Nacume Szószeki „A kapu” című műve egy trilógia harmadik kötete. A másik kettőt nem fordították le magyarra, angol címük: Sanshiro, And than.
A főszereplő egy házaspár: Szószuke és O-Jone.
Szószukén keresztül egy á
tlagos サラリ－マン(sarariiman) életébe nyerhetünk bepillantást (bár nem tudom, hogy ez a kifejezés akkor létezett-e már). Reggel felkel, elmegy dolgozni, egész nap robotol, este holtfáradtan hazamegy, bedől az ágyba, aztán másnap minden elölről kezdődik. Tokióban lakik ugyan, a város mégis szinte ismeretlen a számára, csak annyit ismer belőle, amit munkába menet és jövet lát, sőt még annyit sem igazán. Reggel még, késő este a fáradtságtól már nem tud figyelni a környezetére, miközben a városban közlekedik.
Felesége, de még inkább maga Szószuke amolyan Pató Pál típusú „ej, ráérünk arra még” emberek. Ha adódik valami probléma, először azt mondja: persze, persze, amint lehet, elintézem, de egy óra múlva elszáll a lelkesedése, csak halogatja, halogatja, halogatja… és végül nem történik semmi, vagy már úgyis késő. Még a saját jól felfogott érdekében sem képes megmozdulni, így úszik el végül egy csomó pénze, és nagyjából emiatt él úgy, ahogy: a napi betevőért robotol, még egy nyavalyás cipőt sem bír venni magának, amikor a régi már beázott, azt is addig halogatja, amíg lehet.
Nagyon súlyos eset, de tényleg. A felesége is inkább ráhagyja a dolgokat – jó persze a japán feleségeket amúgy se az jellemzi, hogy nagyon kinyitják a szájukat. Életük olyan átlagos, hogy ennél átlagosabb már nem is lehetne, csak folyik, folyik a medrében, mindennap ugyanúgy. A párnak egyébként nem lehet gyereke – minden eddigi próbálkozásuk e téren kudarcra ítéltetett – így aztán ezt lassan fel is adják. S bár életük már így sem könnyű, még Szószuke öccsének, Korokunak a gondjait is a nyakukba kell venniük, bár O-Jone egészsége sem az igazi.
Mindent összevetve olyan párocska életét követhetjük nyomon, akiket látva kijelenhetjük: nem igazán szeretnénk ilyenek lenni, mint ők. A könyv felénél legszívesebben orrba nyomtam volna Szószuke urat, hiszen tulajdonképpen kezébe vehetné a sorsát, sőt nagyon is lenne rá lehetősége, hogy változtasson, de amilyen nemtörődöm, meg ráérős, meg mindenhez, amit el kéne intézni olyan kelletlenül áll hozzá, végül semmi sem tud megoldani, minden marad a régiben. Sőt, mintha még élvezné is ezt az életet, akkor érzi jól magát, ha semmi nem történik, hanem nyugi van. Az egyetlen, ami talán irigylésre méltó, az a házaspár közötti kapcsolat (ez volt a kedvencem az egész könyvben, ahogyan ezt leírta, úgyhogy előre is bocsánat a hosszú idézetért, de ez annyira szép, hogy nem lehet kihagyni):
Szószuke és O-Jone igazán nagyon szép egyetértésben éltek. Több mint hatéves házasságuk alatt – ami elég hosszú idő – még egy fél napig sem voltak haragban, és nem emlékeztek arra, hogy valaha is civakodtak volna, vagy olyan szavakat vagdostak volna egymás fejéhez, amiért bármelyiküknek is pirulnia kellene. Mindig együtt mentek vásárolni a ruhásboltba és a rizskereskedésbe, de ettől eltekintve, nagyon ritkán mutatkoztak olyan helyeken, ahol emberekkel kellett érintkezniük. Mindennapi szükségleteik beszerzésén túlmenően az emberek egyáltalán nem érdekelték őket – mintha nem is léteznének. Számukra az egyetlen szükségletet kettőjük együttléte képezte, ami egyúttal teljesen ki is elégítette őket. (…)
Valójában a társadalom zárkózott el kettőjük előtt, s fordított közömbösen hátat nekik. Ha ki akartak törni zárkózottságukból, nem volt hol megvetniük a lábukat, s kénytelenek voltak inkább visszahúzódni a maguk csigaházába, s így elszigeteltségük még csak fokozódott. Egyszóval, amit életük veszített felszínen, visszanyerte mélységben. (…)
A vízmedence tükrére hullott két olajcsepphez hasonlíthatnánk őket. A két csepp nem azért tapad egymáshoz, mert eltaszítja magától a környező vizet, hanem azért, mert a víz taszítja egymáshoz őket, s így a kettő végül is egyetlenegy szétválaszthatatlan, kerek cseppé egyesül. (…)
… nem feledkeztek meg arról sem, hogy a kárpótlásul kapott boldogságért hálából a szerelem istenének oltárán illatos gyertyácskákat gyújtsanak. Bár közönséges halandók voltak, akik az élet ostorcsapásai alatt futottak a sír felé, érezték, hogy az ostor vége édes méztől csepeg, amitől minden fájdalmuk elmúlik… (155-157. oldal)
Végül elhagyottnak hitt múltjuk újra visszalopózik az életükbe, Szószuke pedig úgy megrémül ettől, hogy egy zen buddhista templomban keres válaszokat, és amint belép ennek a kapuján, egy teljesen más világba kerül.
Szószukének meglenne a lehetősége, hogy belépjen azon a bizonyos „kapun”, hogy változtasson a dolgokon, de végül nincs ereje hozzá. Visszatér abba az életbe, ahonnan jött. Sőt, ha képes lett volna belépni, talán akkor se tette volna meg, egyszerűen, mert nem is akarta. A „kapu” tulajdonképpen a maga valóságában is megjelenik a könyvben, a buddhista kolostorban, de átvitt értelemben ez egy kapu lenne a régi életből az újba, amit végül képtelen átlépni.
Én egy 1962-es kiadást olvastam, amivel nem lenne semmi gond, kivéve, hogy utálom, amikor az idegen szavak jegyzéke a könyv hátulján található. Jobban szeretem, mikor az ismeretlen szavakat még ott, helyben lábjegyezetelik és nem kell a könyv végére lapozni, hogy elolvassam a magyarázatot. Ettől kizökkenek az olvasásból, és azt nagyon nem szeretem. Mondjuk szerencsére én azért ismertem a legtöbb szót, ami itt előfordult, úgy mint sódzsi, fuszuma, jukata stb., de azért számomra is voltak ismeretlen szavak. Ilyenkor egy mondat kellős közepén lapozzon hátra az ember…
Mindent összevetve, az eddig olvasottak közül eddig ez a könyv tetszett a legjobban. Nem olyan elvarázsolt távol-keleti stílusban íródott, teljesen érthető és élvezhető. Azt hiszem, nemsokára megejtem Nacume Szószekitől a Macska vagyok című művet is, mert jó dolgokat hallottam róla…
A Szerzőről:
Nacume Szószeki (夏目漱石), eredeti nevén Nacume Kinnoszuke Edo-ban született 1867-ben (meghalt: Tokió, 1916.) A modern realista regény Japánban való meggyökerezését az ő nevéhez kötik, és a Meidzsi-korszak legelsőnek tekintett regényírója volt.
Legismertebb regényei a 
Kokoro és a Macska vagyok (Vagahai va neko de aru), de haikukat, kínai verseket és tündérmeséket is írt. 1888-ban iratkozott be a tokiói Császári Egyetemre, és ott töltött ideje alatt megtanult angolul, valamint megismerte az angol és nyugati irodalmat. 1893-ban kapta meg tanári oklevelét, miután gimnáziumi tanár lett belőle Kumamotóban. 1900-ban Londonba utazott, ahonnan három év múlva tért vissza, a nyugati életformát nem igazán tudta megszokni. 1904-ben kezdődött írói pályafutása, ekkor kezdte sorozatosan megjelentetni a Londoni beszámolókat. 1916-ban bekövetkezett haláláig folyamatosan írt, népszerűsége oly nagy volt a japán olvasók körében, hogy a tizenegy évet, amelyben alkotott, „Nacume-éveknek” nevezték.
1907 után született művei komor hangvételűek: fő témájuk az ember küzdelme az egyedüllét ellen. Hősei művelt középosztálybeli férfiak, akik elárulnak egy hozzájuk közel álló személyt, vagy őket árulják el, és bűntudatuk vagy kiábrándultságuk elszigeteli őket embertársaiktól.
Források:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése