Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát
Hatalmas Durrell rajongó vagyok, rengeteg könyvet olvastam már tőle, és remélem, sokat fogok a későbbiekben is. Ezek a könyvek mindig kikapcsolnak, megnevettetnek, felhőtlen szórakozást ígérnek egy-kétszáz oldal erejéig. Sorrendet nem nagyon tudnék az eddig olvasottak között felállítani, de ha mindenáron ragaszkodnék a rangsorhoz, akkor ez a könyv tőle biztosan a végére kerülne.
Azért nem kell rosszra gondolni, egyáltalán nem olyan rémes ez a könyv. Hozza a megszokott Durrell-színvonalat, mégis, valahogy maga az összeállítás nem volt egészen szerencsés. Durrell akkor brillírozik leginkább, amikor állatos sztorikkal rukkol elő, s valóban, ebben a könyvben is leginkább azok a történetek nyerték el tetszésemet, amelyek egy parfümtől illatozó szarvasgombavadász disznóról, egy mocskos szájú papagájról, és persze Gerry családjáról (akik, mint jól tudjuk, szintén egy állatfajta :D) szóltak.
Volt két olyan történet is, amelyek a legkevésbé sem sorolhatók a vicces kategóriába, sokkal inkább a hátborzongató, morbid, sőt, „Az esküdtszék” esetében az undorító is eszembe jutott. Utóbbi egyáltalán nem is értem, miért került bele ebbe az összeállításba. Gerry úgy tűnik, szerette a hátborzongató történeteket, ha jól emlékszem egy korábbi könyvében is volt valami hasonló sztori tükrökről, meg ellopott lelkekről, ami után egy napig nemigen akarózott tükörbe néznem :D Nem vagyok egy horrorsztori rajongó, na! „Az utolsó út” egyébként még tetszett is, bármennyire szörnyű volt is a vége, de „Az esküdtszék”… hát, nyugodtan kimaradhatott volna, mert szörnyen rontotta nálam az összképet. Ha Durrel könyvet veszek a kezembe, valahogy nem erre vágyom, ennyi. A többi történet értékéből persze ez sem von le semmit, mert azok ugyanolyan briliánsak, mint az eddig megszokottak.
S ha már szó volt a legkevésbé tetsző történetről, megemlítem a kedvencemet is. Habár a választás nem könnyű, „A papi papagáj” abszolút vitte a prímet, kacagtató, mulatságos, vérbeli Durrell sztori elejétől a végéig.
„Te azt tudtad, hogy a Harrods úgy reklámozza magát, hogy náluk az égvilágon minden kapható?
– Igen.
– Hát én kifogtam rajtuk. Két dolgot is hiába kértem, amit a hajós szerint Mózes nagyon szeret. Nyalakodni is, meg játszani vele.
– Mi az?
– Az a hajós azt mondta, hogy a jó bőr meg a nagy duda.
(…) – És kaptál?
– Azt mondták, a jó bőrnek most épp nincs szezonja. Mit szólsz hozzá, én nem is tudtam, hogy bőrt nem lehet egész évben kapni. Ez biztosan a vedlés miatt lesz.
– És a másik dolog?
–Azt hiszem, az eladó nem értette pontosan, mire gondolok, mert valami orvosi segédeszköz vagy milyen boltba küldött.
– Mi történt ezután?
– Fogtam egy taxit, és visszamentem a szállodába. A taxisofőrt is megkérdeztem, tud-e valahol jó bőrt meg jó nagy dudát, mire azt mondta, hogy tudtával otthon a feleségének van, de az asszony ragaszkodik hozzájuk. Persze megkérdeztem, hogyan jutott hozzá a felesége, de a sofőr azt mondta, örökölte.” (245-246. old.)
Pár szót még a kiadásról. Merthogy ez valami újfajta, ez már a borítón is látszik. Maga a borító szép, színes, meg vidám, illik a könyvhöz, és jól is néz ki. Nem hasonlítottam össze a régebbi Durrell könyveimmel, de a fordítás másnak tűnik. Nem rosszabb, de egyértelműen nem ugyanaz, ez már a nevekből is látszik. Spiro, a család görög barátjának neve ebben a könyvben például Szpirosznak van fordítva. Kicsit zavaró, amikor az ember X számú könyvön keresztül megszokott valamit, aztán megváltoztatják, de hát ez van, hozzá kell szokni. A könyv összefűzése sajnos pont az a fajta, amit én nem tartok túl szerencsésnek. Ha már a közepe felé tartasz, komoly izommunkába kerül, hogy nyitva tudd tartani, ugyanis ha elengeded, összeugrik az egész. Ha meg kicsit jobban kifeszegeted, akkor kezd szétválni középen. Én meg, mivel szeretek jól bánni a könyveimmel, végig kímélő üzemmódban olvastam, ergo tíz perc után megfájdult a kezem tőle. Mutatós borító ide vagy oda, a régi kiadást jobban szerettem.
Értékelés: mindent összevetve (jobban mondva, a többi Durrell-könyvvel összehasonlítva) erős 7/10, figyelembe véve az oda nem illő „Az esküdtszék”-et, és a kiadást.
Azért nem kell rosszra gondolni, egyáltalán nem olyan rémes ez a könyv. Hozza a megszokott Durrell-színvonalat, mégis, valahogy maga az összeállítás nem volt egészen szerencsés. Durrell akkor brillírozik leginkább, amikor állatos sztorikkal rukkol elő, s valóban, ebben a könyvben is leginkább azok a történetek nyerték el tetszésemet, amelyek egy parfümtől illatozó szarvasgombavadász disznóról, egy mocskos szájú papagájról, és persze Gerry családjáról (akik, mint jól tudjuk, szintén egy állatfajta :D) szóltak.
Volt két olyan történet is, amelyek a legkevésbé sem sorolhatók a vicces kategóriába, sokkal inkább a hátborzongató, morbid, sőt, „Az esküdtszék” esetében az undorító is eszembe jutott. Utóbbi egyáltalán nem is értem, miért került bele ebbe az összeállításba. Gerry úgy tűnik, szerette a hátborzongató történeteket, ha jól emlékszem egy korábbi könyvében is volt valami hasonló sztori tükrökről, meg ellopott lelkekről, ami után egy napig nemigen akarózott tükörbe néznem :D Nem vagyok egy horrorsztori rajongó, na! „Az utolsó út” egyébként még tetszett is, bármennyire szörnyű volt is a vége, de „Az esküdtszék”… hát, nyugodtan kimaradhatott volna, mert szörnyen rontotta nálam az összképet. Ha Durrel könyvet veszek a kezembe, valahogy nem erre vágyom, ennyi. A többi történet értékéből persze ez sem von le semmit, mert azok ugyanolyan briliánsak, mint az eddig megszokottak.
S ha már szó volt a legkevésbé tetsző történetről, megemlítem a kedvencemet is. Habár a választás nem könnyű, „A papi papagáj” abszolút vitte a prímet, kacagtató, mulatságos, vérbeli Durrell sztori elejétől a végéig.
„Te azt tudtad, hogy a Harrods úgy reklámozza magát, hogy náluk az égvilágon minden kapható?
– Igen.
– Hát én kifogtam rajtuk. Két dolgot is hiába kértem, amit a hajós szerint Mózes nagyon szeret. Nyalakodni is, meg játszani vele.
– Mi az?
– Az a hajós azt mondta, hogy a jó bőr meg a nagy duda.
(…) – És kaptál?
– Azt mondták, a jó bőrnek most épp nincs szezonja. Mit szólsz hozzá, én nem is tudtam, hogy bőrt nem lehet egész évben kapni. Ez biztosan a vedlés miatt lesz.
– És a másik dolog?
–Azt hiszem, az eladó nem értette pontosan, mire gondolok, mert valami orvosi segédeszköz vagy milyen boltba küldött.
– Mi történt ezután?
– Fogtam egy taxit, és visszamentem a szállodába. A taxisofőrt is megkérdeztem, tud-e valahol jó bőrt meg jó nagy dudát, mire azt mondta, hogy tudtával otthon a feleségének van, de az asszony ragaszkodik hozzájuk. Persze megkérdeztem, hogyan jutott hozzá a felesége, de a sofőr azt mondta, örökölte.” (245-246. old.)
Pár szót még a kiadásról. Merthogy ez valami újfajta, ez már a borítón is látszik. Maga a borító szép, színes, meg vidám, illik a könyvhöz, és jól is néz ki. Nem hasonlítottam össze a régebbi Durrell könyveimmel, de a fordítás másnak tűnik. Nem rosszabb, de egyértelműen nem ugyanaz, ez már a nevekből is látszik. Spiro, a család görög barátjának neve ebben a könyvben például Szpirosznak van fordítva. Kicsit zavaró, amikor az ember X számú könyvön keresztül megszokott valamit, aztán megváltoztatják, de hát ez van, hozzá kell szokni. A könyv összefűzése sajnos pont az a fajta, amit én nem tartok túl szerencsésnek. Ha már a közepe felé tartasz, komoly izommunkába kerül, hogy nyitva tudd tartani, ugyanis ha elengeded, összeugrik az egész. Ha meg kicsit jobban kifeszegeted, akkor kezd szétválni középen. Én meg, mivel szeretek jól bánni a könyveimmel, végig kímélő üzemmódban olvastam, ergo tíz perc után megfájdult a kezem tőle. Mutatós borító ide vagy oda, a régi kiadást jobban szerettem.
Értékelés: mindent összevetve (jobban mondva, a többi Durrell-könyvvel összehasonlítva) erős 7/10, figyelembe véve az oda nem illő „Az esküdtszék”-et, és a kiadást.
---------------------------
A könyv adatai:
eredeti cím: Marrying Off Mother (and Other Stories)
magyar kiadás: Ciceró Könyvkiadó, Budapest, 2011
fordította: Barabás András
fedélterv: Buzay István
Források:
kép: http://www.cicerokonyvstudio.hu/_kepek/konyvboritok/ferjhezadjuk_200.jpg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése