oldalon egy unszimpatikus, iskola-bálkirálynője, nyafogós, hülye p*csát ismerhetünk meg Elena személyében, akinek az a legfőbb gondja, hogy az iskolában vajon hány fiú fog elájulni a szépségétől, amikor meglátja. Caroline szende kis szűzleánykának tűnik mellette. És ezen az sem javított, hogy kb. a Stefannal való második találkozásánál olyan lángoló szerelemre gyullad, hogy azontúl már más vágya sincs, mint megszerezni magának a suli legújabb szépfiúját. Szóval a történet ezzel pont azt a báját veszítette el, hogy van egy szimpatikus, szerethető főhősnője. Stefan igazából csak kinézetében más, mint a sorozatbeli, egy amolyan igazi olaszos szépfiú. Ha a leírás alapján készítenénk egy könyvborítót, akkor kaphatnánk egy tipikus szerelmetes-regény portrét, ahol az olajosbarna bőrű, fekete göndör hajú főhős szenvedélyesen öleli a szőke, porcelánbőrű, lobogó hajú főhősnőt, a háttérben pedig látszanak a haragos tenger hullámaitól ostromlott sziklák. Pff… És akkor Damon-t már ne is említsem: fekete haj, fekete cipő, fekete pulóver, fekete bőrdzseki, fekete, fekete, fekete… mint Torma Gedeon az Abigélből XD „fekete ember fekete ruhában feketét nevet, feketét tüszköl, és feketét álmodik” XD
Ráadásul minden benne van, ami a sorozatban nem tetszett: a temetőben való állandó rohangálás, a fekete varjú stb.

A sztori olyan egyszerű, mint a bot. A lány beleszeret a vega vámpírfiúba, akiről nem komoly agymunka után tudja meg, hogy vámpír, hanem egyszerűen meglátja, amint igen bárdolatlan módon egy kismadárral csillapítja éhségét a tetőn. Történik pár rejtélyes haláleset, de mivel közben több visszaemlékezés is történik a Cathrine-Stefan-Damon szerelmi háromszögre, csak a nagyon hülye nem találja ki, hogy a gonosz testvér áll az egész hátterében. Cathrine karakteréből minden fenyegető vonás eltűnt, ő egy vámpírlány, aki nem tud választani két testvér között, ezért eldönti, hogy mindkettőt akarja. Elenáról meg nehéz eldönteni, hogy csak egy hülye ribanc-e, mert onnantól, hogy kezdenek Stefannal összemelegedni, már mindent megtenne a szeretett pasiért, és más nem érdekli.

Elena érezte, ahogy Stefan ajka az övéhez ér.
És... ennyi volt. Minden kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszűnt. Amit ekkor érzett, nem egyszerű szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegett.

A szerelmi szál nem túl megható, semmiféle érzelmet nem vált ki az emberből, pláne mert a 200 oldalas könyv nagyjából felénél már úgy lángolnak, de úgy… minden átmenet nélkül. Ez az előbbi idézet a 105.-ik oldalról származik. Értem én, hogy van szerelem első látásra, de azért ez kicsit túlzás.

Így visszaolvasva ez elég lesújtóan hangzik, de nem volt egy nagy élmény, és csak remélni tudom, hogy a következő rész legalább egy hangyányit jobb lesz.