Abe Kóbó nagyon híres, számomra
eddig még ismeretlen regényét vettem a kezembe, nem kis félelemmel, ugyanis „A dobozemberre”
nem éppen kellemes olvasmányélményként emlékszem vissza. Nem volt az rossz
könyv, de olyan… különös, érthetetlen, bár a végén – igaz, csak az egyik japán
vizsgámon –, de sikerült felfogni a tanulságát.
Érdekes, hogy bár „A homok asszonya”
majdnem ugyanarról szól, mint „A dobozember”, de valahogy mégis más. Jobban is
tetszett, mint amaz, mert „A homok asszonya” inkább nyomasztó, a dobozemberről
meg még mindig a" fura" az első szó, ami eszembe jut. Abe Kóbót, azt
hiszem, most sikerült csak igazán megszeretnem, mert a regényt olvasva az ember
valahogy maga is bekerül ebbe a homokrengetegbe, szinte érzi a szájában a
homokszemcséket, és a bőrén a tűző napot. És már-már érzi a kilátástalanságot,
meg a bezártságot, hogy innen aztán tényleg nincs menekvés. S hogy a végén a
férfi miért nem menekül el, az már nem is volt kérdés. Ha az első kísérlet
sikeres lett volna, még biztos elszalad, de a másodiknál már megtalálta ezen a
helyen azt a célt, amit odahaza, a szürke hétköznapokban nem… Abe Kóbónál úgy
tűnik, visszatérő motívum ez a mindennapi életből való menekülés.
De kezdjük az elején. Én, az igazat
megvallva nagyon meglepődtem, mert idáig sokan emlegették már nekem ezt a
könyvet, de mindig úgy mesélték, hogy: a férfi megy a sivatagban (ez olyan, mint valami rossz vicc kezdete XD), és aztán egy
asszony, a misztikus „homok asszonya” LEHÚZZA magához a „homok alá”, és akarata
ellenére ott tartja. Az én lelki szemeim előtt egy túszdráma-féleség bontakozott
ki, a homok asszonyát meg úgy képzeltem el, mint valamiféle japán misztikus
varázslényt, aki az arra járókat lépre csalja, mint mondjuk egy kappa, csak itt
homokkal. Ehhez képest nagyot koppantam,
mert már az első húsz oldal után kiderült, hogy itt egyáltalán nem erről van
szó.
A regény ugyebár egy tanárember
történetét meséli el, aki kivesz magának két-három nap szabadságot, s mivel
szenvedélyes rovargyűjtő, elutazik egy távoli, homokos vidékre a kis lepkehálójával,
meg rovargyűjtő cuccával, hogy majd ott jól eltölti az időt. Az első napja
rovargyűjtéssel telik, de hamarosan elér egy kis faluba, ahol mindent elborít a
homok. Kietlen, szeles, és mindenekelőtt nagyon HOMOKOS tájon járunk. És ha
valaki esetleg nem tudja, mi az a homok pontosan, hát a regényből majd
megtudja, merthogy a fickó valamiféle amatőr természetbúvár, és többször is
elsorolja a homok tulajdonságait. A falu mellett emberekkel találkozik, és
miután közli velük, hogy ő tanárember, szállást ajánlanak neki éjszakára.
Elfogadja, mire elvezetik egy mély homokgödörhöz, ami olyan meredek, hogy csak
kötéllétrával lehet belemászni. Odalent van egy kis kunyhó, s abban egy nő, aki
megvendégeli, bár többször is tesz olyan fura megjegyzést, hogy a férfi most
már sokáig itt marad. Ő persze tiltakozik, hogy nem-nem, csupán éjszakára jött
ide, de igen hamar kiderül, hogy jól felültették szerencsétlent.
Merthogy ez egy igen elvetemült
csapda, amibe belesétált. Ez egy olyan falu, ami fekvését tekintve igen
kellemetlen helyzetben van. Több ehhez hasonló homokgödör található benne,
amikből minden áldott éjjel ki kell meregetni a homokot, mert ha egy ideig
elhanyagolják ezt a feladatot, akkor az egész falut maga alá temeti a homok.
Erre a feladatra pedig embereket alkalmaznak, akiknek megadnak ugyan mindent,
amit kérnek – élelmet, vizet, újságot, rádiót stb. – de nem mehetnek ki a
gödörből, és mindennap el kell végezniük a kötelező homoklapátolást. A férfi
rájön, hogy innen önszántukból nem fogják kiengedni, és hogy fogolyként akarják
itt tartani akarata ellenére. Persze először tombol, meg őrjöng, hogy engedjék
el, de amikor világossá válik, hogy arra ugyan várhat, amíg a pokol befagy,
szökési terveken kezd gondolkozni.
Közben ott van vele az asszony. Az
asszony, aki látszólag már teljesen beletörődött a sorsába, és egyáltalán nem
lázadozik ellene. Teljesen egykedvűnek tűnik, amikor a férfi a szökésről
beszél, de ettől eltekintve mindent megad a férfinak, ápolja, amikor
megbetegszik, mosdatja, beszélget vele. A nőt tehát elvileg nem nagyon lehetne
utálni semmiért, mert igen béketűrő természet, a férfi azonban vérlázítónak
tartja a bezártságot, és mivel nem nagyon van más a közelben, frusztrációját
legtöbbször az asszonyon vezeti le. Közben a szökésen gondolkodik. Először betegnek
tetteti magát, és nem hajlandó dolgozni, hátha így majd hasznavehetetlennek
találják, és elengedik. Ez nem jön be, így hát fogja, megkötözi az asszonyt, és
ő maga is bemegy a házba, nem hajlandó dolgozni, a homok meg csak gyűlik,
gyűlik. Erre a fentiek nem hoznak nekik inni, és majdnem szomjan halnak, mire a
férfi belátja, hogy ez így nem fog sikerülni. Egy időre tehát látszólag megadja
magát a sorsának.
A nővel időközben kezd valamiféle
közösséget érezni, sőt, még le is fekszenek egymással, persze korántsem
szerelemből. Egyszerűen nincs ott senki más rajtuk kívül, és egy hímnemű, meg
egy nőnemű egyed ilyenkor nem nagyon tud ellenállni egymásnak. A férfinak végül
egyszer mégiscsak sikerül kikapaszkodnia a gödörből egy olló, meg pár
összecsomózott ruhadarab segítségével, de ez a szökési kísérlete kudarcot vall,
elkapják, és visszaviszik. Ekkor kezd csak igazán úgy élni, mint aki ide
tartozik. S mikor a nőt egyszer ki kell vinniük az embereknek orvoshoz, mert
megbetegszik, s közben otthagyják őrizetlenül a kötéllétrát, ő felmászik rajta,
de nem menekül el.
Nem véletlen, hogy végig „férfi”-ként
utaltam a főszereplőre. Elhangzik ugyan a regényben a neve, kétszer is, talán
háromszor is, de csupán egy rendőrségi jegyzőkönyvben látjuk, mint valami
teljesen jelentéktelen adatot. A nő nevét nem is tudjuk meg, dehát nem is
érdekes. Ők csak egy férfi, meg egy nő, akiknek közös a sorsuk, így itt már
semmiféle elnevezések nem sokat nyomnak a latban. A férfi (Niki Dzümpei)
egykori, hétköznapi életéről is megtudunk információkat, elcsepegtetve itt-ott,
de költői képpel élve, ezeket a cseppeket rögtön magába szívja a homok,
eltűnnek, nem érdekesek. Dzümpeinek voltak kollégái, volt felesége, volt
szeretője, de ezek ebben a homoktól elzárt világban olyan távoli dolgok, amikre
kár szót vesztegetni. Hogy a férfi miért próbál mégis szinte az egész regényben
olyan kétségbeesetten visszatalálni ebbe a szürke, teljesen jelentéktelen,
városi életbe? Hát jó kérdés… talán dühből, vagy dacból, hogy akarata ellenére
kényszerítették egy számára kellemetlen szituációba, ki tudja…
A hangulat nyomasztó… a homok
belepi, a hőség lekókasztja az ember kedvét még olvasás közben is. Abe Kóbó
igen szemléletesen ismerteti, hogy a homok elől mennyire nincs menekvés. Elég,
ha csak egy percre megállsz, és máris vékony rétegben lepi a bőröd, s nem
tehetsz semmit, mert beszivárog a ruhádba, a szemhéjad, de még a bőröd alá is.
Számomra igazán nem is kérdés, miért
ez Abe Kóbó egyik leghíresebb regénye. Kedvencem ugyan sosem lesz, de
valószínűleg nem is fogom elfelejteni. Magányos, nyomasztó világ ez, amitől
nehéz szabadulni.
„Valamikor egyszer látta a Magány pokla című metszet reprodukcióját, és a kép meghökkentette. Furcsa pózban az égen úszó embert ábrázolt. Tágra meredt szeme teli rémülettel. Körülötte az űrben az elhunytak félig áttetsző, sötét árnyai. Nehéz áttörnie a lelkek tömegén. A holtak hadonászva és egymást lökdösve szüntelen magyaráznak valamit az embernek. Ugyan mitől lett ez a Magány pokla? Akkor ott neki az járt az eszében, hogy talán elcserélték a feliratot. Most azonban számára már világos a kép mondanivalója. A magány – a kielégítetlen vágyálmok gyötrelme.” 140. oldal
A könyv adatai:
eredeti cím: Suna no onna (砂の女)
kiadás: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979
oldalszám: 166
fordította: Csalló Jenő
a kép innen származik: http://www.google.hu/url?source=imglanding&ct=img&q=http://cdn.gepnarancs.hu/wp-content/uploads/2011/08/suna_no_onna_3.jpg?eef21a&sa=X&ei=fiytT76dKIGX-waywYynDA&ved=0CAoQ8wc4Eg&usg=AFQjCNHE9m1C3epOsd1oGhsXjVXCSO3TsA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése