Abe Kóbó: A dobozember

Hát, mit is mondjak, eddig talán ez volt a legfurább könyv, amit a kötelezők közül olvastam. Hogy jó vagy rossz értelemben fura, azt még nem tudtam eldönteni, de inkább az utóbbi. Nem szeretem az ilyen elvont dolgokat, na! Az ilyen történetek egyáltalán nem vonzanak, de bánni nem bánom, hogy elolvastam. Érdekes és néha felkavaró volt a maga módján, de igazság szerint a végén nem tudtam kihámozni a lényeget.

A sztori egy „dobozemberről” szól (meglepő mi?), egy afféle hajléktalanról, aki az utcán él egy dobozban. De ez a dobozember nem egy egyszerű csöves, ez a könyvben is többször elhangzik. De akkor ki is ő? Na, ez az a kérdés, amit az ember többször is feltesz magának, miközben olvas. Ugyanis még azt az egyszerű tényt sem könnyű megállapítani, hogy kinek a szemszögéből hallgathatjuk a történetet. Amikor azt hiszed, végre felfogtad, jön a következő fejezet, és megint összezavarodik az egész.

Na szóval, az egész tulajdonképpen egy naplószerűség, amit maga a dobozember készít, és azzal kezdődik, hogy:

Ezek feljegyzések a dobozemberekről.

Egy dobozban kezdem írni őket. Préselt kartonlemezből készített dobozban, amely eltakarja a fejet, és derékig ér.

Ezúttal magam vagyok a dobozember. Tehát egy dobozember egy dobozban ülve megkezdi feljegyzéseit a dobozemberekről. (5-6. oldal)

Ezután kapunk egy igen professzionális, részletekbe menő, ötoldalas leírást arról, hogyan is készül egy ilyen „lakódoboz”.

A dobozt megcsinálni nem nehéz. Egy óra sem kell hozzá. De ahhoz, hogy valaki dobozember legyen, nos, ahhoz nem kis bátorságra van szükség. Abban a pillanatban, amint az ember belemászik a semmilyen tekintetben sem feltűnő, közönséges kartondobozba, és kimegy az utcára, eltűnik az ember is, a doboz is, és egy tökéletesen új lény jelenik meg. A dobozember az utálat mérgezett légkörében él. Bizonyos fokig ugyanilyen utálat övezi a mutatványosbódé cégtáblájára festett medveférfit meg kígyónőt is. Csakhogy a belépődíj lefizetése után ez az utálat így vagy úgy közömbösítődik. Az a mérges légkör viszont, amely a dobozembert övezi, nem ilyen ártalmatlan. (11. oldal)

S csak ezután kezdődik a történet. A dobozemberről, aki szinte teljesen láthatatlan más emberek számára, úgy vándorolhat Tokió utcáin, hogy mindenki simán átnéz rajta, nem törődnek vele. Dobozemberré válni nem is olyan nehéz, s ha valaki egyszer az lett, nem könnyű megválni ettől az életformától. Több szemszögből is láthatjuk hogyan lehetséges egy ilyen átváltozás. Itt van például A-úr esete. Egy nap megjelent az ablaka alatt egy ilyen dobozember. Próbált nem törődni vele, de nagyon zavarta, hogy ott van, és végül arra vetemedett, hogy fogott egy légpuskát és belelőtt a dobozba. Az abban lévő illető eltámolygott, pár vérfoltot hagyva maga után. A-úr ezután kezdett elfeledkezni az egészről, de amikor az ő házába is bekerült egy ilyen doboz (merthogy vásárolt egy hűtőt), hirtelen felidéződtek benne az emlékek, és úgy gondolta, kipróbálja, milyen is lehet egy ilyen dobozban kuksolni. Kipróbálta, és egyre több időt töltött benne, míg végül benne is maradt.

Aztán kiderül, hogy az elbeszélő, aki a naplót írja, az a dobozember, akibe légpuskával belelőttek, az áldobozember pedig nem más, mint aki lelőtte, egy orvos. Világos, nem? Hát azt hittem én is, de a nagy fenét! Az áldobozember egy hölgy közvetítőn keresztül 50000 jent kínál a dobozembernek, ha megválik a dobozától, amikor azonban elmegy a kórházba, onnantól minden összekavarodik. Ki is írja azt a naplót? Ki az igazi és ki az áldobozember?

De ez még nem a vége, addig még kb. ötször-hatszor megkérdőjeleződik, hogy akkor tulajdonképpen kinek a narrációjában is olvashatjuk az eseményeket.

Azt hiszem annál a résznél, hogy egy gyerek periszkópszerű ketyerét készít, és azzal akarja meglesni a vécén a tanárnőjét, ott vesztettem el a fonalat. És utána már meg se találtam. Na mindegy, érdekes olvasmány volt, de azt hiszem egyszer elég volt belőle. Levonhatnám a tanulságot, ha tudnám mi az, de sajnos nem tudom.

Utóbb azért sikerült egy kicsit megvilágosodnom ezzel a művel kapcsolatban. Úgy gondolom, Abe Kóbó olyan emberek életéről írt benne, képesek "dobozemberré" válni annak érdekében, hogy elrejtőzzenek a világ elől, annak minden bajával együtt. Egy ilyen doboz belsejében biztonságban, védve érzik magukat mindentől, ami csak történhet velük, s nem kell aggódniuk a külvilág miatt, hiszen a kutya sem figyel rájuk. Párhuzam vonható a műben megjelenő dobozemberek, és a japán társadalom azon (igen jelentős, akár milliós számú) rétege között, akik úgy élnek, mintha nem is léteznének. Bezárkóznak a házba, nem tartanak kapcsolatot a külvilággal, még a házon belül, a családjukkal sem. Vécére is akkor járnak, amikor senki nem látja őket. Szörnyű egy életforma, de biztonságos... vagy legalábbis ők annak érzik.

Vajon közülünk hányan válnának ilyenné szívesen, csak hogy ne kelljen szembenéznük senkivel és semmivel? Költői kérdés volt...

Az íróról:

1924. március 7-én született Tokióban Kimifusza néven. Mandzsúriában, Mukdenben nevelkedett (ahol akkor japán bábállam volt), ezért az olyan fogalmak, mint a császár vagy furusato (hazaváros) nem érintették olyan mélyen, ahogyan kortársait, például Misima Jukiót vagy Óe Kenzaburót. Neki emellett irodalmi képzettsége sem volt.

A tokiói Császári Egyetemen tanult orvosnak, de nem érezte az orvoslást igazi hivatásának. A háború után különböző radikális szociális és művészi elméletekkel kezdett kísérletezni. Első kötete mindössze 50 példányban jelent meg. Egy Joru no kai (Éjszakai Társaság) nevű irodalmi, filozófiai csoporthoz csatlakozott, és hamarosan találkozott a vezérükkel, Hanada Kijoteruval. Ezen a csoporton keresztül ismerte meg a japán császárságot megszüntetni akaró kommunista pártot. Belépése mégsem volt műveire túlságosan radikális hatással, nem jellemző rájuk a császár-, hazaellenesség, istentagadás. Talán emiatt távolították el a pártból is.

Külföldön a Suna no onna (A homok asszonya) volt az első műve, ami figyelmet keltett, később film is készült belőle, ami díjat nyert a cannes-i filmfesztiválon. További művei például a Kabe (A falak), vagy a Negyedik jégkorszak. A rá jellemző kóbói motívumok: elidegenedés, otthontalanság, a városiasodás ábrázolása. Nem csak regényeket írt, voltak novellái, avantgárd darabjai, amiket gyakran saját színjátszó csoportjával játszatott el, sőt zenei és fotográfiai munkái is.

Szívroham vitte el 69 éves korában, 1993. január 22-én.