Nagai Kafú: Szumida

Egy igen rövidke kis regény ez, ami semmiféle különösebb hatást nem tett rám. Szerintem ez az én hibám is, mert igazából egyetlen vonatút alatt olvastam végig, inkább csak végigszaladtam rajta, ahelyett, hogy igazán ízlelgettem volna a szavakat, mondatokat. Talán egyszer újra elolvasom egy kicsit figyelmesebben, és akkor jobban megfog majd a hangulata.

Szerintem ugyanis nem igazán maga a cselekmény, ami igazán fontos ebben a könyvben, hanem a hangulat, ahogyan kibontakozik előttünk a modernizáció után egyre inkább megváltozó Edó képe.

A történet egy Sófuan Ragecu nevű íróval kezdődik (és végül vele is fejeződik be). Egy napon ellátogat a húgához, O-Tojohoz, akinek egyetlen fia van, Csókicsi. Az anyát rendkívül izgatja a fia sorsa, mindáron azt akarja, hogy hivatalnok váljon belőle, hogy ne kelljen neki is folyton a megélhetésért küzdenie, ahogyan az ő családjának kellett egykor. Csókicsi azonban cseppet sem lelkesedik az anyja által neki megálmodott jövőért. Ráadásul szerelmes egy lányba, akivel már gyerekkoruk óta ismerik egymást. A lányt azonban szülei gésának adják tizenöt éves korában, így a szerelmesek egyre ritkábban láthatják egymást. Csókicsi szomorú, kedvetlen, elhanyagolja az iskolát. Helyette inkább céltalanul bóklászik a városban, a horgászokat nézi, kabuki színházba látogat el, és néha-néha felkeresi azt a negyedet, ahol szerelme gésaként dolgozik. Igazi vágya, hogy ő is színész lehessen, ahogyan az egyik barátja is az lett, de anyja persze hallani sem akar a dologról. Kétségbeesésében Ragecutól kér tanácsot, aki annak idején szintén a család akarata ellen fordult, és egy gésát vett feleségül, amiért ki is tagadták az örökségből. Csókicsi reméli, hogy nagybátyja mindenki másnál jobban megérti, miért akar kitörni a mostani életéből, a férfi azonban türelemre inti, bár legbelül igazat ad a fiúnak. 

Ragecu mindamellett úgy érezte magát, mint akit satuba fogtak: nem tudott a pártjára kelni sem az egyiknek, sem a másiknak. Különben sincs szükség arra, hogy kifaggassa Csókicsit ahhoz, hogy a lelkébe lásson, elég fölidézni a saját múltját. Milyen gyötrelmeket állt ki, amikor fiatalon ott kuporgott a fölmenőktől örökölt sötét pénzkölcsönző üzlet pultja mögött, s nem részesülhetett a nap sugaraiból! S milyen gyönyörűség járta át, ha elmerülhetett egy-egy „szellem-könyv” olvasásában egy folyóparti házacska napfényes emeletén, ahelyett, hogy a lámpás fakó fényében bevezesse a befolyó és kimenő összegeket a főkönyvbe! Hogy Csókicsi azt mondja, inkább a szeretett művészetnek él, semmint hogy rideg bajuszos hivatalnok váljék belőle? Nos igen, ez is élet, az is élet! (104-105. oldal)

Mikor Csókicsi szántszándékkal – mert nem követheti az álmait – elmegy a hidegben sétálni, és így meghűtve magát végül tífuszos lesz, Ragecu belátja, talán nem kellett volna köntörfalaznia, és inkább őszinte tanácsot kellett volna adnia az unokaöccsének. 

A történet nagyjából ennyiről szól, de maga a körítés az, ami megadja neki azt a fura hangulatot. A leírás alapján az ember szinte látja maga előtt a régi Edót, a folyón átívelő hidakkal, a házakkal, a gésa negyeddel, és a folyón úszó kompokkal, meg a kimonóban mászkáló emberekkel, de már ott van az új Tokió is, ami a modernizáció következtében mintha egy teljesen más város lenne. 

A kötet végén van egy Rögtönzés című fejezet, ami már nem a sztorihoz tartozik, inkább egyfajta írói utószó, amiben Nagai Kafú arról ír, miért hagyta itt abba a regényt, holott az még magában hordozta egy folytatás lehetőségét. Gondolkodott is rajta, hogy megírja a továbbiakat, de végül mégsem tette meg. A kötet végén Szappanos Balázs utószava áll, amiben azzal kapcsolatban, az író miért nem folytatta a regényt, azt írja: 

A környezet képtelenül gyors megváltozására (a gésák eltűnésére a környékről, a gyárak mindent elborító füstjére, a városrendezés során ott is megnyíló új sugárutakra, a villamosra, a minden emléket elsöprő nagy árvizekre) hivatkozik, ami teljesen megszüntette a cselekmény tárgyi és hangulati hitelét szolgáló kulisszákat. De – kérdi – hogyan folytathatná mindezek megléte esetén is? Valami értelmetlen, múltba néző történet formájában talán, amely mindenképpen a szerelmesek végleges eltávolodását tartalmazná. (132. oldal)

Szerintem mindenképpen érdemes elolvasni ezt a regényt, akár azoknak is, akik még csak most ismerkednek a japán irodalommal. Rövidke, vagyis akkor is gyorsan végez vele az ember, ha esetleg nem tetszik neki, ha meg igen, biztosan megfogja a benne leírt hangulat, és az edói táj festői szépsége, amelyet egyébként illusztrációk formájában is megcsodálhatunk, már ha ugyanazt a kiadást vesszük kézbe, amit én is olvastam. 

A könyv adatai:

eredeti cím: すみだ川, Sumidagawa, 1911

kiadás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989

terjedelem: 134 oldal

az alábbi kép innen származik: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/b/b9/Kaf%C5%AB_Nagai_1927.jpg/391px-Kaf%C5%AB_Nagai_1927.jpg

Végezetül az íróról is pár szót, annak alapján, ami az utószóban áll: 

Nagai Kafú (eredeti nevén Nagai Szókicsi) 1879-ben született, tehát abban a korban, amikor Japán megnyitotta kapuit a nyugati civilizáció előtt, és szinte válogatás nélkül kerültek át a nyugati dolgok az országba. „Ennek a zaklatott, a szigetországot a XX. századba lendítő s így az élet minden területén hatalmas változással járó időszaknak a gyermeke Nagai Kafú”. 

Apja magas rangú hivatalnok volt, aki Amerikában tanult, de Nagai Kafú inkább az anyjához állt közel, aki a régi japán művészet, főleg a kabuki rajongója volt. Csakúgy, mint a regényben Csókicsi, nem igazán szívlelte az iskolát, ahová járni kényszerült, inkább a kínai költészetért lelkesedett, meg a színházért. A középiskola után a tokiói kereskedelmi főiskola nyelvi tagozatára, kínai osztályba került. Ezt sem szerette különösebben. Végül újságíró lett, majd pedig Amerikába ment tanulni, csakúgy, mint kortársai közül is sokan (például Mori Ógai, aki Németországban, vagy Nacume Szószeki, aki Angliában tanult egy ideig). Négy évig maradt Amerikában, ahol többek között egy japán bank helybeli leányvállalatának tisztviselőjeként dolgozott.

Aztán eljutott Franciaországba is, bár Párizsban, ahová leginkább vágyott, csak néhány hónapot tudott eltölteni. 

„Nagai Kafú valóban lázad a modern Japán ellen is, de nem retrográd szándékkal, hanem azért, mert azt is megszünteti az Edó-korból, amit szeretett benne és megőrzött belőle, s amiből – minden demokratikus látszat ellenére – az maradt meg csupán, amit megvetett.„ (134. oldal)

1911-ben az egyik tokiói egyetem francia irodalom tanárává választották, ezt a tisztet egészen 1916-ig betöltötte. Átvészelt két rosszul sikerült házasságot is, később pedig kizárólag irodalmi munkásságának élt. 1959-ben, 81 éves korában hunyt el.