Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát

Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát

Hatalmas Durrell rajongó vagyok, rengeteg könyvet olvastam már tőle, és remélem, sokat fogok a későbbiekben is. Ezek a könyvek mindig kikapcsolnak, megnevettetnek, felhőtlen szórakozást ígérnek egy-kétszáz oldal erejéig. Sorrendet nem nagyon tudnék az eddig olvasottak között felállítani, de ha mindenáron ragaszkodnék a rangsorhoz, akkor ez a könyv tőle biztosan a végére kerülne.

Azért nem kell rosszra gondolni, egyáltalán nem olyan rémes ez a könyv. Hozza a megszokott Durrell-színvonalat, mégis, valahogy maga az összeállítás nem volt egészen szerencsés. Durrell akkor brillírozik leginkább, amikor állatos sztorikkal rukkol elő, s valóban, ebben a könyvben is leginkább azok a történetek nyerték el tetszésemet, amelyek egy parfümtől illatozó szarvasgombavadász disznóról, egy mocskos szájú papagájról, és persze Gerry családjáról (akik, mint jól tudjuk, szintén egy állatfajta :D) szóltak.

Volt két olyan történet is, amelyek a legkevésbé sem sorolhatók a vicces kategóriába, sokkal inkább a hátborzongató, morbid, sőt, „Az esküdtszék” esetében az undorító is eszembe jutott. Utóbbi egyáltalán nem is értem, miért került bele ebbe az összeállításba. Gerry úgy tűnik, szerette a hátborzongató történeteket, ha jól emlékszem egy korábbi könyvében is volt valami hasonló sztori tükrökről, meg ellopott lelkekről, ami után egy napig nemigen akarózott tükörbe néznem :D Nem vagyok egy horrorsztori rajongó, na! „Az utolsó út” egyébként még tetszett is, bármennyire szörnyű volt is a vége, de „Az esküdtszék”… hát, nyugodtan kimaradhatott volna, mert szörnyen rontotta nálam az összképet. Ha Durrel könyvet veszek a kezembe, valahogy nem erre vágyom, ennyi. A többi történet értékéből persze ez sem von le semmit, mert azok ugyanolyan briliánsak, mint az eddig megszokottak.

S ha már szó volt a legkevésbé tetsző történetről, megemlítem a kedvencemet is. Habár a választás nem könnyű, „A papi papagáj” abszolút vitte a prímet, kacagtató, mulatságos, vérbeli Durrell sztori elejétől a végéig.

„Te azt tudtad, hogy a Harrods úgy reklámozza magát, hogy náluk az égvilágon minden kapható?
– Igen.
– Hát én kifogtam rajtuk. Két dolgot is hiába kértem, amit a hajós szerint Mózes nagyon szeret. Nyalakodni is, meg játszani vele.
– Mi az?
– Az a hajós azt mondta, hogy a jó bőr meg a nagy duda.
(…) – És kaptál?
– Azt mondták, a jó bőrnek most épp nincs szezonja. Mit szólsz hozzá, én nem is tudtam, hogy bőrt nem lehet egész évben kapni. Ez biztosan a vedlés miatt lesz.
– És a másik dolog?
–Azt hiszem, az eladó nem értette pontosan, mire gondolok, mert valami orvosi segédeszköz vagy milyen boltba küldött.
– Mi történt ezután?
– Fogtam egy taxit, és visszamentem a szállodába. A taxisofőrt is megkérdeztem, tud-e valahol jó bőrt meg jó nagy dudát, mire azt mondta, hogy tudtával otthon a feleségének van, de az asszony ragaszkodik hozzájuk. Persze megkérdeztem, hogyan jutott hozzá a felesége, de a sofőr azt mondta, örökölte.” (245-246. old.)

Pár szót még a kiadásról. Merthogy ez valami újfajta, ez már a borítón is látszik. Maga a borító szép, színes, meg vidám, illik a könyvhöz, és jól is néz ki. Nem hasonlítottam össze a régebbi Durrell könyveimmel, de a fordítás másnak tűnik. Nem rosszabb, de egyértelműen nem ugyanaz, ez már a nevekből is látszik. Spiro, a család görög barátjának neve ebben a könyvben például Szpirosznak van fordítva. Kicsit zavaró, amikor az ember X számú könyvön keresztül megszokott valamit, aztán megváltoztatják, de hát ez van, hozzá kell szokni. A könyv összefűzése sajnos pont az a fajta, amit én nem tartok túl szerencsésnek. Ha már a közepe felé tartasz, komoly izommunkába kerül, hogy nyitva tudd tartani, ugyanis ha elengeded, összeugrik az egész. Ha meg kicsit jobban kifeszegeted, akkor kezd szétválni középen. Én meg, mivel szeretek jól bánni a könyveimmel, végig kímélő üzemmódban olvastam, ergo tíz perc után megfájdult a kezem tőle. Mutatós borító ide vagy oda, a régi kiadást jobban szerettem.

Értékelés: mindent összevetve (jobban mondva, a többi Durrell-könyvvel összehasonlítva) erős 7/10, figyelembe véve az oda nem illő „Az esküdtszék”-et, és a kiadást.

---------------------------

A könyv adatai:
eredeti cím: Marrying Off Mother (and Other Stories)
magyar kiadás: Ciceró Könyvkiadó, Budapest, 2011
fordította: Barabás András
fedélterv: Buzay István

Források:
kép: http://www.cicerokonyvstudio.hu/_kepek/konyvboritok/ferjhezadjuk_200.jpg

Terry Pratchett: Kallódó kontinens

Így a sokadik – de tényleg, már nem is számolom pontosan hányadik – Pratchett mű olvasása után, sőt, mindig, amikor egy újabbat a kezembe veszek, elgondolkodom, hogy mitől annyira jó, hogy ennyi idő után sem untam meg. Vannak ismétlődő poénok, amikkel korábbi könyvekben is találkoztunk már, mégis akárhányszor olvasom, még mindig tudok jókat röhögni rajta. A mágia színét/fényét konkrétan már rongyosra olvastam az évek során, de még mindig a kedvencek között vannak, megunhatatlanul.
A Kallódó kontinensnek azért is örültem annyira, mert a fülszövegből kiderült, hogy ennek ismét Széltoló lesz az egyik főhőse, aki számomra nem titkoltan a kedvenc korongvilági figura a Poggyászával együtt. Üröm az örömben, hogy az összes eddigi Széltolós könyv közül ez tetszett a legkevésbé. Azt nem mondom, hogy rossz volt – mert nem volt az –, csak valahogy nem sikerült olyan jól, mint például a számomra örök kedvenc Bűbájos bajok, vagy az Érdekes idők.


A cselekmény tulajdonképpen két szálon fut, amik a könyv végén egybefonódnak. Az egyik szál a Láthatatlan Egyetem néhány varázslóját követi nyomon, akik a beteg Könyvtárost szeretnék mindenképpen meggyógyítani, de úgy vélik, ehhez tudniuk kell a nevét, mármint azt a nevét, amit még orángutánná változása előtt, emberként viselt. Mivel ezt egyikük sem tudja, Széltoló keresésére indulnak, hiszen a korábbi segédkönyvtáros biztosan rendelkezik a szükséges információval. De hol találják meg őt? Ennek kiderítésére a Könyörtelen és Szokatlan Földrajz Különleges Professzorához szeretnének fordulni, akinek irodájában valamiféle tér-idő kapura bukkannak, amely természetesen bezáródik mögöttük, így a hazaút elég kétségesnek látszik.

Széltoló eközben egy Tasli nevű kenguru elől menekül (az ember azt hinné, Pratchett már nem tudja úgy leírni Széltoló gyávaságát, hogy az még nevetséges legyen, pedig de!), aki azt szeretné, hogy a varázsló mentse meg a világot, mivel érkezése a kallódó kontinensre megváltoztatta annak történelmét. (idézem: „Ez az egész a te hibád. Megjöttél, és hirtelen minden mindig is el volt romolva.” 99. old.)

Az a jó Pratchettben, hogy bár a könyvei humorosak, és az ember néha szétröhögi az agyát egy-egy poénon, de közben, valahol a sorok mélyén elrejt nagyon is komoly és elgondolkodtató utalásokat, amiket nem mindig könnyű megérteni. Egyébként már sokszor eszembe jutott, hogy nem irigylem a fordítókat, mert egyáltalán nem lehet könnyű Pratchett-et magyarba átültetni. Mivel én is belekóstoltam már párszor a fordítás nehézségeibe, nem is fogom kritizálni ezt a fordítást sem. Néha meg kellett ugyan állnom, hogy visszaolvassak egy-egy kacifántosabb mondatot, de mivel az eredeti angol verziót nem ismerem, nem tudom eldönteni, hogy Pratchett is így írt-e, vagy csak a magyar verziót nehéz néha kibogozni. Igazából nem zavart, szerintem a fordítás elég jól megállja a helyét.

És hogy miért éreztem gyengébbnek ezt a többi Széltolós könyvnél? Hát, nem is tudom… talán mert a Széltolós-szál valahogy kicsit unalmasra sikeredett. A béna varázslók gyülekezetének története sokkal viccesebb volt, és valahogy a poénok is jobban ütöttek. Amikor el akarták magyarázni az istennek, hogy hogyan működik a szex… hát azon gurultam, de a kedvencem az volt, ahogyan választ kaptunk a kacsacsőrű emlős bizarr figurájának megalkotására XDD

„– A farkát teljesen elrontotta.
– Megcsúszott az ág.
– Egy kacsa kövérebb ennél (…)
– Adja ide, hadd próbáljam meg én…
– Na, most három lábat csinált neki!
– Én kértem, hogy adja ide az ágat! Maga rántotta el előlem!
– Na, ide figyeljenek! – szólt közbe Rettentheő. – Én aztán igazán alaposan ismerem a kacsákat, és amit maguk ott művelnek, az nevetséges. Adják azt ide… köszönöm! Így kell egy csőrt megrajzolni…
– A rossz végére rajzolta, és egyébként is túl nagy. (…)” (379. old)

„Az öreg egy ideig olyan boldog volt, amennyire csak lehetett, és megrajzolta az összes pókot meg még néhány oposszumot is, mielőtt rájött, hogy mi hibádzik.
Viszont még csak sejtelme sem volt arról az igen különös és boldogtalan kacsacsőrű lényről, amely tőle kicsit távolabb belecsusszant a folyóba.” (389. old)

Szóval csak annyit mondhatok, hogy addig eddig szerette Pratchettet, az most sem fogja megutálni. Jó kis könyv ez.

Könyv adatai:
Eredeti cím: The Last Continent (a huszonkettedik Korongvilág regény, először 1998-ban adták ki)
Magyar kiadás: Delta Vision Kft., Budapest, 2011
oldalszám: 431

Források:
a kép innen származik: http://static.book.hu/product_images/03/59/35/44915.jpg