Így a sokadik – de tényleg, már nem is számolom pontosan hányadik – Pratchett mű olvasása után, sőt, mindig, amikor egy újabbat a kezembe veszek, elgondolkodom, hogy mitől annyira jó, hogy ennyi idő után sem untam meg. Vannak ismétlődő poénok, amikkel korábbi könyvekben is találkoztunk már, mégis akárhányszor olvasom, még mindig tudok jókat röhögni rajta. A mágia színét/fényét konkrétan már rongyosra olvastam az évek során, de még mindig a kedvencek között vannak, megunhatatlanul.
A Kallódó kontinensnek azért is örültem annyira, mert a fülszövegből kiderült, hogy ennek ismét Széltoló lesz az egyik főhőse, aki számomra nem titkoltan a kedvenc korongvilági figura a Poggyászával együtt. Üröm az örömben, hogy az összes eddigi Széltolós könyv közül ez tetszett a legkevésbé. Azt nem mondom, hogy rossz volt – mert nem volt az –, csak valahogy nem sikerült olyan jól, mint például a számomra örök kedvenc Bűbájos bajok, vagy az Érdekes idők.
A cselekmény tulajdonképpen két szálon fut, amik a könyv végén egybefonódnak. Az egyik szál a Láthatatlan Egyetem néhány varázslóját követi nyomon, akik a beteg Könyvtárost szeretnék mindenképpen meggyógyítani, de úgy vélik, ehhez tudniuk kell a nevét, mármint azt a nevét, amit még orángutánná változása előtt, emberként viselt. Mivel ezt egyikük sem tudja, Széltoló keresésére indulnak, hiszen a korábbi segédkönyvtáros biztosan rendelkezik a szükséges információval. De hol találják meg őt? Ennek kiderítésére a Könyörtelen és Szokatlan Földrajz Különleges Professzorához szeretnének fordulni, akinek irodájában valamiféle tér-idő kapura bukkannak, amely természetesen bezáródik mögöttük, így a hazaút elég kétségesnek látszik.
Széltoló eközben egy Tasli nevű kenguru elől menekül (az ember azt hinné, Pratchett már nem tudja úgy leírni Széltoló gyávaságát, hogy az még nevetséges legyen, pedig de!), aki azt szeretné, hogy a varázsló mentse meg a világot, mivel érkezése a kallódó kontinensre megváltoztatta annak történelmét. (idézem: „Ez az egész a te hibád. Megjöttél, és hirtelen minden mindig is el volt romolva.” 99. old.)
Az a jó Pratchettben, hogy bár a könyvei humorosak, és az ember néha szétröhögi az agyát egy-egy poénon, de közben, valahol a sorok mélyén elrejt nagyon is komoly és elgondolkodtató utalásokat, amiket nem mindig könnyű megérteni. Egyébként már sokszor eszembe jutott, hogy nem irigylem a fordítókat, mert egyáltalán nem lehet könnyű Pratchett-et magyarba átültetni. Mivel én is belekóstoltam már párszor a fordítás nehézségeibe, nem is fogom kritizálni ezt a fordítást sem. Néha meg kellett ugyan állnom, hogy visszaolvassak egy-egy kacifántosabb mondatot, de mivel az eredeti angol verziót nem ismerem, nem tudom eldönteni, hogy Pratchett is így írt-e, vagy csak a magyar verziót nehéz néha kibogozni. Igazából nem zavart, szerintem a fordítás elég jól megállja a helyét.
És hogy miért éreztem gyengébbnek ezt a többi Széltolós könyvnél? Hát, nem is tudom… talán mert a Széltolós-szál valahogy kicsit unalmasra sikeredett. A béna varázslók gyülekezetének története sokkal viccesebb volt, és valahogy a poénok is jobban ütöttek. Amikor el akarták magyarázni az istennek, hogy hogyan működik a szex… hát azon gurultam, de a kedvencem az volt, ahogyan választ kaptunk a kacsacsőrű emlős bizarr figurájának megalkotására XDD
„– A farkát teljesen elrontotta.
– Megcsúszott az ág.
– Egy kacsa kövérebb ennél (…)
– Adja ide, hadd próbáljam meg én…
– Na, most három lábat csinált neki!
– Én kértem, hogy adja ide az ágat! Maga rántotta el előlem!
– Na, ide figyeljenek! – szólt közbe Rettentheő. – Én aztán igazán alaposan ismerem a kacsákat, és amit maguk ott művelnek, az nevetséges. Adják azt ide… köszönöm! Így kell egy csőrt megrajzolni…
– A rossz végére rajzolta, és egyébként is túl nagy. (…)” (379. old)
„Az öreg egy ideig olyan boldog volt, amennyire csak lehetett, és megrajzolta az összes pókot meg még néhány oposszumot is, mielőtt rájött, hogy mi hibádzik.
Viszont még csak sejtelme sem volt arról az igen különös és boldogtalan kacsacsőrű lényről, amely tőle kicsit távolabb belecsusszant a folyóba.” (389. old)
Szóval csak annyit mondhatok, hogy addig eddig szerette Pratchettet, az most sem fogja megutálni. Jó kis könyv ez.
Könyv adatai:
Eredeti cím: The Last Continent (a huszonkettedik Korongvilág regény, először 1998-ban adták ki)
Magyar kiadás: Delta Vision Kft., Budapest, 2011
oldalszám: 431
Források:
a kép innen származik: http://static.book.hu/product_images/03/59/35/44915.jpg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése