Igen,
megtörtént a dolog… nem bírtam tovább, sutba dobtam egy időre (na jó, csak egy
napra) a japán kötelezőket, és belefogtam ebbe az előreláthatóan kevesebb
irodalmi értéket képviselő, de sokkal szórakoztatóbbnak ígérkező történetbe.
Nem, még nem láttam a filmet, és nem, még egy fia kritikát vagy véleményt sem
olvastam róla korábban. Csak miután végeztem vele, kezdtem el nézelődni a
neten, és ekkor jöttem rá, hogy ez a könyv valamiért igazi őrületté nőtte ki
magát, beállva ezzel a Twilight mellé vagy után, vagy csuda tudja hová,
mindenesetre a rendkívül népszerű könyvek sorába. (Még olyan véleményt is
olvastam, ahol a Twilight-hoz hasonlítják, bár hogy miért, azt felfogni nem
tudom. Mindegy, nem is érdekes). Így tehát teljesen tudatlanul, úgymond tiszta
fejjel, mindenféle előítélettől mentesen foghattam bele a történetbe.
És
egy nap alatt végeztem vele. Iszonyatosan olvastatja magát, nem nagyon van
olyan rész, ahol az ember szívesen letenné, mert épp eseménytelenebb oldalhoz
ért. Mindig kíváncsi voltam, hogy ez után ugyan mi fog történni. Az alapsztori
egy nem túl kellemes jövőképet tár elénk. Az egykori Észak-Amerika romjain
(hogy hogyan pusztult el, vagy mi történt, az nem derül ki – ezt azért kicsit
hiányoltam) létrejött egy új birodalom, Panem, ahol élesen elválik egymástól a
gazdagok lakta Kapitólium élete, és a szegények lakta peremterületek, amelyek
tizenkét kerületre vannak osztva. A hatalom, büntetésként egy korábbi lázadás
miatt, minden évben rendez egy versenyt – egy afféle „itt aztán igazán a LÉT a
tét” szerű való világ reality-t (nah igen, talán nem is meglepő a könyv sikere,
ha ily módon lovagolja meg a mai idők igényeit), amelyben gyerekek küzdenek
egymással. Minden kerületből egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és
lányt választanak ki, akik képviselik a saját körzetüket a versenyen – a
versenyen, ahol csak egy maradhat életben mind közül. Egyébként nem olvastam a
Battle Royale-t, de japános lévén már sokat hallottam róla, így kissé
ismerősnek tűnt az alaptörténet. Elsőre mégsem az ugrott be, hanem David Osborn
Vadászidény című műve, főleg amikor azt találgatta a főhősnő, ki milyen
stratégiát választ majd a Viadalon. Osborn-nál is volt – ha jól emlékszem – egy
lány, aki az eszével próbált szabadulni és majdnem sikerült neki.
A
könyv nagyobb része értelemszerűen arról szól, hogyan gyilkolják egymást a
gyerekek az arénában. Ami nem igazán tetszett a könyvben, hogy egy-egy szereplő
halálának kb. annyi súlya van, mintha valaki egy bogarat taposott volna el
éppen. Nem is tudom, még sosem csináltam ilyesmit (nem is szándékozom ^^’), de
ha tiniként arra kényszerítenének, hogy lándzsával ledöfjek valakit, hát eléggé
megrázna a dolog. Itt meg a legtöbbje úgy viselkedett, mintha valami
vadásztúrán vennének részt éppen. Egyedül a főszereplő lány tetteiben vehető észre
az író részéről az igyekezet, hogy valamiféle módon kifejezésre jutassa: igen,
itt tulajdonképpen gyerekek ölik egymást, és ennek nem elsősorban a kegyetlen,
öldöklős oldala az igazán megrázó, hanem hogy ez mit váltana ki az egyes
emberekből, ha tényleg ilyen helyzetbe kerülnének. Egyedül Ruta halálánál
sikerült az érzelmek húrján is úgy muzsikálnia, hogy valamiféle meghatottságot
váltson ki belőlem.
Izgalmakban
nincs hiány, az már biztos, bár persze borítékolni lehetett, hogy majd egy
gyengébb fogja végül megnyerni az egészet, aki úgymond nem az erejével, de az
eszével küzd. Kedvencem egyébként a „rókaképű lány” volt, szeretem az ilyen
többet ésszel, mint erővel-típusú karaktereket. Katnissel, mint főszereplővel
sem volt semmi gond, bár az elején még ki nem néztem volna belőle, hogy Robin
Hoodot megszégyenítő az íjásztudománya, és még az almát is ki tudja lőni egy
malac szájából… de hát ez a főhősnők dolga. Itt igazából nem is az volt a
kérdés, hogy ki nyeri a versenyt, hanem, hogy hogyan fog ez az egész megtörténni, és el kell ismernem, ezen a
téren teljesen magával ragadott a regény.
A fordítás
már kevésbé. Nem ismerem az eredetit, de szerintem egy kissé lazára vették a
figurát, és a köznyelvben megtalálható szinte összes modern szlenget
elsütötték, olyan helyeken is, ahol ez teljesen lerombolta az éppen aktuális
szituáció hangulatát. Csak példaként:
„Tökre hasonlítotok egymásra.”
„Tök gáz
vagyok.”
„Felrobbantod
a kajájukat?”
Hát,
ez nekem tökre nem jött be, ha
írhatok ilyet. Különben is, miért írja azt: „smárolni”, ha lehet „csókolózni”-t
is írni? De lehet, hogy csak én vagyok finnyás. Persze, fiatalokról van szó, de
valahogy nem illettek oda ezek a kifejezések.
Az írónő stílusa nem mondhatnám, hogy
magával ragadott. Főleg a rövid tőmondatok. Azok zavartak. Egy kicsit. Vagy
lehet, hogy nagyon. Nem tudom. Hát nem idegesítő? Ettől eltekintve viszont
elismerésem, mostanában nem sok könyv tudott úgy leültetni, hogy egész nap mást
se csináljak, csak olvassak ^^
A könyv adatai:
eredeti cím: The Hunger Games
kiadás: Agave Könyvek, 2012
fordította: Totth Benedek
terjedelem: 400 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése