Már
nagyon régóta szemeztem ezzel a könyvvel. Fekete István a kedvencem a magyar
írók közül, minden történetét imádom, így borzasztóan érdekelt, vajon a fia
miféle könyvet írhatott róla. Nos, utólag azt mondhatom, nagyon örülök, hogy
megszületett ez a mű, mert magáról az íróról úgymond fogalmam sem volt, holott
rengeteg könyvét olvastam egészen gyerekkorom óta, de igazából azt sem tudtam,
hogyan nézett ki a valóságban. Kicsit meg is lepődtem, mikor ebbe
belegondoltam, mert a legtöbb íróról azért láttam képet korábban, vagy
valamilyen fogalmam arról, hogy hogyan néznek ki, s csak most jöttem rá, mikor
a kötet végi képeket nézegettem, hogy Fekete Istvánnal csak most először néztem
„farkasszemet”, amikor a borítón lévő képet megpillantottam.
Érdekes
volt olvasni a levelezését a majdani feleségével, s jó volt megtudni, hogy ő
maga is olyan ember volt, amilyennek a könyveiből kitűnt. Türelmes, halk szavú,
s a képen, ahol puskát szorongatva áll a vadászzsákmánnyal, épp olyan,
amilyennek a fiatal Matulát elképzeltem. Épp ezért szomorú, hogy tényleg
mennyire mellőzött író volt olyan sokáig, holott a könyvei csodálatosak, és ezt
értem a szó legszorosabb értelmében. Legeslegelső igazi könyvélményem (ami
tényleg rendes könyv és nem csak valami rövidebb olvasmány az iskolai
olvasókönyvből) a Vuk volt, még ma is emlékszem, milyen büszkén csuktam be,
mikor végeztem vele, hogy: íme, az első könyv, amit elejétől a végéig
elolvastam. S ezt követte még sok-sok másik – köztük rengeteg Fekete István mű
is – sosem felejtem el, milyen nagy hatást tett rám, amikor Bogáncs végül
hazatalált, vagy amikor Kele az udvaron úgy odavágott a csőrével a
szemtelenkedő tyúknak, hogy az ott is maradt. Mindig megmarad bennem az élmény,
amikor először olvastam a Tüskevárat, és együtt izgultam Tutajossal, hogy meg
tudja-e mutatni barátjának újonnan szerzett csónakosi képességeit. Felejthetetlen
élményekkel gazdagítottak Fekete István könyvei éveken át, éppen ezért örülök,
hogy született egy ilyen kiadvány, amiből jobban megismerhettem a gyönyörű
sorai mögött eddig számomra elrejtőzött írót.
Ifjabb
Fekete István véleményét is teljesen meg lehet érteni. Jogosan méltatlankodik
az apja mellőzöttsége miatt, s ezt a sértettségét nem is rejti véka alá. A vége
felé viszont már annyiszor ismételte önmagát, hogy kicsit szájbarágósnak tűnt
az egész. Azt például, hogy „a kiadott ötven kötetéből csak öt(!) volt az,
melyek az "ifjúsági könyvek” kategóriájába tartoztak" körülbelül
négyszer említi, sok-sok felkiáltójellel, szinte habzó szájjal bizonygatván,
hogy az ominózus B.B.-nek mennyire nincs igaza. Szerintem sincs igaza, de azért
nem kellett volna ugyanazt az információt vagy hatszor a szánkba rágni. Fekete
István remek író volt, azt hiszem mindig is a kedvencem marad, s ezt semmiféle
irodalomkritikus lesújtó véleménye nem változtathatja meg.
Egyébként
a megállapítást, miszerint csak öt (vagy hat? -> a 338. oldalon ez szerepel:
„Fekete István írásai több mint ötven kötetben jelentek meg eddig. Ebből a több
mint ötven kötetből, csak hat (6!!) könyv az, amire azt lehet mondani, hogy „ifjúsági”
regény. -> na most akkor öt vagy hat? Az öt kétszer is szerepel, míg a hat
egyszer, így előbbit tekintem helyesnek :’D) könyv tartozik az ifjúsági regény
kategóriába, nehéz lett volna figyelmen kívül hagynom, mert egy kedves
könyvtári olvasó ceruzával jól látható megjegyzéseket fűzött egyes sorokhoz a
könyvben. Sose fogom megérteni, egyesek miért érzik szinte kötelességszerűnek,
hogy megosszák saját véleményüket a többi olvasóval egy könyvtári könyvben! Ha
annyira közlési kényszerük van, írjanak blogot, vagy naplót, bánom is én, de ne
firkáljanak össze könyveket, amiket később más is szeretne lehetőleg olvasható
példányban kézbe venni. Na, erről ennyit.
Visszakanyarodva
ifj. Fekete véleményéhez, kicsit olyan volt az egész, mintha felháborodását
nagy hirtelenjében papírra vetette volna, és később nem is nagyon ellenőrizte
le, mit írt pontosan. Van például ez a fentebb említett adat, ami több helyen
máshogy szerepel. Vagy ott van B.B. az irodalomkritikus, akinek véleménye
felett szinte az egész könyvben nem tud napirendre térni, holott többször is
említi, hogy nem az a célja, hogy B.B-vel vitatkozzon. De akkor miért azt
csinálja egész végig? Nekem azok a részek tetszettek legjobban, amikor
személyes emlékeiről írt, amit együtt élt meg az apjával, s nem azok, ahol
sok-sok felkiáltójellel, és a CAPS LOCK gombra rátenyerelve bizonygatta, milyen
igazságtalan egyes irodalomkritikusok véleménye. Ismétlem, én is egyetértek
vele, de jobban örültem volna, ha többet ír azokról a szívmelengető emlékekről,
és nem egy teljesen abszurd állítást próbál folyamatosan megcáfolni. Azt
szerintem már megcáfoltuk mi, olvasók azalatt a sok év alatt, míg szinte faltuk
Fekete István könyveit, és együtt nevettünk, együtt sírtunk a hőseivel.
A
könyv adatai:
Kiadás:
Móra Könyvkiadó, 2004
Terjedelem:
416 oldal
A
kép innen származik: http://www.google.hu/url?source=imglanding&ct=img&q=http://uj-kincskereso.uw.hu/images/fekete.jpg&sa=X&ei=pkmaT4b0JKTP4QTAmaGyDw&ved=0CAwQ8wc&usg=AFQjCNEJ2AUJlpx4Nwxk3LPKsjhl_OSsgQ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése