Ifj. Fekete István: Fekete István az édesapám volt...

Már nagyon régóta szemeztem ezzel a könyvvel. Fekete István a kedvencem a magyar írók közül, minden történetét imádom, így borzasztóan érdekelt, vajon a fia miféle könyvet írhatott róla. Nos, utólag azt mondhatom, nagyon örülök, hogy megszületett ez a mű, mert magáról az íróról úgymond fogalmam sem volt, holott rengeteg könyvét olvastam egészen gyerekkorom óta, de igazából azt sem tudtam, hogyan nézett ki a valóságban. Kicsit meg is lepődtem, mikor ebbe belegondoltam, mert a legtöbb íróról azért láttam képet korábban, vagy valamilyen fogalmam arról, hogy hogyan néznek ki, s csak most jöttem rá, mikor a kötet végi képeket nézegettem, hogy Fekete Istvánnal csak most először néztem „farkasszemet”, amikor a borítón lévő képet megpillantottam. 

Érdekes volt olvasni a levelezését a majdani feleségével, s jó volt megtudni, hogy ő maga is olyan ember volt, amilyennek a könyveiből kitűnt. Türelmes, halk szavú, s a képen, ahol puskát szorongatva áll a vadászzsákmánnyal, épp olyan, amilyennek a fiatal Matulát elképzeltem. Épp ezért szomorú, hogy tényleg mennyire mellőzött író volt olyan sokáig, holott a könyvei csodálatosak, és ezt értem a szó legszorosabb értelmében. Legeslegelső igazi könyvélményem (ami tényleg rendes könyv és nem csak valami rövidebb olvasmány az iskolai olvasókönyvből) a Vuk volt, még ma is emlékszem, milyen büszkén csuktam be, mikor végeztem vele, hogy: íme, az első könyv, amit elejétől a végéig elolvastam. S ezt követte még sok-sok másik – köztük rengeteg Fekete István mű is – sosem felejtem el, milyen nagy hatást tett rám, amikor Bogáncs végül hazatalált, vagy amikor Kele az udvaron úgy odavágott a csőrével a szemtelenkedő tyúknak, hogy az ott is maradt. Mindig megmarad bennem az élmény, amikor először olvastam a Tüskevárat, és együtt izgultam Tutajossal, hogy meg tudja-e mutatni barátjának újonnan szerzett csónakosi képességeit. Felejthetetlen élményekkel gazdagítottak Fekete István könyvei éveken át, éppen ezért örülök, hogy született egy ilyen kiadvány, amiből jobban megismerhettem a gyönyörű sorai mögött eddig számomra elrejtőzött írót.

Ifjabb Fekete István véleményét is teljesen meg lehet érteni. Jogosan méltatlankodik az apja mellőzöttsége miatt, s ezt a sértettségét nem is rejti véka alá. A vége felé viszont már annyiszor ismételte önmagát, hogy kicsit szájbarágósnak tűnt az egész. Azt például, hogy „a kiadott ötven kötetéből csak öt(!) volt az, melyek az "ifjúsági könyvek” kategóriájába tartoztak" körülbelül négyszer említi, sok-sok felkiáltójellel, szinte habzó szájjal bizonygatván, hogy az ominózus B.B.-nek mennyire nincs igaza. Szerintem sincs igaza, de azért nem kellett volna ugyanazt az információt vagy hatszor a szánkba rágni. Fekete István remek író volt, azt hiszem mindig is a kedvencem marad, s ezt semmiféle irodalomkritikus lesújtó véleménye nem változtathatja meg.

Egyébként a megállapítást, miszerint csak öt (vagy hat? -> a 338. oldalon ez szerepel: „Fekete István írásai több mint ötven kötetben jelentek meg eddig. Ebből a több mint ötven kötetből, csak hat (6!!) könyv az, amire azt lehet mondani, hogy „ifjúsági” regény. -> na most akkor öt vagy hat? Az öt kétszer is szerepel, míg a hat egyszer, így előbbit tekintem helyesnek :’D) könyv tartozik az ifjúsági regény kategóriába, nehéz lett volna figyelmen kívül hagynom, mert egy kedves könyvtári olvasó ceruzával jól látható megjegyzéseket fűzött egyes sorokhoz a könyvben. Sose fogom megérteni, egyesek miért érzik szinte kötelességszerűnek, hogy megosszák saját véleményüket a többi olvasóval egy könyvtári könyvben! Ha annyira közlési kényszerük van, írjanak blogot, vagy naplót, bánom is én, de ne firkáljanak össze könyveket, amiket később más is szeretne lehetőleg olvasható példányban kézbe venni. Na, erről ennyit. 

Visszakanyarodva ifj. Fekete véleményéhez, kicsit olyan volt az egész, mintha felháborodását nagy hirtelenjében papírra vetette volna, és később nem is nagyon ellenőrizte le, mit írt pontosan. Van például ez a fentebb említett adat, ami több helyen máshogy szerepel. Vagy ott van B.B. az irodalomkritikus, akinek véleménye felett szinte az egész könyvben nem tud napirendre térni, holott többször is említi, hogy nem az a célja, hogy B.B-vel vitatkozzon. De akkor miért azt csinálja egész végig? Nekem azok a részek tetszettek legjobban, amikor személyes emlékeiről írt, amit együtt élt meg az apjával, s nem azok, ahol sok-sok felkiáltójellel, és a CAPS LOCK gombra rátenyerelve bizonygatta, milyen igazságtalan egyes irodalomkritikusok véleménye. Ismétlem, én is egyetértek vele, de jobban örültem volna, ha többet ír azokról a szívmelengető emlékekről, és nem egy teljesen abszurd állítást próbál folyamatosan megcáfolni. Azt szerintem már megcáfoltuk mi, olvasók azalatt a sok év alatt, míg szinte faltuk Fekete István könyveit, és együtt nevettünk, együtt sírtunk a hőseivel. 

A könyv adatai:

Kiadás: Móra Könyvkiadó, 2004

Terjedelem: 416 oldal

A kép innen származik: http://www.google.hu/url?source=imglanding&ct=img&q=http://uj-kincskereso.uw.hu/images/fekete.jpg&sa=X&ei=pkmaT4b0JKTP4QTAmaGyDw&ved=0CAwQ8wc&usg=AFQjCNEJ2AUJlpx4Nwxk3LPKsjhl_OSsgQ

Inoue Jaszusi: Szamuráj csatazászló

Mostanában, hogy szakdogámmal foglalkozom, kicsit elhanyagoltam az olvasást, de úgy döntöttem, ma ideje lesöpörnöm a port a blogomról, és írni egy bejegyzést erről a könyvről, hiszen már legalább két hete végeztem vele.

Elég nehezen birkóztunk meg egymással, pedig nem egy hosszú darab. És Inoue Jaszusit a korábbi művei alapján remek írónak tartottam, meg a könyv témája is tetszett, így nagy slunggal vágtam bele, hogy majd mennyire fogom élvezni. Hát nem így lett. És esküszöm, hogy ez nem Inoue Jaszusi hibája, mert ő tényleg nagyszerű író! Korábban olvastam tőle az Azáleák a Hira-hegyen (Hira no shakunage, 1950), a Vadázspuska (Rjódzsú, 1949), és az Utazás a Fudaraku paradicsomba (Fudaraku tokaiki, 1961) című műveket. Mindegyik tipikus japán novella volt, de aki hozzászokott a stílushoz, az élvezetes történetekkel gazdagodhatott, amikor kezébe vette őket. 

Lássuk egy kicsit a történetet, aztán jöjjön a feketeleves: a Szamuráj csatazászló Japán azon történelmi korban játszódik, amit Szengoku-dzsidainak (1467-1573) neveznek, s ami az ország feudális széttagoltságának időszaka volt. A belső viszályok felerősödtek, mindenki harcolt mindenkivel, és akinek megvolt hozzá az esze és ereje, az feljebb lépdelhetett a társadalmi ranglétrán. A bakufu (sóguni kormányzat) bár névleg még létezett, ugyanolyan jelentéktelen politikai erővé csökevényesedett, mint maga a császári udvar. Ebben a korszakban élt két olyan hadvezér, akik kiemelkedtek a többi kis földbirtokos közül: Takeda Singen és Ueszugi Kensin. Ők ketten többször is összecsaptak egymással az évek során, és világos volt, hogy egy nap sor kerül majd egy végső csatára, melyben egyikük megfosztja a másikat a hatalomtól. 

A könyv egy Jamamoto Kanszuke nevű szamuráj szemszögéből mutatja be az eseményeket, aki egy csúnya, amolyan torzszülött ember, így a legtöbben taszítónak találják, Takeda Singen viszont mégis a szolgálatába fogadja. Ez igen bölcs lépés tőle, ugyanis kiderül, hogy ez a Kanszuke egy valóságos hadászati zseni. Takeda számos harcot megnyer, amikor az ő tanácsaira hallgat. Kanszuke egy vár elfoglalása során találkozik Juu hercegnővel, aki az ellenséges sereg betörésekor már épp az öngyilkosságot fontolgatja. Kanszuke meggyőzi, hogy ne legyen ilyen meggondolatlan, inkább éljen tovább, hiszen még nagyon fiatal. Hogy, hogy nem, Juu hercegnő végül Takeda ágyasa lesz, és gyereket is szül neki. Kanszuke számára nincs fontosabb az életben, mint ez a két ember, Takeda és Juu hercegnő, akiket nagyon szeret, és minden vágya, hogy egymás mellett találják meg a boldogságot. Persze ez nem egy tündérmese. Ez egy olyan igaz(?) történet, mely Japánban játszódik, így előre borítékolható, hogy a szerelmesek nem vágtatnak majd el a könyv végén a rózsaszín felhőkbe. Sokkal inkább arról szól, hogy mindhármuknak megvan a maga elképzelése arról, hogyan kellene alakulniuk a dolgoknak, és ezt szem előtt tartva próbálják az eseményeket a maguk hasznára fordítani.

Egy ilyen sztoriból remek könyvet lehetne írni, hiszen van benne háború, van benne szerelem, intrika, minden, ami kell. Mégsem lehet élvezni. Mégpedig azért, mert véleményem szerint ez a könyv egy tipikus példája annak, hogyan lehet egy történetet megölni, lefejezni, teljesen élvezhetetlenné tenni egy rossz fordítással, és még rosszabb kiadással.

A Szenzár kiadónak sikerült egy olyan pocsék kiadást produkálnia, hogy ilyet még az életben nem láttam. Versenyre kelhetne a „melyik könyvben van a legtöbb helyesírási hiba” címért. Vesszőhibák, elírások, hiányzó pontok a párbeszédeknél, minden, amit csak el tudunk képzelni. Az igénytelen talán a legjobb szó rá. Ilyet igazán nem lenne szabad egy könyvvel megcsinálni, mert ha már kiadják, hát figyeljenek oda, hogy mit csinálnak. Borzalmas. 

A másik a fordítás. Az egy dolog, hogy a japán műveknek van egy bizonyos stílusa, ami sokszor idegenné teszi őket egy nyugati olvasó szemében, de szerintem maga a fordítás sikerült nagyon rosszul. Néha olyan mondatokba botlottam, hogy egyszerűen nem hittem a szememnek. Nézzünk egy-két példát:

„Ekkor érkezett egy üzenet Juu hercegnőtől, amelyben arra kérte Kanszukét, hogy sürgősen látogassa meg a Kannon-in templomban. Már vagy három hónapja nem látta Juu hercegnőt, gyorsan lóra pattant és Juu hercegnőhöz sietett.” (125. oldal)

(Juu hercegnő, Juu hercegnő, Juu hercegnő… a japán nyelvben nem hiba a szóismétlés…)

„– Mi?! Az ellenség előörse?

– Igen, állítólag ecsigói harcosok.

– És mennyien vannak?

– Több mint ezren.

–Rendben van. (156. oldal)

(Az utolsó sornál szinte látom magam előtt a japán szöveget, ahogy az van odaírva: sou desu, ne! Pedig nem lenne szabad. Magyarosnak kéne lennie, de nem az.)

„Néhány percnyi gondolkodás után leszáll a nyeregből, és kihúzta a nyílvesszőt lova farából.” (157. oldal)

(Az igeidők még véletlenül sincsenek összeegyeztetve. Vagy csak elírás, mert lehagyták leszáll végéről a t-t. Akkor meg a kiadó hibája. Mindegy, a lényeg, hogy nem jó.)

„Ebben az évben, Tenbun huszonnegyedik évében változás történt, és elkezdődött Kodzsi korszaka.” 163. oldal

„Miközben Singen még mindig Juu hercegnő halálát gyászolta, hadserege sebesen haladt Ina felé. Koudzsi második évének márciusában Kanszuke is részt vett a hadjáratban.” 165. oldal

(Egyik oldalon még Kodzsi, a másikon már Koudzsi, igazán eldönthetnék, mi volt annak a nyomorult korszaknak a neve. És mindezt két oldalon belül. Mondjuk a Koudzsi sehogy se jó, mert ha már magyaros átírás, akkor Kódzsi, ha meg Hepburn, akkor Kouji.)

Az igazi gond az volt a fordítással, hogy végig szinte magam előtt láttam a japán szöveget. Az egész könyvnek fordítás-íze volt, pedig ha az ember olvas, nem lenne szabad éreznie, hogy ezt egy másik nyelvből ültették át a sajátjára. Szívesen elolvasnám az eredetit, vagy egy rendes fordítást, kíváncsi vagyok, akkor tetszene-e a történet. Így azonban teljesen élvezhetetlen. 

A szereplők: velük sem tudtam kibékülni. Általában olyan történelmi regényekkel találkoztam, ahol az író igyekszik fényezni, vagy legalábbis szimpatikusnak beállítani a főhősöket. Hát, itt az a veszély nem fenyegetett, hogy megszeretem őket… bármelyiket is. Takeda Singen egy üresfejű idiótának tűnt, Juu hercegnő egy rosszindulatú, ármánykodó nőszemély, szinte megkönnyebbülés volt, amikor meghalt. Kanszuke meg… hát, inkább hagyjuk. Lehet, hogy tényleg ilyenek voltak, lehet, hogy tökéletes, és az akkori kornak megfelelő a jellemábrázolás, de akkor is unszimpatikus szereplőktől hemzseg a könyv, akikben semmi érdekes nincsen. Az egyedüli rész, ami tetszett, az a nagy csata a könyv végén. De csak azért nem érte meg elolvasni.

Légy olyan sebes, mint a szél! 風

Légy olyan csöndes, mint a fa! 林

Támadj olyan ádázul, mint a tűz! 火

Légy olyan nyugodt, mint a hegy!  山

Mindent összevetve, ez a könyv csak egy 10/2. És akkor még jószívű voltam.

A könyv adatai:

eredeti cím: Furin kazan (風林火山) 

kiadás: Szenzár Kiadó, Budapest, 2006

terjedelem: 220 oldal

fordította: Tóth Andrea

A kép innen származik:
http://marvin.bookline.hu/product_tnimages_6/449/TN6_B320471.JPG

Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát

Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát

Hatalmas Durrell rajongó vagyok, rengeteg könyvet olvastam már tőle, és remélem, sokat fogok a későbbiekben is. Ezek a könyvek mindig kikapcsolnak, megnevettetnek, felhőtlen szórakozást ígérnek egy-kétszáz oldal erejéig. Sorrendet nem nagyon tudnék az eddig olvasottak között felállítani, de ha mindenáron ragaszkodnék a rangsorhoz, akkor ez a könyv tőle biztosan a végére kerülne.

Azért nem kell rosszra gondolni, egyáltalán nem olyan rémes ez a könyv. Hozza a megszokott Durrell-színvonalat, mégis, valahogy maga az összeállítás nem volt egészen szerencsés. Durrell akkor brillírozik leginkább, amikor állatos sztorikkal rukkol elő, s valóban, ebben a könyvben is leginkább azok a történetek nyerték el tetszésemet, amelyek egy parfümtől illatozó szarvasgombavadász disznóról, egy mocskos szájú papagájról, és persze Gerry családjáról (akik, mint jól tudjuk, szintén egy állatfajta :D) szóltak.

Volt két olyan történet is, amelyek a legkevésbé sem sorolhatók a vicces kategóriába, sokkal inkább a hátborzongató, morbid, sőt, „Az esküdtszék” esetében az undorító is eszembe jutott. Utóbbi egyáltalán nem is értem, miért került bele ebbe az összeállításba. Gerry úgy tűnik, szerette a hátborzongató történeteket, ha jól emlékszem egy korábbi könyvében is volt valami hasonló sztori tükrökről, meg ellopott lelkekről, ami után egy napig nemigen akarózott tükörbe néznem :D Nem vagyok egy horrorsztori rajongó, na! „Az utolsó út” egyébként még tetszett is, bármennyire szörnyű volt is a vége, de „Az esküdtszék”… hát, nyugodtan kimaradhatott volna, mert szörnyen rontotta nálam az összképet. Ha Durrel könyvet veszek a kezembe, valahogy nem erre vágyom, ennyi. A többi történet értékéből persze ez sem von le semmit, mert azok ugyanolyan briliánsak, mint az eddig megszokottak.

S ha már szó volt a legkevésbé tetsző történetről, megemlítem a kedvencemet is. Habár a választás nem könnyű, „A papi papagáj” abszolút vitte a prímet, kacagtató, mulatságos, vérbeli Durrell sztori elejétől a végéig.

„Te azt tudtad, hogy a Harrods úgy reklámozza magát, hogy náluk az égvilágon minden kapható?
– Igen.
– Hát én kifogtam rajtuk. Két dolgot is hiába kértem, amit a hajós szerint Mózes nagyon szeret. Nyalakodni is, meg játszani vele.
– Mi az?
– Az a hajós azt mondta, hogy a jó bőr meg a nagy duda.
(…) – És kaptál?
– Azt mondták, a jó bőrnek most épp nincs szezonja. Mit szólsz hozzá, én nem is tudtam, hogy bőrt nem lehet egész évben kapni. Ez biztosan a vedlés miatt lesz.
– És a másik dolog?
–Azt hiszem, az eladó nem értette pontosan, mire gondolok, mert valami orvosi segédeszköz vagy milyen boltba küldött.
– Mi történt ezután?
– Fogtam egy taxit, és visszamentem a szállodába. A taxisofőrt is megkérdeztem, tud-e valahol jó bőrt meg jó nagy dudát, mire azt mondta, hogy tudtával otthon a feleségének van, de az asszony ragaszkodik hozzájuk. Persze megkérdeztem, hogyan jutott hozzá a felesége, de a sofőr azt mondta, örökölte.” (245-246. old.)

Pár szót még a kiadásról. Merthogy ez valami újfajta, ez már a borítón is látszik. Maga a borító szép, színes, meg vidám, illik a könyvhöz, és jól is néz ki. Nem hasonlítottam össze a régebbi Durrell könyveimmel, de a fordítás másnak tűnik. Nem rosszabb, de egyértelműen nem ugyanaz, ez már a nevekből is látszik. Spiro, a család görög barátjának neve ebben a könyvben például Szpirosznak van fordítva. Kicsit zavaró, amikor az ember X számú könyvön keresztül megszokott valamit, aztán megváltoztatják, de hát ez van, hozzá kell szokni. A könyv összefűzése sajnos pont az a fajta, amit én nem tartok túl szerencsésnek. Ha már a közepe felé tartasz, komoly izommunkába kerül, hogy nyitva tudd tartani, ugyanis ha elengeded, összeugrik az egész. Ha meg kicsit jobban kifeszegeted, akkor kezd szétválni középen. Én meg, mivel szeretek jól bánni a könyveimmel, végig kímélő üzemmódban olvastam, ergo tíz perc után megfájdult a kezem tőle. Mutatós borító ide vagy oda, a régi kiadást jobban szerettem.

Értékelés: mindent összevetve (jobban mondva, a többi Durrell-könyvvel összehasonlítva) erős 7/10, figyelembe véve az oda nem illő „Az esküdtszék”-et, és a kiadást.

---------------------------

A könyv adatai:
eredeti cím: Marrying Off Mother (and Other Stories)
magyar kiadás: Ciceró Könyvkiadó, Budapest, 2011
fordította: Barabás András
fedélterv: Buzay István

Források:
kép: http://www.cicerokonyvstudio.hu/_kepek/konyvboritok/ferjhezadjuk_200.jpg

Terry Pratchett: Kallódó kontinens

Így a sokadik – de tényleg, már nem is számolom pontosan hányadik – Pratchett mű olvasása után, sőt, mindig, amikor egy újabbat a kezembe veszek, elgondolkodom, hogy mitől annyira jó, hogy ennyi idő után sem untam meg. Vannak ismétlődő poénok, amikkel korábbi könyvekben is találkoztunk már, mégis akárhányszor olvasom, még mindig tudok jókat röhögni rajta. A mágia színét/fényét konkrétan már rongyosra olvastam az évek során, de még mindig a kedvencek között vannak, megunhatatlanul.
A Kallódó kontinensnek azért is örültem annyira, mert a fülszövegből kiderült, hogy ennek ismét Széltoló lesz az egyik főhőse, aki számomra nem titkoltan a kedvenc korongvilági figura a Poggyászával együtt. Üröm az örömben, hogy az összes eddigi Széltolós könyv közül ez tetszett a legkevésbé. Azt nem mondom, hogy rossz volt – mert nem volt az –, csak valahogy nem sikerült olyan jól, mint például a számomra örök kedvenc Bűbájos bajok, vagy az Érdekes idők.


A cselekmény tulajdonképpen két szálon fut, amik a könyv végén egybefonódnak. Az egyik szál a Láthatatlan Egyetem néhány varázslóját követi nyomon, akik a beteg Könyvtárost szeretnék mindenképpen meggyógyítani, de úgy vélik, ehhez tudniuk kell a nevét, mármint azt a nevét, amit még orángutánná változása előtt, emberként viselt. Mivel ezt egyikük sem tudja, Széltoló keresésére indulnak, hiszen a korábbi segédkönyvtáros biztosan rendelkezik a szükséges információval. De hol találják meg őt? Ennek kiderítésére a Könyörtelen és Szokatlan Földrajz Különleges Professzorához szeretnének fordulni, akinek irodájában valamiféle tér-idő kapura bukkannak, amely természetesen bezáródik mögöttük, így a hazaút elég kétségesnek látszik.

Széltoló eközben egy Tasli nevű kenguru elől menekül (az ember azt hinné, Pratchett már nem tudja úgy leírni Széltoló gyávaságát, hogy az még nevetséges legyen, pedig de!), aki azt szeretné, hogy a varázsló mentse meg a világot, mivel érkezése a kallódó kontinensre megváltoztatta annak történelmét. (idézem: „Ez az egész a te hibád. Megjöttél, és hirtelen minden mindig is el volt romolva.” 99. old.)

Az a jó Pratchettben, hogy bár a könyvei humorosak, és az ember néha szétröhögi az agyát egy-egy poénon, de közben, valahol a sorok mélyén elrejt nagyon is komoly és elgondolkodtató utalásokat, amiket nem mindig könnyű megérteni. Egyébként már sokszor eszembe jutott, hogy nem irigylem a fordítókat, mert egyáltalán nem lehet könnyű Pratchett-et magyarba átültetni. Mivel én is belekóstoltam már párszor a fordítás nehézségeibe, nem is fogom kritizálni ezt a fordítást sem. Néha meg kellett ugyan állnom, hogy visszaolvassak egy-egy kacifántosabb mondatot, de mivel az eredeti angol verziót nem ismerem, nem tudom eldönteni, hogy Pratchett is így írt-e, vagy csak a magyar verziót nehéz néha kibogozni. Igazából nem zavart, szerintem a fordítás elég jól megállja a helyét.

És hogy miért éreztem gyengébbnek ezt a többi Széltolós könyvnél? Hát, nem is tudom… talán mert a Széltolós-szál valahogy kicsit unalmasra sikeredett. A béna varázslók gyülekezetének története sokkal viccesebb volt, és valahogy a poénok is jobban ütöttek. Amikor el akarták magyarázni az istennek, hogy hogyan működik a szex… hát azon gurultam, de a kedvencem az volt, ahogyan választ kaptunk a kacsacsőrű emlős bizarr figurájának megalkotására XDD

„– A farkát teljesen elrontotta.
– Megcsúszott az ág.
– Egy kacsa kövérebb ennél (…)
– Adja ide, hadd próbáljam meg én…
– Na, most három lábat csinált neki!
– Én kértem, hogy adja ide az ágat! Maga rántotta el előlem!
– Na, ide figyeljenek! – szólt közbe Rettentheő. – Én aztán igazán alaposan ismerem a kacsákat, és amit maguk ott művelnek, az nevetséges. Adják azt ide… köszönöm! Így kell egy csőrt megrajzolni…
– A rossz végére rajzolta, és egyébként is túl nagy. (…)” (379. old)

„Az öreg egy ideig olyan boldog volt, amennyire csak lehetett, és megrajzolta az összes pókot meg még néhány oposszumot is, mielőtt rájött, hogy mi hibádzik.
Viszont még csak sejtelme sem volt arról az igen különös és boldogtalan kacsacsőrű lényről, amely tőle kicsit távolabb belecsusszant a folyóba.” (389. old)

Szóval csak annyit mondhatok, hogy addig eddig szerette Pratchettet, az most sem fogja megutálni. Jó kis könyv ez.

Könyv adatai:
Eredeti cím: The Last Continent (a huszonkettedik Korongvilág regény, először 1998-ban adták ki)
Magyar kiadás: Delta Vision Kft., Budapest, 2011
oldalszám: 431

Források:
a kép innen származik: http://static.book.hu/product_images/03/59/35/44915.jpg

Beverly C. Warren: Az eltűnt medál

Amikor megláttam a molyon az „Olvassunk romantikus könyveket” eseményt (köszönet érte @Andiamo -nak :))), úgy éreztem most jött el az idő, hogy ismét kezembe vegyek egy ilyen könyvet sok-sok év után. Először levettem a polcról egy Danielle Steel-t, de tíz oldal után feladtam, úgyhogy végül egy régen olvasott könyvhöz fordultam, amit tinikoromban konkrétan rongyosra olvastam, annyira tetszett. Csodák csodájára még így sok év után újraolvasva sem volt annyira unalmas, mint vártam. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy Az eltűnt medál mentes lenne a többi ehhez hasonló könyvre jellemző tulajdonságoktól, úgy mint: szélben szálló hajú korabeli ruhába öltözött leányzó a borítón, fekete hajú, elképesztően sármos férfi főszereplő, néhány csepegős jelenet, amiből világossá válik, hogy főhőseink teljesen odavannak egymásért stb. De hát mi mást várna az ember egy szerelmes regénytől, ha nem pont ezt? Számomra a lényeg, hogy ez olyan formában történjen, hogy ne unjam halálra magam az első öt oldal után. Legyen egy kis cselekmény is, amibe beágyazzák a szerelmesek szenvedését és egymásra találását. Az eltűnt medál szerintem pont ilyen.

Spoileres rész következik!!!

01010101010101010101

A történet Julie-val kezdődik, aki tizenkilenc éves, és éppen menekül hazulról, mert mostohaapja, nos, nem éppen egy fogadott apa szemével nézett rá. A leányzó ezért úgy dönt, inkább otthagyja a házat. A réteken bolyong, éhen-szomjan, amikor egy kis házikóra, s abban egy öreg nénire talál, akit Sarah-nak hívnak, s aki befogadja a házba, amíg a lány el nem dönti, hová akar ezután menni. Egy nap, hogy, hogy nem, a mezőn csatangolva egy sérült férfit talál, aki leesett a lováról, ráadásul lőtt sebe van, és nincs magánál. A házhoz cipelik, és úgy-ahogy gondoskodnak róla, míg magához nem tér. A férfi (Victor) üzenetet küld haza, hogy jöjjenek érte, s míg erre vár, addig igencsak összemelegednek Julie-val. De az együtt töltött napok csakhamar véget érnek, Victorról kiderül, hogy igen jómódú, egy igazi úr, a Manchester-ház ura. Elmegy haza. 

Julie ottmarad, de egy nap megtámadja pár férfi és elviszik a városba, ahol eladják mindenes cselédnek a Leech-házba. A véletlen persze nagy úr! Hát nem kiderül, hogy Leech-éket és Manchesteréket baráti illetve rokoni szálak fűzik egymáshoz? Ráadásul a szép, magas, ámde szörnyen elkényeztetett Cyntia Leechnek más vágya sincs, mint megkaparintani az igencsak jó partinak számító Victort férjnek. Van Cyntiának még két fivére is, akik egytől egyig kéjsóvár, léha fiatalemberek, és persze mindketten bepróbálkoznak főhősnőnknél is. Cyntia egy nap ellopja Julie medálját, amiben van egy miniatűr kép rég halott szüleiről is. Julienak persze senki nem hisz, mert C. azt állítja az a lánc már eredetileg is az övé volt. Julie visszalopja a láncot és menekülnie kell a házból. 

Megint csak hosszas bolyongás következik, szegény majdnem halálra fagy, de pont betántorog egy istállóba, mielőtt összeesik. Ki nem találjuk melyik birtok istállójába tévedt be… hát Manchesterékhez, naná! :D Na, gyorsítsunk egy kicsit. Megtalálják, ápolják, Victor megismerteti a húgával Penny-vel (aki tolószékben ül), annak vőlegényével Briannal, és Penny társalkodónője lesz. Egy nap viszont közlik vele, hogy a Leech család jön M-ékhez karácsonyra látogatóba, mire el akar szökni, de végül kiderül, hogy a medál tényleg az övé volt. Cyntia gyűlölködik, Victort akarja, de Victor meg Julie iránt tanúsít nagyobb érdeklődést. Közben ott van még Mrs. Murdock, aki Arthur Leech (Cyntia apja) házvezetőnője, és egyben szeretője. Az igazi Mrs. Leech beteges asszony, hogy miért beteg, az később derül ki (nem lövöm le a poént). Közben a házban rejtélyes gyilkossági kísérletek történnek, és a sokadik után kiderül, hogy ezeknek Julie a célpontja. De ki lehet a tettes és miért pont Julie-t vette célba? A végére ez is kiderül, és egész szép kis történet kerekedik az egészből, és ami plusz pont volt számomra, hogy a „rosszfiú” kiléte nem csapja arcul az embert az első pár oldal után, hanem lehet találgatni, sőt talán még meg is lehet lepődni a végén. És hogy az egésznek mi köze az eltűnt medálhoz? Nos, ez a végpoénja a könyvnek, szóval nem árulom el, de Julie származása és a medál nagyon is szervesen kapcsolódnak a történethez, a cím így teljesen helytálló. 

A könyv tehát szerelmes regény, de egyben valamiféle izgalmat is belecsempészett az írónő, két-három szálon futó cselekményt, amelyek a végén találkoznak és kiderül az igazság, de közben lehet találgatni, hogy ki a tettes, és lehet aggódni főhősnőnk életéért. A vége természetesen happy end, de ha egy ilyen regénynek nem az lenne a vége, akkor nagyot is csalódnék benne :D Szerintem minden benne van, amit egy ilyen típusú könyvben szeretni lehet. Aztán ott vannak még a korabeli ruhák és a környezet: egy nagy vidéki kúria (a zengzetes Windbrace Hall névre hallgat) és az angliai táj. Még két plusz pont: van ugyan benne bőven Julie-Victor jelenet, de nincsenek túlsúlyban, és nem esnek mindig rögtön egymásnak, mikor találkoznak. Julie pedig egész szimpatikus, karakán leányzó, nem ijed meg az árnyékától, jól odamondogat azoknak, akik gonoszkodnak vele. Tinilányok előnyben, nekik biztos tetszeni fog. Jómagam számára, így huszonhat éves fejjel, egy szórakoztató délutáni olvasmány, semmi több, de 13-14 éves koromban egyszerűen nem bírtam letenni. 

----------------------------------------------

A könyv adatai: 

eredeti cím: The lost locket of Windbrace Hall

kiadás: General Press Kiadó, Budapest, 1993

terjedelem: 352 oldal

fordította: Merényi Anna

Kép forrása: http://marvin.bookline.hu/product_images/992/0399000140336.JPG

Lisa Jane Smith: Vámpír naplók III.-IV.

Korábban már írtam ezekről az irományokról, és nem túl elismerően, vagy lelkesen. Kérdezhetné bárki, hogy akkor meg mi a francnak vettem meg a folytatást? :D Erre nincs jó válasz, talán csak annyi, hogy több mint három hónap ismerkedés a japán irodalommal eljuttatott arra a pontra, hogy most bármi jó, ami könnyed és semmi értelme, csak könnyen emészthető legyen. Hát ez épp olyan. Most sem ugrottam ki a bőrömből az izgalomtól. A történet legalább kicsit izgalmasabb lett, voltak benne váratlan fordulatok, de ez még tinisorozatnak is rossz. Na, mindegy. A borítókra természetesen továbbra is rápakolják a sorozatban szereplőket, biztos, hogy jobban fogyjon a könyv. Hát, enélkül lehet, hogy tényleg nem fogyna. A továbbiakban spoileresen folytatom, vigyázzatok, nehogy lelőjem a poénokat.

01010101010101010101

A második ott maradt abba, hogy Elena is vámpírrá változott (igen, bizony, kicsit hirtelen jött, ezen meg is lepődtem). Szinte mindenki meg van győződve róla, hogy Damon tette. Damon még mindig feketében jár, és továbbra is megvan az a szokása, hogy néha varjúvá változik. Ezt az állattá változós dolgot továbbra se díjazom, mert hülyeség, meg klisés, hál istennek a sorozatban leszoktak róla az első pár rész után. Ebben meg minden vámpír át tud változni valamivé, Damon varjúvá, meg farkassá (fekete farkassá természetesen), Stefan vadászsólyommá (LOL ^ ^), Kathrine meg hóbagollyá (miért pont hóbagoly O_O). Merthogy Kathrine is előtűnik, és kb. ez az egyetlen pontja a könyvnek, amiben egyezik a sorozattal. Kathrine változtatta át őket annak idején, a testvérek meg összevesztek rajta és ledöfték egymást. Kathrine azóta kissé megőrült, és most bosszút forral ellenük. Végül Elena önfeláldozása megmenti a bagázst. 

A negyedik könyv meg már az elején átcsapott kissé valamiféle zombitörténet-szerűségbe. Nem izgalmas, viszont gusztustalan. Még mindig nem értem Elenát miért dicsőítik annyira, nekem így szellemként tetszett legjobban, mert legalább keveset szerepelt. Hogy hogyan lett szellem és pontosan miért nem tűnt el, és hogy a végén hogyan jött vissza, arról nem kapunk magyarázatot. Talán ezt a következő könyvre tartogatja az írónő.

Az egésznek talán a szereplők a legnagyobb gyengesége. Elena még mindig egy hisztis csaj, minden körülötte forog, ő a legszebb, a legjobb, észveszejtően szerelmes Stefanba, de azért annak nem tud ellenállni, ha Damon ölelgeti. Bonnie a druida boszorkány, ő még egész elviselhető, bár egy igazi tini, minden második férfiba beleszeret, akit meglát, aztán ugyanolyan gyorsan ki is ábrándul belőlük. Van egy harmadik főszereplő, Meredith, aki a komolyabb, megfontoltabb oldalt képviseli. Damonnak maradt a kúlos rosszfiú szerep, Stefan meg nyűglődik, hogy nem akar vért inni, emiatt viszont gyenge, és minden alkalommal elkalapálják, amikor harcba keveredik, akár Damonnal, akár mással. A jelenetei egy részében emiatt szenved, a többiben meg Elenával romantikáznak. Az egyetlen pozitív meglepetés Matt karaktere (de lehet, hogy csak azért, mert a többi annyira nem tetszik).

Az egész annyira gyermeteg, hogy kár is rá szót vesztegetni. Ezt tényleg csak olvasni kell, pár óra alatt végzel vele, aztán közben eldöntöd, hogy tudod-e élvezni, vagy sem. A romantikus részek tele vannak a világ legnagyobb kliséivel. Amolyan „nem tudok nélküled élni” című dolgokkal. Maga a megfogalmazás már az első sornál megölt számomra bármilyen romantikát. A másik, hogy néha teljesen lényegtelen részeket ír le nagyon hosszan. Főleg a lányos dolgokat. Hogy pontosan hogyan néz ki Elena estélyi ruhája, meg hogyan dobálja az angyalian szőke haját. Az izgalmas részek meg akár izgalmasak is lehetnének… de nem azok :D

A harmadik és negyedik rész egyébként terjedelmét tekintve ugyanolyan hosszú, mint az első kettő volt, 200 oldal, három órámba került a kiolvasása. Ehhez képest az ötödik meg több mint a duplája, 400 valahány oldal. Azt még nem kezdtem el, de azért elgondolkoztam, hogy mi történhetett? Az írónőt hirtelen megszállta az ihlet? Azt nem hiszem, hogy a kiadáson változtattak volna, és hirtelen egyberaktak volna két könyvet. Bárhogy is van, én örülök a változásnak. 2500 Ft-ért legalább ennyit kapjon az ember. Persze tudjuk, hogy nem a mennyiség fontos, de a minőségről majd akkor, ha már azt is elolvastam. Agyradírozónak és délutáni időtöltésnek jó könyv, egyébként az „inkább hagyjuk” kategóriába tartozik. Legalábbis számomra.

-------------------------------------

A könyv adatai: 

Eredeti cím: The Vampire Diaries 3: The Fury, The Vampire Diaries 4: Dark Reunion

Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010

Kép forrása:

http://imagestore1.blogger.hu/25_942_210780_75ca826d298b4ff73a7bab08bc7427e3_a4fe66_301.jpg

Mori Ógai: A vadlúd

Az összes japán mű közül, amiket eddig olvastam, eddig ennek tetszett legjobban a stílusa. Nem maga a történet, csak az, ahogyan meg van írva, ahogyan kifejezi magát. Persze jó japán szokás szerint vége ennek se igazán van, mármint igazából azt hiányoltam, hogy olyan jól felépített az egész, megismerhetünk egy csomó szereplőt, az életüket, jellemüket, de mire úgy igazándiból élvezni kezdenéd a történetet már vége is. Persze bizonyos módon ettől lesz hatásos a dolog, de ebből a szempontból talán túl „nyugatias” gondolkodású vagyok. Itt is sok minden az olvasó képzeletére van bízva.

A reménytelen, viszonzatlan (?) szerelemről szól. Egy fiatal lány, Otama, a szegénység kényszerítő ereje miatt (és hogy segítsen az apján) kénytelen egy Szuezó nevű pénzkölcsönző szeretőjévé válni. A férfi beköltözteti egy házba, és amikor csak tud, eljár hozzá. A lány úgy érzi magát ebben a házban, mint egy kalitkába zárt madár (vadlúd?), mást se csinál egész nap, csak ücsörög, néha elmegy vásárolni, a fürdőbe, meg elszórakoztatja a szeretőjét, amikor az meglátogatja. Napközben meg bámul ki az ablakon. Az egyik ilyen bámulás alkalmával látja meg az utcán a diákot, aki éppen arra sétál, és nagyon megtetszik neki. Egy idő után olyan „kapcsolat” alakul ki köztük, hogy a diák szinte mindennap arra megy, amikor elhalad az ablak előtt felnéz, és megemeli a lány előtt a kalapját. Ő persze irul-pirul, nyilván jobb szeretne a helyes fiatalemberrel odalent lenni, mint Szuezóval, de hát ez nem lehetséges.

Szóval ez az alapsztori, de közben szinte az összes szereplőről megtudunk információkat, például Szuezóról, hogy hogyan lett pénzkölcsönző, Otamáról és apjáról, hogy hogyan kerültek ilyen helyzetbe stb. Hihetetlen, hogy ilyen rövid novellába ez mind belefért, és ezért zavart annyira az, hogy miért nincs rendesen befejezve… Na mindegy, ezt úgysem szokom meg soha a japán művekben. Szuezó feleségét is megismerhetjük, szegényt lehet sajnálni, amiért a férje így bánik vele. (úgy tűnik, mindig a feleséget sajnálom meg, mint Kavabata Jaszunari Szépség és szomorúságában is, de hát, ahogy bánnak velük az tényleg felháborító.) Ő is rájön, hogy a férje szeretőt tart, és persze számon is kéri rajta, de Szuezó nem érzi úgy, hogy ezzel főbenjáró bűnt követ el, hiszen a felesége úgyis csúnyácska, nevelje csak szépen a két gyereket, aztán fogja be a száját. Még rendes ruhákat sem hajlandó venni neki, ő maga persze mindig fess, meg Otamát is jól tartja.

Hogy mi köze a történetnek a vadludakhoz… hát nagyjából semmi. Van benne egy jelenet, amikor a diák, meg a barátja (aki egyébként a narrátor a könyvben), meg egy haverjuk kővel levadásznak egy ludat, de számomra sokkal hatásosabb volt a kígyós jelenet, főleg mert a két „szerelmes” ekkor végre igazán találkozott, és nemcsak úgy elmentek egymás mellett. A másik rész, amelyik tetszett, amikor Otama szolgálólányának nem akarnak eladni a piacon, mert kitudódott, hogy a lány Szuezó kitartott szeretője.

A másik két novella, amely a könyvben található a „Az utolsó mondat” és a „Kacagó szerzetesek”. Előbbi még egész jó volt, tanulságos, és mondhatni megrázó. Arról szól, hogy egy sokgyerekes családapát ki akarnak végezni, mert elkövetett valamit, a gyerekek meg elmennek a helyi elöljáróhoz, és benyújtanak egy kérvényt, hogy az apjuk helyett inkább őket végezzék ki. A legrosszabb az egészben, hogy a japánokból még ki is nézem, hogy elfogadják az ilyen kérvényeket… A másik novella, hát az tök értelmetlen. Bocsánat, lehet, hogy inkább én vagyok a hülye, de nem fogtam fel, hogy mi benne a tanulság. Ez olyasmi lehet, mint azok a zen kóan gyakorlatok, amiken teljesen értelmetlennek hangzanak, de azért elmélkedni kell rajtuk (amolyan „csap-e zajt az erdőben lezuhanó ág, ha nincs ott senki, aki hallja” című dolgok. Kiráz tőlük a hideg.)

Számomra ez a kötet kellemes csalódás volt, Mori Ógai egészen emészthető, bár azért több művére is kíváncsi lennék. Legalábbis ha nem olyanok, mint a Kacagó szerzetesek. ^^’

A szerzőről:

Mori Ógai (japánul: 森 鴎外, Hepburn-átírással: Mori Ōgai; az Ógai helyesen ezzel a kanjival szerepelne 鷗外, de a fentit is gyakran használják ehelyett), eredeti nevén Móri Rintaró 1862. február. 17.-én született Cuvanóban és 1922. június. 8.-án halt meg Tokióban. A Meidzsi-korszak egyik legkiemelkedőbb japán írójának tartják Nacume Szószeki mellett.

Apja orvos volt. Tanulmányait először szülővárosában kezdte, ahol németet és klasszikus kínai irodalmat tanult, majd a Meidzsi-restauráció első éveiben Tokióba ment, ahol folytatta német nyelv és irodalom tanulmányait. Végül az orvosi egyetemre iratkozott be, ahol 1881-ben szerzett diplomát, 1884-ben pedig katonaorvosi ösztöndíjat kapott. Ez adta meg a lehetőséget számára, hogy Németországban tanuljon tovább.

1888-ban tért haza, és modernizálni igyekezett a japán tudományos életet. Elindított egy orvosi folyóiratot, amelyben a nyugati orvoslás elterjedése mellett szállt síkra. Lefordított és kiadatott több nyugati klasszikust is például: E. T. A. Hoffmann és mások műveit. 1889-ben jelent meg Sószecuron (A regényről) című írása, amelyben kifejtette elméletét a naturalista regény poétikáról.

Részt vett a kínai-japán (1894) és az orosz-japán (1904-1905) háborúban is katonaorvosként. Mivel többször is összezördült feletteiseivel, három évre a kjúsúi Kokurába helyezték. Ott töltött ideje alatt naplót írt, de semmilyen írást nem publikált. Orvosként a beriberi gyógyítására szakosodott (a tiamin, B1-vitamin hiányára visszavezethető betegség, amelyet keleten főleg a hántolt rizs fogyasztása okoz). Ő fertőző betegségnek hitte, és nem fogadta el azt a táplálkozási irányelvet, amely bizonyítottan 99%-os sikerrel gyógyította a betegséget.

Első regénye a Maihime (A táncosnő) volt, amelyet álnéven publikált, és amelyben berlini emlékeit írta le. Ez még első alkotói korszaka volt, amikor romantikus elbeszélések szerzőjeként mutatkozott be a közönségnek. Később nagy sikert aratott Japánban, amikor lefordította Hans Christian Andersen A rögtönző című művét. A modern japán irodalmi nyelv alapjait vetette meg számos megjelent művével, például: Hannicsi („Szép holnapot”), Vita sexualis (a naturalista énregény kritikájának tekinthető), Szeinen („Az ifjú” - a korabeli japán értelmiség problémáit tárja elénk, Hanako, Gan (A vadlúd). Színdarabokat is írt, és továbbra is fordított. A modern japán színház megteremtésében is nagy szerepet játszott. Orvosi pályafutása közben szépen ívelt felfelé, egyre magasabb állásokat kapott meg, végül a kinevezték a Hadügyminisztérium egészségügyi osztályának a vezetőjévé. 1916-ban visszavonult a katonaorvosi szolgálatból.

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Mori_%C3%93gai

http://www.city.bunkyo.lg.jp/var/rev0/0023/5412/mori_ogai_2.JPG

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhqWOlNQW0PdVDv6cs99rxHkkPiFK4iy97omEEzbgrVT42_dh7all8FNRhlaWafuReXyg60BBJ2oCE3COWwDoRaNmDjoZ7AfDZaAgbJIfBUFHhQhIKyjxAg9D8eMP1lkyiekPbZvvujiZA/s1600/avadlud.JPG

http://static.newworldencyclopedia.org/d/d6/Mori_Ogai_statue_in_Tsuwano.jpg