Első találkozásom Murakami Harukival, azt kell mondjam, remekül sikerült. Hallottam én már a könyveiről jót is rosszat is, úgyhogy egy nagy kavar alakult ki a fejemben arról, hogy akkor most jó lehet-e vagy sem. Főleg mivel az utóbbi időben félig kényszerből ugyan, de rengeteg japán írótól származó regényt, novellát stb. olvastam, nem voltam meggyőződve róla, hogy Murakami majd bejön nekem, annak ellenére, hogy igen népszerű mostanában. Ja, illetve ha jobban belegondolok nem is első találkozásom Murakamival! Irodalmi szövegolvasás órán volt már szerencsém a Zombi című novellájához :D Ajánlom mindenkinek, én jókat röhögtem rajta. (bár úgy tudom, magyarul nem elérhető). Szóval a Norvég erdő. Összehasonlítási alapom nem volt, így nem tudom, milyen lehet az a „murakamis” hangulat, amit mindenki emleget a könyveivel kapcsolatban. Talán az a kicsit depressziós légkör, ami az egészet áthatotta? Vagy az, hogy eközben mégis humoros volt? Hogy tragikus? Hát ez mind megvan benne, méghozzá olyan kombinációban, amitől nem lett annyira búskomor az egész, hogy utána kedve lenne az embernek levetnie magát a harmadikról. Mondjuk az öngyilkosság a hatvanas évekbeli Japánban úgy tűnik valami népbetegség lehetett (a könyvben négy is előfordul)… de ez nem zavart annyira, mert jó volt a körítés.
Az egész könyv hangulata fogott meg, azt hiszem… még most is vissza tudom idézni, hogy milyen képet képzeltem el magamban, amikor a legelején ketten mennek az erdőben és arról a feneketlen kútról beszélgetnek. És ahogy leírja Tori érzéseit a diákévei alatt, nagyon hitelesnek érződött. Az én egyetemi éveim szerencsére nem egészen ilyenek voltak (vagy vannak), de azért volt néha egy-egy megjegyzés, ami betalált, és amiben magamra is ismertem. 
Szereplők: el se hiszem, végre egy szimpatikus főszereplő. Torira gondolok. Egyszerűen szimpatikus volt az első oldaltól kezdve, és végig az maradt. Japán regényben ilyennel még nem nagyon akadtam össze. A legtöbb mindig olyan dolgokon szenved, amire egy nyugati ember csak azt tudná mondani „ugyan, lépj már túl rajta, ne nyavalyogj”… vagy ilyesmit. Az ő hozzáállása a történésekhez, a viselkedése nem idegesített.
„A halál nem az élet ellentéte, hanem annak része.”
Valóban, ez az igazság. Azzal, hogy éljük az életünket, egyre a halál felé haladunk. De ez csak egy a rengeteg igazság közül, amelyet meg kell tanulnunk. Naoko halálából a következőt tanultam: semmilyen igazság nem vigasztalhat abban a fájdalomban, melyet a szeretett lény halálakor érzünk. Nincs az az igazság, őszinteség, erő, kedvesség, amely kigyógyíthatna a szomorúságból. Nem tehetünk mást, mint túléljük valahogy a szomorúságot, tanulunk belőle valamit, aztán rájövünk, hogy amit tanultunk, annak semmi hasznát nem vesszük a következő, váratlanul ránk törő fájdalommal szemben.
Midori egy külön szám, tetszett, hogy szinte teljesen Naoko ellentéte, így a két karakter kiegészítette egymást és nem billent egy olyan oldal felé az egész, ahol minden női szereplő csak depizik. Midori minden jelenetét élveztem (a vonaton megint hülyének nézhettek, mert annál a jelenetnél, hogy beültek perverz filmeket nézni a moziba, folyton vigyorogtam magamban). Az a jó Midori karakterében, hogy akárhányszor kezdett elhatalmasodni a könyvben a depresszív hangulat, jött Midori, és az egészet mintha elfújták volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy komolytalan lett volna, amikor az apjához mentek a kórházba, és amiket akkor mondott, nagyon is komoly és nagyon igaznak is éreztem. Álljon itt egy a sok idézet közül, amikben ő szerepelt, és ami tetszett:
- (
(…) Amit én akarok, az egyszerű önzés. Tökéletes önzés. Például feléd fordulva csak annyit mondanék, epertortát akarok enni, mire te mindent félbehagyva elrohansz, hogy megvedd nekem. Kifulladva hazaérsz, és átnyújtod nekem, mire én csak annyit felelek, már nem is kívánom, elveszem tőled és kihajítom az ablakom. Ez az, amire vágyom.
- Azt hiszem, ennek semmi köze a szerelemhez – feleltem elképedve.
- De van. Csak te nem tudod – mondta Midori. – A lányoknak ez néha rettenetesen fontos.
- Kihajítani egy epertortát az ablakon?
- Pontosan. És azt szeretném, ha a fiúm ezt mondaná: Értem, Midori. Hibát követtem el. Tudhattam volna, hogy közben elmegy az étvágyad az epertortától. Olyan érzéketlen és idióta vagyok, mint egy rakás szamárszar. Mit kérsz inkább, csokoládéparfét, sajttortát?
- És utána mi történik?
- Akkor majd mind visszaadom neki a szerelmet, amit tőle kaptam.
Reiko is tetszett, főleg az a jelent a végén, amikor „megrendezik” Naoko kevésbé szomorú „temetését”. Aztán ott van még a Kommandós, Nagaszava, Hacumi… azt hiszem a szereplők és a hangulat tették szmomra annyira élvezetessé a könyvet.
Olvasás után már csak kíváncsiságból is, meghallgattam a Beatles Norwegian wood című számát. Sose voltam egy Beatles rajongó (most se lettem), a dalnak inkább a szövege fogott meg, mint a dallama.
Nem titok, azért választottam elsőként Murakamitól éppen ezt, mert meg szeretném nézni a filmváltozatot is, nagyon kíváncsi vagyok, hogyan vitték filmre ezt a történetet.
A következő Murakami, ami már itt is van mellettem, a Tánc, tánc, tánc lesz. (de sajnos csak a Kodzsiki után :( Azok a fránya kötelezők)
Képek forrásai:
http://readingmonk.files.wordpress.com/2008/11/haruki-murakami.jpg
http://filmzone.hu/wp-content/uploads/2011/04/FZ_Norv%C3%A9g_Erd%C5%91_k%C3%B6nyv.jpg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése