Nahát, el sem hisz
em, hogy ilyennel is találkoztam életemben: egy olyan japán író tollából származó szerelmes-regény, aminek a vége nem a totális tragédia (a szerelmesek halála, kettős öngyilkosság stb.) Azt kell, hogy mondjam, kellemesen csalódtam. Ez egy könnyed, nem túlságosan csöpögős szerelmetes történet, és bár az alapsztori nem túl bonyolult, mégsem untam olvasni. Nem is tudom miért…
Van ugyebár egy kis japán sziget, ahol halászként tengeti életét a 18 éves Sindzsi, aki persze szegény, mint a templom egere. Egy kis házban él gyöngyhalász édesanyjával és öccsével. Közben megérkezik az egyik tehetősebb szigetlakó, név szerint Teru apó lánya, Hacue, akivel egykettőre egymásba habarodnak. A helyzetük mégsem könnyű, hiszen a lány apja egyáltalán nem Sindzsinek szánja őt, sokkal inkább a falu ügyeletes vagányának, Jaszuonak. Jaszuo is szemet vet a lányra, meg egyébként is kellemetlenül érintené, ha egy Sindzsi-féle „elhalászná” előle a kiszemeltet. A fiatalok azonban nehéz helyzetük ellenére állhatatosan kitartanak egymás mellett, s talán ezért is érhetnek végül révbe…
Lehet, hogy azért tűnik hitelesebbnek, mint a többi ehhez hasonló regény, amit eddig olvastam, mert a szereplők valahogy életszerűbbek, közelibbek. Lehet, hogy a környezet miatt, ahol játszódik: én tényleg el tudom képzelni, hogy abban az időben (10-20 évvel a 2. világháború után játszódhat) ezen az isten háta mögötti kis szigeten tényleg volt egy Sindzsihez hasonló egyszerű, becsületes fiú és egy Hacuéhoz hasonló kedves, szerény lány, akik egymásba szerethettek. Úgy érzem, a szerző hiteles képet fest arról, milyen is lehetett az ottani emberek élete, akik a nyüzsgő nagyvárosoktól távol laktak. Némelyikük talán el sem tudta képzelni, milyen lehet egy villamos, vagy a metró, a fiatalok pedig, akik egy osztálykirándulás keretein belül odalátogatnak, azt sem tudják, hogy a moziban hogyan használják a lehajtható székeket:
A sziget mindennapi életébe nyerünk bepillantást: a halászok munkájába, a világítótorony őrének feladataiba, a gyöngyhalász asszonyok cseppet sem egyszerű, és egyáltalán nem veszélytelen merüléseibe, akik mégis nevetve űzik mesterségüket, és még ahhoz is van kedvük, hogy a parton állva mell-szépségversenyt tartsanak (XD).
A szereplők nem voltak nagyon lesarkítva, abból a szempontból, hogy ez itt a jófiú, az meg ott a rossz. A két fiú, Sindzsi és Jaszuo jelleme ugyan egészen más, de ez sem megy a hihetőség rovására. Sőt, ez a közöttük lévő különbség egészen finom utalásokban körvonalazódik.
em, hogy ilyennel is találkoztam életemben: egy olyan japán író tollából származó szerelmes-regény, aminek a vége nem a totális tragédia (a szerelmesek halála, kettős öngyilkosság stb.) Azt kell, hogy mondjam, kellemesen csalódtam. Ez egy könnyed, nem túlságosan csöpögős szerelmetes történet, és bár az alapsztori nem túl bonyolult, mégsem untam olvasni. Nem is tudom miért…Van ugyebár egy kis japán sziget, ahol halászként tengeti életét a 18 éves Sindzsi, aki persze szegény, mint a templom egere. Egy kis házban él gyöngyhalász édesanyjával és öccsével. Közben megérkezik az egyik tehetősebb szigetlakó, név szerint Teru apó lánya, Hacue, akivel egykettőre egymásba habarodnak. A helyzetük mégsem könnyű, hiszen a lány apja egyáltalán nem Sindzsinek szánja őt, sokkal inkább a falu ügyeletes vagányának, Jaszuonak. Jaszuo is szemet vet a lányra, meg egyébként is kellemetlenül érintené, ha egy Sindzsi-féle „elhalászná” előle a kiszemeltet. A fiatalok azonban nehéz helyzetük ellenére állhatatosan kitartanak egymás mellett, s talán ezért is érhetnek végül révbe…
Lehet, hogy azért tűnik hitelesebbnek, mint a többi ehhez hasonló regény, amit eddig olvastam, mert a szereplők valahogy életszerűbbek, közelibbek. Lehet, hogy a környezet miatt, ahol játszódik: én tényleg el tudom képzelni, hogy abban az időben (10-20 évvel a 2. világháború után játszódhat) ezen az isten háta mögötti kis szigeten tényleg volt egy Sindzsihez hasonló egyszerű, becsületes fiú és egy Hacuéhoz hasonló kedves, szerény lány, akik egymásba szerethettek. Úgy érzem, a szerző hiteles képet fest arról, milyen is lehetett az ottani emberek élete, akik a nyüzsgő nagyvárosoktól távol laktak. Némelyikük talán el sem tudta képzelni, milyen lehet egy villamos, vagy a metró, a fiatalok pedig, akik egy osztálykirándulás keretein belül odalátogatnak, azt sem tudják, hogy a moziban hogyan használják a lehajtható székeket:
Az ülőhelyek ugyan szűkek voltak és kemények, és ha leült az ember, akár azt is hihette, hogy tyúkólban ül egy lécen. Fájt is a fenekünk, és ezért állandóan mocorogtunk. Végül ránk szólt mögöttünk valaki, hogy "Leülni! Leülni!" Ezt hajtogatta. Furcsának találtuk, mert hiszen ültünk... Akkor aztán a férfi, aki ránk szólt, megmutatta, hogy le lehet hajtani az ülést, és így igazi, kényelmes székek lesznek.
A sziget mindennapi életébe nyerünk bepillantást: a halászok munkájába, a világítótorony őrének feladataiba, a gyöngyhalász asszonyok cseppet sem egyszerű, és egyáltalán nem veszélytelen merüléseibe, akik mégis nevetve űzik mesterségüket, és még ahhoz is van kedvük, hogy a parton állva mell-szépségversenyt tartsanak (XD).
A szereplők nem voltak nagyon lesarkítva, abból a szempontból, hogy ez itt a jófiú, az meg ott a rossz. A két fiú, Sindzsi és Jaszuo jelleme ugyan egészen más, de ez sem megy a hihetőség rovására. Sőt, ez a közöttük lévő különbség egészen finom utalásokban körvonalazódik.
Jaszuónak volt egy világító számlapú órája, amit büszkén mutogatott fűnek-fának. (…) Azt képzelte, hogy maga a tény, hogy ő egy ilyen óra birtokosa, már elég ahhoz, hogy minden nőt meghódítson. (105. oldal)
Shinjinek nem volt órája. Tulajdonképpen nem is volt rá szüksége, hiszen – mind éjszaka, mind nappal – nagyjából meg tudta mondani, hogy mennyi az idő. Például a csillagok vándorlásából. Ha nem is ismerte tökéletesen a csillagok állását-járását, mégis pontosan érezte az éjszaka vagy a nappal hatalmas kerekének forgását. Olyan közelségben élt a természettel, hogy értette a rendjét és menetét, s ez nem is volt meglepő. (157. oldal)
Ez tehát egy egészen könnyen emészthető, élvezhető, jól megírt szerelmes regény. Aminek a borítója rettenetes. Az elejére biggyesztett japán asszonyka olyan, mintha az Odaátból szalajtották volna. Ha Sam és Dean meglátná, már rohannának is démont űzni, azoknak ilyen fekete a szemük. Ezenkívül a regényben szereplő nők közül valahogy egyikről sem tudnám elképzelni, hogy így néz ki. Ez egy démoni gésa! Ijesztő!
A szerző:
Élete (és főleg halála) már-már filmvászonra kívánkozik. Életrajzi könyv is szól róla, ami Henry Scott Stokes tollából származik, címe pedig: Misima Jukio élete és halála.
Misima Jukio (三島 由紀夫, Hepburn-átírással: Mishima Yukio) (Tokió, 1925. január 14. – Tokió, 1970. november 25.), valódi nevén Hiraoka Kimitake, japán próza- és drámaíró, költő. Kiskorában a nagyanyja nevelte igen szigorúan, csak 12 éves korában került vissza a családjához. Apja szintén katonás szigorral bánt vele. A Gakusúin nevű elit iskolába járt, és már 12 évesen írni kezdett. Wakák voltak az első nyomtatásban is megjelent művei.
Kapott ugyan behívót a második világháború idején, de mivel éppen beteg volt és tüdőbajosnak hazudta magát, nem kellett bevonulnia. 1947-ben szerzett diplomát a Tokiói Egyetemen. Kavatbata Jaszunarit személyesen is ismerte, egyik elbeszélését („Tabako” vagyis „A cigaretta”) pedig pont az ő ajánlására közölte le a Ningen folyóirat. Kavabatáról, akit nagyon kedvelt, esszéket is publikált. Több európai nyelvre is lefordították műveit, így nemzetközileg is nagy sikereket ért el. Sokat utazott, 1952-ben Görögországban is megfordult, ennek a látogatásnak nyomait viseli a Hullámok sűrűjében (Sioszai) című regénye, amely a görög mitológiából, Daphnisz és Khloé legendájából merít.
Háromszor is jelölték Nobel-díjra, de végül nem kapta meg.
1970-ben magánhadserege négy katonájával a Japán Honvédelmi Erők hadseregtábornokát túszul ejtette, és arra buzdította az összehívatott katonákat, hogy harcoljanak a császári hatalom visszaállításáért. A kísérlete elbukott, mire legközelebbi tanívtányával együtt szeppukut követett el. Ez sokakat megdöbbentett, holott műveiben számos jel utalt életének tragikus végére. A halálra is tudatosan készült, hiszen ennek egyik „főpróbája” volt egyik kései novellája, a Hazafiság, amelyet meg is filmesített. A főszerepet pedig ő maga játszotta: egy hadnagy, aki becsületét szeppukuval tisztázza.
Források:Kapott ugyan behívót a második világháború idején, de mivel éppen beteg volt és tüdőbajosnak hazudta magát, nem kellett bevonulnia. 1947-ben szerzett diplomát a Tokiói Egyetemen. Kavatbata Jaszunarit személyesen is ismerte, egyik elbeszélését („Tabako” vagyis „A cigaretta”) pedig pont az ő ajánlására közölte le a Ningen folyóirat. Kavabatáról, akit nagyon kedvelt, esszéket is publikált. Több európai nyelvre is lefordították műveit, így nemzetközileg is nagy sikereket ért el. Sokat utazott, 1952-ben Görögországban is megfordult, ennek a látogatásnak nyomait viseli a Hullámok sűrűjében (Sioszai) című regénye, amely a görög mitológiából, Daphnisz és Khloé legendájából merít.
Háromszor is jelölték Nobel-díjra, de végül nem kapta meg.
1970-ben magánhadserege négy katonájával a Japán Honvédelmi Erők hadseregtábornokát túszul ejtette, és arra buzdította az összehívatott katonákat, hogy harcoljanak a császári hatalom visszaállításáért. A kísérlete elbukott, mire legközelebbi tanívtányával együtt szeppukut követett el. Ez sokakat megdöbbentett, holott műveiben számos jel utalt életének tragikus végére. A halálra is tudatosan készült, hiszen ennek egyik „főpróbája” volt egyik kései novellája, a Hazafiság, amelyet meg is filmesített. A főszerepet pedig ő maga játszotta: egy hadnagy, aki becsületét szeppukuval tisztázza.
http://www.szenzar.hu/Misima/MJ.htm
http://hu.wikipedia.org/wiki/Misima_Jukio
Idézetek:
Hullámok sűrűjében (Magyar Könyvklub, 2001)
Képek:
http://dannarhitect.files.wordpress.com/2009/07/yukio-mishima.jpg
http://img1.fantasticfiction.co.uk/images/n25/n126170.jpg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése