Fukadzava Hicsiró: Zarándokének

A japán államvizsga tételeket nézegetve döbbenten vettem észre, hogy az irodalmi résznél felsorolt művek közül elég sokat nem olvastam *sóhaj** Nosza, rajta, akkor ismét kénytelen leszek fejest ugrani a japán irodalomba. 

A listára rábökve csak úgy találomra választottam ki ezt a könyvet, és kicsit megrettentem, amikor elkezdtem. Így államvizsga előtt egy hónappal nem igazán olyan olvasmányra vágyom, amelyben tengerbe ledobott csecsemőkről, meg ehhez hasonló, sajnos egykor nagyon is létező japán szokásokról van szó. Fukadzava mintha összegyűjtötte volna az összes olyan japán szokást, amiről általában mélyen hallgatnak, de legalábbis nem nagyon szokták reklámozni, hogy egykor (és nem is olyan régen, majd’ minden történet az 1900’-as években játszódik) ilyen is volt. Ha az ember átesett az első szörnyülködésen, akkor tudja csak igazán elkezdeni értékelni ezt a könyvet. Mindenféle finomkodás és tények kerülgetése nélkül ír olyan szokásokról, mint az obaszute, szó szerint „öregasszony kirakás”, és még több olyasmiről is, amelyekre az éhezés miatt kényszerültek rá az emberek.

Lássuk egyenként a novellákat, mert nem szeretnék megfeledkezni róla, miről is szóltak, mire eljön az államvizsga -.- Remélem, jól emlékszem a részletekre. A könyvet sajnos már visszavittem a könyvtárba, szóval csak az emlékezetemre hagyatkozhatom.

1.       Zarándokének

Nos igen, ez rögtön egy nem túl vidám novellácska, mely a korábban már említett obaszute szokásról szól, vagyis arról, hogy egy szegény paraszti sorban élő japán háztartásban egyáltalán nem volt mindegy, mennyi éhes szájat kellett etetni. Ha gyerek született, vagy egy új feleség csatlakozott a házhoz, akkor máris eggyel többen voltak, ami egyáltalán nem volt ideális. Az obaszute azt jelentette, hogy a Narajama-hegy közelében élő szokás szerint, a hetvenedik életévüket már betöltött öregeket felvitték a hegyre (ez általában a legidősebb fiú feladata volt, aki a hátán cipelte fel apját vagy anyját a hegyre), és ott vagy egy szakadékba hajították, vagy csak simán lerakták őket, azzal, hogy előbb-utóbb úgyis meghalnak. (a könyvben a szokás úgy szól, hogy, ha az illető öreg akkor ér fel a hegyre, amikor éppen esni kezd a hó, azzal nagy szerencsét hoz a családra, éppen ezért ez a keserű zarándoklat általában télvíz idején történt, vagyis az otthagyott öregek leginkább halálra fagytak odafenn). A történet főszereplője Rin anyó, aki egy igen – nos jobb szó híján – „genki” öregasszony, ami abból is látszik, hogy fogai teljesen épek, holott már 68 éves. Bosszankodik is eleget a dolgon, mondván egy rendes öregasszonynak ilyenkor már igencsak hullanak a fogai, őt meg még csúfolják is faluban, amiért olyan egészséges fogsorral rendelkezik. (találjuk ki, mit csinál eme apró probléma kiküszöbölése érdekében… hát fog egy nagy követ, és… a többit el tudjuk képzelni). Egy másik szokásról is szó esik a novellában, nevezetesen, hogy egy ilyen faluban, ha egy család arra vetemedett, hogy élelmet lopjon a másik családtól, akkor minimum kiközösítés volt a büntetés, de még az is előfordult, hogy a bűnösöket ott helyben agyonverték, az összegyűjtött élelmüket meg szétosztották a falusiak között. No végül Rin anyó, annak ellenére, hogy igen életvidám teremtés, önszántából vállalkozik a zarándoklatra, és végül a fia is kötélnek áll, felviszi anyját a hegyre. Amikor felérnek, esni kezd a hó, Rin anyó pedig boldog. 

2.       Zummuk Észak-Japánban

Ez a kis történet az úgynevezett zummukról, vagy más néven jakkókról szól – így nevezték egy család másod, vagy többedszülött fiúgyermekeit, akik az elsőszülöttektől eltérően sosem vehettek maguk mellé asszonyt. Nem volt valami jó soruk ezeknek a szerencsétleneknek, de a főhősünkre, meg a faluban élő többi zummura, úgy tűnik, mégis rámosolyog a szerencse. Egy haldokló férj utolsó kívánsága az volt a feleségéhez, hogy a halála után menjen el minden zummuhoz, és „hálja el velük a nászéjszakát”. A nő meg is teszi, amire kérik, de főhősünkhöz nem akarózik elmennie, mert róla az járja a vidéken, hogy büdös a szája. Pedig a fickó már nagyon várja a nőt, még ki is számolja, hogy ha így, vagy amúgy halad házról házra, akkor mikor fog ő következni a sorban. A nő azonban csak nem jön, mire a fiú nagyon elkeseredik. A végén mégis kerítenek neki asszonyt, kettőt is.

3. Tokió hercegei

Ez az elbeszélés egy amolyan ironikus kis művecske olyan fiatalokról, akik a háború után nem tudnak mit kezdeni magukkal, és egészen vérlázító módon más se csinálnak, csak a kávéházban lógnak a haverokkal, és folyamatosan Elvis számokat hallgatnak, mintha ez lenne az életük értelme. Közben pénzt kunyiznak a szüleiktől, értelmetlen dolgokra költik, tanulni meg nem akarnak. Amolyan lázadó nemzedék, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, meg úgy igazából saját magukkal sem. Csak úgy elvannak, tengenek-lengenek a világban.  

4. Az Aki-vidék felhőénekei

Számomra ez volt a legmeghatóbb történet. Rövidsége ellenére ez tette rám a legnagyobb benyomást. Egyszerű mondatok, érthető szituáció, mégis szívbe markoló szinte minden egyes sora. Egy vak nőről szól, aki a hirosimai atomrobbanásban veszítette el a szeme világát. Nem is emlékszik másra az eseményből, csak hogy felvillant az égen, egy szivárványszínű felhő, s hogy az volt az utolsó dolog, amit látott életében. Szinte az egész családja is odaveszett a robbanáskor, csupán egy unokája maradt meg, aki viszont soha felé se néz. Ha jól emlékszem, a legrégebbi japán vers nyer új értelmet benne a vak asszony gondolataiban, az a vers, melyben arról írnak, hogy „nyolc felhő támad”. Beidézném ide, de sajnos már visszavittem a könyvet a könyvtárba ^^’

5. Nyári álmom története

Ez egy olyan mű, amiről azt olvastam, igen nagy felháborodást keltett annak idején Japánban. Nem is csoda. Egy álomról szól, melyben az illető egy forradalomról álmodik, s éppen akkor ér oda a császári palota elé, amikor a forradalmárok kivégzik Akihito herceget, és Micsiko hercegnét. Képzelhetjük, hogy a maga idejében nem igazán aratott nagy sikert vele.^^ Csoda, hogy meg nem lincselték érte. Viszont állítólag évekig bujkálni kényszerült miatta, a kiadója házába meg betörtek, és meggyilkoltak valakit. 

6. Hömpölygő Fuefuki

Két hosszabb novella is van a kötetben. Az egyik a Hömpölygő Fuefuki. Maga az író szintén a Fuefuki-folyó környékén született, így aztán érthető, hogy ezek a több nemzedék életét nyomon követő írások miért éppen itt játszódnak. Ez az írás a hadakozó fejedelemségek korában játszódik, egy parasztcsalád életét mutatja be több generáción keresztül. Nekik nemcsak a megélhetésért kell igen keményen megküzdeniük, de a háborúval is, mivel Takeda Singen vazallusai, aki bármikor hadba szólíthatja a család fiúgyermekeit. Egyesek önként mennek a háborúba, bár a családfők folyton azt hangoztatják, hogy a háború rossz, ott csak meghalni lehet, és eszükbe jusson ilyen marhaságot csinálni. Végül mégis az egész család belekeveredik a harcba, és szinte mind egy szálig ott pusztulnak. 

7. Kósui bölcsődal

A másik nagyobb lélegzetvételű mű a Kósui bölcsődal. Szintén egy paraszti származású családról szól, csak jóval később, a II. világháború előtt és alatt játszódik. A család itt is a megélhetésért küzd, állandóan sáfárkodnak azzal, amijük van, meg tűnődnek, hogy mibe fektessenek be – selyemhernyóba, esetleg paradicsom, vagy krumpli termesztésbe –, hogy jobban járjanak. A családban a van egy fiú, akit az anyja álladóan unszol, hogy lépjen az „amerikások” nyomdokaiba, vagyis tegyen úgy, ahogy sok fiú tette előtte, kerekedjen fel, és menjen ki Amerikába tíz évre. Akik oda elmentek ugyanis, mind úgy jöttek vissza, hogy jó zsíros volt a zsebük, bár, hogy miféle munkából gazdagodtak meg ennyire, azt harapófogóval sem lehet kihúzni belőlük. A fiú el is megy Amerikába, és valóban jól megszedi magát. Közben olyan szokásokba nyerhetünk bepillantást, mint a Japánban egykor annyira népszerű megrendezett házasságok.

Aztán kitör a II. világháború, és a pénz, ami egykor olyan soknak tűnt, kezd elértéktelenedni. A család csak úgy tudja úgy-ahogy fenntartani magát, hogy feketén árulnak rizst, cukrot, meg mindenféle hiánycikkeket. Bármennyire igyekeznek, végül mindig kénytelenek sodródni az eseményekkel, nem nagyon tudják a saját kezükbe venni a sorsukat.

 --------------------

a kép innen származik: http://www.google.hu/url?source=imglanding&ct=img&q=https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEglgMlj-nGr1ZwCcq7gxd3jtyaZhsfXN8ImjRJwWpgoqRe4YbQDg9JY6YZWwWrcgLYjr9J-tFxl9CFKiFMnIyuKP_O5bMWOymOILylbQjiXvFE4MShyphenhyphenYjbJqJsZ0GVb7uVHPCFoMekBUNLL/s1600/Johnny_Dombrowski_Ubasute.jpg&sa=X&ei=6CitT7nbMM6h-Qb2z-SRDA&ved=0CAkQ8wc&usg=AFQjCNEuKLGYBP3S2FLdKo1NvoZTUrZcJA